|
Húros vagy kordofon hangszereknek nevezzük azokat a hangszereket, amelyek hangkeltő közege egy rezgő húr (a latin chorda jelentése: húr, kötél) - amelynek húr hosszán, vastagságán és megfeszítettségének mértékén múlik a megszólaló hang magassága. Csoportosításuk alapját a szerkezeti felépítés sajátosságai adják, mely szerint vannak egyszerű és összetett húros hangszerek. Az egyszerű hangszerek esetében a húrt vagy egy rugalmas, hosszúkás, általában hengeres, esetenként lapos, pántszerű test feszíti meg, vagy egy merev testre feszítik ki. Az előbbieket összefoglaló néven zenélő íjaknak nevezik, az utóbbiak közé a citerafélék tartoznak. Az összetett hangszerek legfőbb sajátossága az, hogy rezonáló testükhöz egyéb részek is csatlakoznak. Ezeknek az alapfunkciója, hogy a rezonáló testen minden esetben túlnyúló húrokat megfeszítsék. - A húros hangszerek további csoportosítása a megszólaltatás módja, ami történhet vonóval, pengetéssel, vagy összetett mechanizmusokkal (amelyek billentyű, kalapács, érintő nyelv beiktatásával működnek). Pengetős hangszerek - azok a hangszerek sorolhatók ebbe a csoportba, amelyek hangkeltő közegét pengetéssel szólaltatja meg a játékos. A hangkeltő közeg milyenségét tekintve kordofon és idiofon hangszerek tartoznak a pengetősök közé. A citerafélék egyik változata, a csembaló is pengető hangszer, noha a játékos és a pengető, illetve a húr között billentyűmechanika közvetít. (hárfa, citera, líra, bendzsó, gitár, lant, mandolin). Vonós hangszerek - azokat a hangszereket tekintjük vonósoknak, amelyek hangadó közegét dörzsöléssel (vonóval, forgó kerékkel, pálcával) rezgeti be a játékos. A kordofon család lantféléi közül a vonóslantok és a régi violák (viola da gamba, viola a’amore, bariton), hegedű, mélyhegedű (brácsa), gordonka (cselló), nagybőgő (gordon) stb. tartoznak ebbe a csoportba. Billentyűs (összetett mechanizmus) hangszerek - azok a hangszerek sorolhatók ide, melyeken a hangokat egy billentyű megnyomásával (ütésével) érhetjük el, így csembaló, cimbalom, klavikord, cseleszta, virginál, spinét, zongora stb. EGYSZERŰ húros hangszerek
ZENÉLŐ ÍJAK - egyszerű felépítésű húros hangszerek. Egy rugalmas, hosszúkás, általában hengeres, esetenként lapos, pántszerű testből állnak, ami rugalmasságánál fogva magától megfeszíti a húrt. Ez lehet növényi rost, állati ín, bél és drót egyaránt. Mivel az ily módon megfeszített húr hangja igen gyenge, ezért a játékos az íjat fogai közé szorítja, és így az ő szájürege válik a hangszer rezonátorává. Akadnak olyan zenélő íjak is, amelyeket a játék során rászorítanak egy kezdetleges rezonáló testre (pl. kivájt lopótök), illetve olyanok is, amelyekre eleve ráerősítenek egy rezonátort. A zenélő íj általában egy, ritkábban kettő, illetve három húrját pálcával pengetik, vagy ütögetik, de előfordul az is, hogy ujjakkal pengetve hozzák rezgésbe. Szintén lehetséges megszólaltatási mód a dörzsölés. Ilyenkor egy azonos, vagy kisebb méretű íjat használ vonónak a játékos. A különböző magasságú hangok megszólaltatása többféleképpen lehetséges: egy kisméretű pálcával rövidítik a húr hosszát, a húrfeszítő íj görbületét változtatják, a húrt különböző pontokon megérintik, vagy hangoló hurkot alkalmaznak. BERIMBAU - brazíliai egyhúros hangszer, a monoheterokord zenei íjak családjába tartozik. Afrikai eredetű, a rabszolga-kereskedelem révén jutott az újvilágba. A capoeira nevű brazíliai tánc- és harcművészet, valamint a Candomblé szertartások elengedhetetlen kelléke. Egy íjszerűen megfeszített egy-másfél méter hosszú fapálcára erősített húrból és egy rezonátorként használt 10-20 cm átmérőjű kivájt tökből áll. A tök egy madzaggal van az ág egyik végének közelében rögzítve úgy, hogy egyben a húrhoz is hozzá van hurkolva. A húrt egy vékonyabb pálcával megütve szólaltatják meg. A hangszer és verője is hagyományosan biriba-fából készül. A hangszert háromféle nagyságban és hangolásban használják, ezek nevei a mélytől a magasig: gunga, medió és viola. Részei: húrhordozó fapálca (verga), acélhúr (arame), tök-rezonátortest (cabaça), verő (baqueta), kavics vagy pénzérme (hang módosításához), és tökhéjból és nádfonatból készült csörgő (caxixí). SZÉLCITERA, ÍJHÁRFA - egyszerű felépítésű húros hangszerek, amelyek a levegő mozgása, vagy levegőben való mozgatásuk révén szólalnak meg. Főleg az Európán kívüli kultúrákban honosak, ahol rendszerint mágikus képzetek kapcsolódnak hozzájuk. Felépítésükben megegyeznek a zenélő íjakkal, illetve a csőciterákkal. Általában fákra akasztják, házak oromzatára erősítik, vagy kézben tartva lóbálják őket. Hangjuk nem túl erőteljes. A Távol keleten külön hagyománya van a sárkányíjaknak, amelyek a papírsárkány keretéhez vannak rögzítve, és a röptetés során sajátos hangokat adnak ki. Ezek továbbfejlesztett változata, a sárkányhárfa. Európában a 18. század folyamán több helyen is megépítették az armonica meteorologica néven emlegetett óriáshangszert, aminek a szélíjakhoz hasonlóan nem volt rezonátora. Az arpa gigantesca nevet is viselő hangszer 15 diatonikusan hangolt, magas épületek közé kifeszített dróthúrból állt, amelyeket a levegő mozgása hozott rezgésbe. Hangdobozzal ellátott változata átmenetet képez az egyszerű felépítésű zenélő íjak és az összetett felépítésű hárfafélék között. SZÉLHÁRFA - ókori eredetű húros hangszer, ami Aeolusz-ról, a görögök szél-istenéről kapta az aeolhárfa nevet. A fadobozra feszített, egyforma hosszú, de különböző vastagságú húrok a levegő mozgására, fuvallatára szólalnak meg. A hangszert természetesen az ablakhoz közel kell elhelyezni, hogy működjön. A hangmagasság és - erősség véletlenszerű és változó, értelemszerűen a szélerősségtől függ. A légmozgások a közös alaphang felhangjainak megszólalását eredményezik. Ha eltérő hangmagasságra hangoljuk a húrokat, akkor akár akkordokat is hallhatunk.
CITERA - egyszerű felépítésű, pengetéssel megszólaltatott hangszer. A keleti eredetű, trapéz alakú, újjal vagy pengetővel pengetett ókori és középkori citera a pszaltérium. Húrjainak száma változó volt, asztalra vagy térdre helyezték. Az arab világban különféle változatai ma is kedvelt népi hangszer. A citera a legelterjedtebb népi hangszer, már az ősmagyarok is használták. Minden pásztor és gazda-legény értett készítéséhez. A citerázást könnyen megtanulta bárki. Három alaptípus van: vályúcitera, kisfejes citera, hasas citera. A vályú két végén a fejek egyikében húrrögzítő szegek, másikban a hangoló szegek vannak. Ezek között feszülnek a citera acélhúrjai. Teste rendszerint nyár-, vagy hársfából készül, feje kőrisfából, három fiók-, vagy kölyökfeje bükkfából. Tartozéka még a verő, nyomó és hangoló kulcs. A verő kihegyezett tollszár, laposra hegyezett szarudarab, vagy akácfapálcika. A nyomó libatollból, cirokszárból, akácfából és más keményfából készül. A hangolókulcs fémből van, de még csípőfogót is lehet használni. Az Alföldön különösen gyakori a hasábos alakú, kisfejes citera. Az íves, hajlott oldalú nyugati forma inkább a Dunántúlon található. Jellemző a citera hangjára az állandó zúgás. Egy jó citerás hangja betölti a szobát. A 20. században a szegények hangszere. Énekelni, táncolni egyaránt lehet a zenéjére, vidám hangulatot teremt még munkaközben is. A múltban csak néha, hangulatkeltés céljából fordult elő citera a műzenében (J. Strauss - Mesék a bécsi erdőből). A kortárs magyar zenében Bozay Attila írt citerára különféle műveket. A KOTO - japán, domború tetejű hosszú citera. Kínából származik, ahol csinnek nevezik. Az egyik legnépszerűbb japán hangszer. A napjainkban használatos koto elérheti a 180-190 centiméteres hosszúságot is, tizenhárom selyemhúrja mozgatható húrtartó lábak fölött húzódik. A csőciterák családjába tartozó, ősi indiai hangszer a VÍNA. Mai testes változata két kiüregesített lopótök hangzótesttel és a közékük elhelyezett bambuszrúddal készül, amelyen 8 fémhúr feszül és hídszerű érintők találhatók; a hangolókulcsok oldalt helyezkednek el. A húrokat gyakran körömmel pengetik. ÖSSZETETT MECHANIZMUSÚ - húros hangszerek közé tartoznak a billentyű, kalapács, érintő, vagy nyelv beiktatásával működő húros hangszerek.
CIMBALOM - ütéssel megszólaltatott hangszer, a citera rokona. Perzsiában, a 13. század közepe táján keletkezett, Magyarországra a 16. században került, a verbunkos zene térhódítása nyomán. Főleg a népi tánczenekarok hangszere - leggyakrabban klarinéttel és hegedűvel együtt. A pedál nélküli, hordozható kiscimbalmot barkácsoló emberek maguk készítették cigányok számára. Ezt kiszorította a ma általánosan használt, négy lábon álló pedálos nagycimbalom. A trapéz alakú kiscimbalom mérete 80x50x40 cm, a hangszekrény magassága 8-9 cm. A szintén trapéz alakú nagycimbalom mérete 140x95x74 cm, magassága 15 cm. A hangszekrény fenyődeszkából, a tőkéi juharfából, a húrok acélból készültek. Két 35 cm hosszú, ruganyos szárú faütővel szólaltatják meg. A puha verők felfelé görbített fejét vattapólyával tekerik be; a kemény verők fejét csupaszon hagyják. A hangszer mai alakjának kialakulásában döntő szerepe volt egyrészt Schunda Vencel Józsefnek (budapesti hangszer gyáros), aki lábakkal és a rezgő húrok tompítását szolgáló pedállal látta el a cimbalmot (1870), másrészt Bohák Lajosnak, aki megállapította a húrok pontos helyét és méreteit, továbbá korszerűsítette a rezonánst. Ezek az újabb magyar cimbalmok Indiáig és Ausztráliáig is eljutottak. A cigányzenészek jellegzetes, sokoldalú akkord-, és egyben virtuóz dallamhangszere. Magyar művekben Erkel Bánk Bán és Kodály Háry János, a nyugati műzenében Stravinsky révén honosult meg (Ragtime). Kurtág több kamaraműve íródott erre a hangszerre (Szálkák). A hatvanas években számos más kortárs magyar zeneszerző is írt combalom zenedarabokat. CSEMBALÓ - egyszerű felépítésű, pengetéssel megszólaltatott, mechanikával ellátott, a citerafélék családjába tartozó hangszer. Formája döntő többségben hosszúkás, szárny-alakú. A kalapácszongora egyik közvetlen elődjének tekinthető. Hangszekrénye fenéklapból és három oldalfalból áll, amelyeket enyvezéssel illesztenek össze. A hátsó (egyenes) és görbe oldalfal egyben a húrok kiakasztó tőkéje is, ezért ezek merevítése erősebb. A húrok a hangoló tőkében elhelyezett hangoló szögek és a kiakasztó tőkébe illeszkedő kiakasztó szögek között feszülnek. A zongorához hasonlóan a zengő húrhosszt a hangoló tőkén és a rezonáns lapon elhelyezett stégek határozzák meg, amelyek egyben közvetítik is a húr rezgését a rezonáns felé. A billentyű lenyomásával egy ún. ugró aktivizálódik. Ez egy vékony, hosszúkás téglatest alakú szárból áll, amelynek kifűrészelt felső részébe a kifűrészelt darabnál valamivel kisebb, pengetővel ellátott nyelv illeszkedik. Ennek alsó része rézsútosan van kiképezve. Ezt a nyelvet egy tengellyel rögzítik a szárhoz, és így oldalirányba ki tud térni. A szár tetejére posztódarabot erősítenek, ami a billentyű nyugalmi állapotában felfekszik a húrra. A billentyű lenyomásával az ugró felpattan, és a nyelvbe ékelt (tollszárból, bőrből, ritkábban fémből, újabban műanyagból készült) pengető rezgésbe hozza a húrt. Az ugró visszahullása során a nyelv elfordul a tengely körül, így a pengető nem ér hozzá a húrhoz. A szár tetejére rögzített posztódarab újra felfekszik a húrra, amelynek rezgése ezáltal megszűnik. A csembalón a billentés módja nem befolyásolja a hang dinamikai szintjét. Egy billentyűhöz azonban több ugrósor, és ezekhez több húrsor is tartozhat, amelyeket regisztereknek nevezünk. A regiszterkapcsolók segítségével azt lehet állítani, hogy az egy billentyűhöz tartozó ugró- és húrsorok közül melyik legyen aktív. A különböző anyagú és keménységű pengetőkkel ellátott ugrósorok más és más hangszínt eredményeznek. Egy több billentyűsorral ellátott hangszer esetében az is szabályozható, hogy az alsó billentyűsor adott esetben a fölötte lévőhöz tartozó ugró- és húrsort is aktivizálja. Így egy kétmanuálos, manuálonkét több regiszterrel ellátott hangszer esetében számos hangszín és hangerő-kombináció alakítható ki. A 15. században terjedt el, fénykora a barokk korszakra esik, amikor a hangszeres együttesek nélkülözhetetlen tagjává vált. A mai zongoraművek jelentős része egykor csembalóra íródott (Bach, Scarlatti).
KLAVIKORD - egyszerű felépítésű, érintéssel megszólaltatott, a citerafélék családjába tartozó, mechanikával ellátott hangszer. A zongora kisméretű, asztalra helyezhető elődje. Hangszekrénye téglatest alakú. Általában kettős húrozata a hangszekrény hosszoldalával párhuzamosan vagy a klaviatúrával szemközt lévő hosszoldallal hegyesszöget bezárva helyezkedik el. A bal oldalon található rezonátorral egybeépített húrláb fölött futó húrokat a hangszer bal oldalán található kiakasztó szögek és a jobb oldalon található hangoló szögek között feszítik ki. A billentyű lenyomásakor a billentyű végére erősített fémlapocska megérinti a húrt, amivel két részre osztja azt. A hangszer jobb oldalán található húrláb és a fémlapocska által megérintett pont határozza meg a zengő húr hosszát, azaz a hang magasságát. Az érintőtől balra eső húrszakasz - és nyugalmi állapotban a teljes húr - együttrezgését a húrok köré font szövet-, illetve filcszalag akadályozza meg. Két típusa különböztethető meg - a "kötött" klavikordok esetében egy húrt több, egymástól félhang távolságra lévő hang megszólaltatásához használnak, míg a "kötésmentes" hangszereknél minden billentyűhöz külön húr tartozik. A 18. század egyik kedvenc hangszere; Bach több műve klavikordra született. SPINÉT, VIRGINÁL - egyszerű felépítésű, érintéssel megszólaltatott, a citerafélék családjába tartozó, mechanikával ellátott hangszerek. Működési elvük azonos a csembalóéval, a mai zongora 15-18. századi ősei. A spinét nevét részben arról a kis tövisről kapta (olasz spina = tövis), mely húrjainak megpendítésére szolgált, másrészt feltalálójától (G. Spinetto). Húrozata a billentyűzetre keresztben futott mint a klavikordnál. Egymanuálos hangszer, lényegében megegyezik a virginállal. Első sorban Itáliában örvendett nagy népszerűségnek. Angliában és Németországban virginal is volt a nevük a latin virgo (szűz) szótól származtatva, miután leginkább a kolostori nő neveldékben divatozott a zene oktatására. A virginált a spinéttől elsősorban az különbözteti meg, hogy a rezonánsfenék nincs összeépítve a húrtartó lábakkal. Magyarországon két jelentős kézirat alapján maradt fenn a virginál zenéről: az egyik a Lőcsei kézirat, a másik az ún. Stark-féle virginál könyv Sopronból, melyek tartalmaznak eredeti darabokat és átiratokat is. 1800 táján kiszorította őket a modern kalapácsszerkezetű zongora. 1600 táján Angliában működő zeneszerzők voltak a virginalisták, akik virginálra írt darabjaikkal, a hangszeres zene egyik első fénykorát teremtették meg.
PIANÍNÓ - egyszerű felépítésű, ütéssel megszólaltatott, mechanikával ellátott a citerafélék családjába tartozó hangszer. Felállított törzsű kalapácszongora. Ez azt jelenti, hogy húrjai - ellentétben pl. a zongorával - függőlegesen vannak kifeszítve, és a kalapácsok oldalról ütik meg ezeket. Mechanikája sokban hasonlít az angol-mechanikára, de abból adódóan, hogy húrjai rövidebbek, rezonátora lényegesen kisebb a szárny alakú zongoráénál, hangjának volumene sokkal kisebb, karakterisztikája egészen más. ZONGORA - egyszerű felépítésű, ütéssel megszólaltatott a citerafélék családjába tartozó hangszer, mechanikája abban tér el a hasonló alakú csembalóétól, hogy a húrokat nem pengetve, hanem ütve szólaltatja meg egy kalapácsszerű szerkezet. Páratlan népszerű és rendkívül sokoldalú, nemcsak mint szólóhangszer, hanem mint kísérő is, szinte nélkülözhetetlen. Előnye a billentyűzetben rejlik. Két őse az 1500-as évek idején a pár arasznyi szélességű és hosszúságú Clavichord és Clavicymbalum billentyűs hangszerek voltak ugyan, de ezek a billentyűk nem kalapácsot mozgattak, hanem halcsontot, madártollat, töviskét, vesszőcskét; a billentyűk lenyomására ezek érintgették, pendítették meg a húrokat (tehát nem ütötték). 1700 elején forradalmi újításként a firenzei Bertolomeo Cristofor, és vele majdnem egy időben a drezdai Cristoph Schröder alkalmazták az első kalapács szerkezetet, mellyel alulról ütötték meg a húrozatot. Hatalmasat nőtt a hangszer hangereje. Forte (hangos) és piano (halk) egyaránt engedelmesen zengett, innen a zongora Fortepiano, Pianoforte neve. A magyar zongora nevet a 19. századbeli nyelvújításnak köszönhetjük. Az 1800-as évektől rohamosan tökéletesedik a hangszer. A billentyűszerkezet két irányban fejlődik. Az első találmányból fejlődött az ún. angol-, a másodikból a német-, vagy bécsi mechanika. Kevés változtatással ma is ez a kétféle típusa van. A párizsi Erard testvérek gyárában szerelték fel az első pedált, a húrozat összezúgásának megakadályozására. A régi zongora típusok teljesen elavultak. A mai zongora faépítményében ún. páncéltőke rejlik, ennek keretére feszülnek az acélhúrok. A billentyűk nemezfejű fakalapácsokat mozgatnak. A zongora tehát billentyűs húros hangszer, amelynek fémhúrjait filc-borítású kalapácsok hozzák rezgésbe. Hangereje a billentyű leütésének erejétől és sebességétől függ, hangterjedelme hét oktáv.
|
