|
ÖSSZETETT - pengetős hangszerek - a húros hangszerek egy csoportja, megszólaltatásuk a húr megpendítésével történik. Ennek eszköze lehet a játékos ujja, de lehet valamilyen pengetőeszköz is (plektrum - görög szó, fa-, fém-, régen elefántcsont lapocska neve). A lantok jellegzetessége, hogy húrjai egy húrhordozó és egy ahhoz csatlakozó rezonátortest között feszülnek a test tetőlapjával párhuzamos síkban. A gyakorlatban legtöbbször a nyakkal, fogólappal ellátott húros hangszereket nevezik csak lantnak, de hangszertani szempontból az efféle nyeles lantok mellett a lírák (járomlantok) a hárfa és a hárfalant is ebbe a kategóriába tartozik - összetett húros hangszerek. Ide tartoznak a "lírafélék" is. Alapvetően a lantféléktől és hárfaféléktől az különbözteti meg, hogy a rezonáló testből két ún. járomkar nyúlik ki a rezonátor síkjában, amelyek felső végét egy keresztléc köti össze, ami a húrok rögzítésére szolgál. Az ókorban egyaránt megtalálható a suméroknál, a babilóniaiaknál, az egyiptomiaknál, zsidóknál (kinnor) és a görögöknél (lüra, kithara) is. Nagy álló és kis hordozható változatokban egyaránt előfordult. A "hárfafélék" is összetett felépítésű, pengetéssel megszólaltatott hangszerek. A lantféléktől és líraféléktől alapvetően az különbözteti meg, hogy a húrozat szabad -, a rezonátor síkjával nem párhuzamosan fut, hanem azzal többnyire hegyesszöget zár be. A különböző hárfafélék az ókori Kelet legfontosabb hangszerei közé tartoztak.
LÍRA azaz LÜRA - az ókor nevezetes hangszere a járomlant közismertebb neve. Egyiptomból jött Görögországba és a hellének legkedveltebb húros hangszerévé lett. A hangfogót rendesen egy teknősbékának héja vagy legalább teknősbékahéjjal kirakott fateknő alkotta. Ebbe ékeltek két botot, később a vadkecskének szarvait, melyeket egy haránt iga kötött össze egymással. Húrjai (számuk 8-7 között) egyik vége a hangszertestből kinövő két szarvszerű nyúlvány között átvetett keresztrúdon van – hangolható módon rögzítve, a másik vége a húrláb érintésével a testre szerelt húrtartóhoz csatlakozik. A test lehet dobozszerű felépítésű mint a görög kithara, vagy domború hátú, csészeformájú, bőrrel fedett, mint a khelüsz-líra esetében. Hol az ujjakkal pengették, hol a verővel. A történeti időben a lírának kiváló szerep jutott nemcsak az ifjúság zenei oktatásában, hanem a lakomákon a szkolionok elmaradhatatlan kísérőjeként is. Szokás volt az éneket halkan kísérni, mikor az énekes pihent, közben fortét verni a lírán. Ma szórványosan Irakban, a Perzsa-öböl partján és főként Kelet-Afrikában található meg. A középkorban a líra átváltozott és egyike lett a legkedveltebb hangszereknek, később a hárfa, a gitár, végül a vonós hangszerek által egészen eltűnt. A hárfa egyik formaváltozata az ÍVHÁRFA, melynek jellemzője, hogy nyaka a testével egybefüggő ívet képez, valószínűleg a hárfa legősibb formája. Sok hasonlóságot mutat a zenélő íjjal, amelyből kifejlődhetett. Az első ívhárfák Kr. e. 3000 körül tűntek fel Mezopotámiában, később Iránban, majd Egyiptom, India területén is megjelentek. Az ívhárfa az ókori Egyiptomban a fáraók korának legfontosabb húros hangszere volt. Fekete-Afrikában és szórványosan Délkelet-Ázsiában ma is megtalálható. Teste üregesre kivájt fából készül, alakja változatos, lehet többek között ásó-, kanál-, merőkanál- vagy hajóformája. A húrok irányába néző, nyitott felületére bőr rezonáns van kifeszítve, ennek középvonalában rendszerint egy húrtartó rúd fut végig, ehhez vannak kötözve a húrok. Másik végük egy behangoló apparátus közvetítésével – amely lehet különleges hurok, elforgatható bőrgyűrű vagy hangolókulcs – a nyakhoz csatlakozik. Meghatározó jellemzője, hogy nyaka többé-kevésbé testének hossztengelye irányában indul ki, majd fokozatosan, vagy szűk ívben a tető irányába visszahajlik. Az ívhárfáknak viszonylag kevés húrja van, legtöbbször 10-nél kevesebb, szemben az általában 15–25 húros szöghárfákkal. A függőleges ívhárfa húrjai nagyjából függőlegesen állnak, és legtöbbször a hangszertest van alul, a nyak fölül, a magas hangok vannak a zenészhez közelebb, a mélyek távolabb, akár a mai nyugati hárfa esetében. A vízszintes ívhárfa teste vízszintes helyzetű, nyaka jellemzően a hangszertestnek a zenésztől távolabbi végéből nő ki. Az ívhárfáknak ezektől eltérő tartásmódjai is léteznek. A hárfa másik formaváltozata a SZÖGHÁRFA, melynek jellemzője, hogy nyaka a testébe merőlegesen vagy hegyes szögben van becsapolva. Az első szöghárfák Kr. e. 1900 körül jelentek meg Mezopotámiában, az ókori Keleten terjedtek el, majd csaknem változatlan formában a 17. századig léteztek. Teste fából kifaragott hosszúkás, vályúszerű alakzat, melynek nyílását vékony bőr vagy fa rezonáns fedi be. Ennek középvonalában egy vékony pálca fut végig, az ebbe fúrt lyukakból indulnak ki a húrok. Másik végük egy behangoló apparátus közvetítésével a nyakhoz csatlakozik. Egyenes nyaka vagy magába a hangszertestbe, vagy az azt meghosszabbító nyúlványba van becsapolva. Egyszerűbb esetben a nyak henger keresztmetszetű, a húrok az erre hurkolódó hangoló gyűrűkhöz csatlakoznak, a hangolás a gyűrűk elforgatásával valósítható meg. Későbbi korokban a hangolókulcsok használata is elterjedt. Tartása, használati módja alapján létezik függőleges és vízszintes szöghárfa. A függőleges szöghárfa húrjai nagyjából függőlegesek, a hangszertest a zenész felsőteste mentén felfelé, a nyak a hangszer alsó részén kifelé áll, kicsit mint egy feje tetejére állított európai hárfa. A vízszintes hárfa teste fekvő helyzetben van, a nyak a zenésztől távolabbi végéből nő ki. A függőleges szöghárfának 15–25 húrja van, rendszerint ujjakkal pengetik, a vízszintesnek 10-nél kevesebb, az ábrázolásokon pengetővel, verőpálcával szólaltatják meg. KONCERT HÁRFA (kettős pedálhárfa) - összetett felépítésű, pengetéssel megszólaltatott hangszer. A hárfafélék családjába, ezen belül a kerethárfák közé tartozik. Jelenlegi formáját a 19. század elején nyerte el. Felépítése jellegzetes, gazdagon díszített mellrúdja a lábazatból indul ki, arra merőlegesen áll. Szintén a lábazathoz illeszkedik a mellrúddal hegyesszöget bezáró, félbe hasított kúpra emlékeztető hangszekrény, amelynek karcsúsodó része az úgynevezett térdben végződik. Ez köti össze az s alakú, szépen ívelt nyakkal, amelynek másik vége a mellrúd felső részén található fejhez kapcsolódik. A húrokat a hangszekrény fed lapjára erősített kiakasztó léc és a nyakon található hangoló szögek között feszítik ki. A mellrúdnak kettős szerepe van. Egyrészt merevítőként szolgál, ami elengedhetetlen a húrok tökéletes hangolása tekintetében, másrészt üreges testében huzalok találhatók, amelyek a lábazatba épített pedálok és a nyakban elrejtett mechanika között teremtenek összeköttetést. E mechanika teszi lehetővé azt, hogy a különben diatonikus hangolású hangszer kromatikus játékra is alkalmas legyen. A nyakon minden egyes húrhoz két forgatható tárcsa tartozik. Ezek egymás alatt meghatározott távolságra helyezkednek el. Ha a tárcsát elforgatják, a rajta található fémtüske hozzáér a húrhoz, így az megrövidül, fél hanggal magasabban szól. A tárcsák a lábazatba beépített három állású pedálokkal forgathatók. Alapállásban a fémtüskék között szabadon fut a húr, ami a pedál második, illetve harmadik állásba helyezésével, tehát az egyik vagy mindkét tárcsa elforgatásával két fokozatban rövidíthető (innen a kettős pedálhárfa név). Így egy húron három, egymástól kisszekundnyi távolságra lévő hang szólaltatható meg. A 6 és fél oktáv hangterjedelmű instrumentum azonos hangmagasság-minőségre hangolt húrjaihoz 1-1 pedál tartozik, ennek megfelelően a lábazatba 7 pedált építenek, így a modern hárfán minden hangnemben lehet játszani. A hárfa ma is megmaradt a szimfonikus zenekarban.
A lantféléket automatikusan "arab eredetűeknek" tartják, holott ők is a perzsáktól örökölték és adták át Európának. Belső-Ázsiában sokhúrúak voltak, nyugat felé közeledve a húrok száma csökkent. Az ÍJLANT - Közép-Afrikában elterjedt lantféleség. Egyetlen, fából készült dobozszerű rezonátorteste van, de minden húrjához egy-egy különálló, íjszerűen meghajlított rugalmas húrhordozó tartozik. A húrok az íjszerű húrhordozók szabad végeitől a test átellenes végén keresztben lévő húrtartóhoz futnak. Szűkebb értelemben a nyugati lantot szokás lantnak nevezni, amely Európában a 13. századtól tűnt fel, majd a 16-17. században a nyugati zenekultúra nagyra becsült és sokoldalúan használt pengetős hangszere lett. A lant a hangszerek osztályozása szerint az összetett húros hangszerek közé tartozik, ami lényegében azt jelenti, hogy húrjai egy húrhordozó és egy avval szerves kapcsolatban lévő rezonátortest között feszülnek. Megkülönböztető jegye, hogy húrjai párhuzamos síkban futnak a rezonátor tetőlapjával, míg a hárfa, hárfalant húrjainak síkja merőleges arra. A lant tetőlapja és a fölötte futó húrok között egy jellegzetes alkatrész, a húrláb teremt statikai és akusztikai kapcsolatot. A lant egyik őse az oud, másik lehetséges ős a koboz. Az OUD vagy UD esetében pontosan levezethető, honnan származik. Európába amikor a mórok, északra, Hispániába érkeztek, a Nyugat-Római Birodalom bukása után - ők hozták magukkal az arab zenészeiket, akiknek volt egy egészen speciális hangszerük, az oud. Amit franciául l'oud-ként említenek, ebből lett a loud, lut, liute, és végül a lant. Az európaiaknak voltak egyéb igényeik, mivel az európai fül nem tudta befogadni a negyed hangokat, ezért bundokat tettek fel a nyakra, amitől a hangoknak szép szabályos rendszere lett. Tulajdonképpen így alakult ki a reneszánsz lant. Az oud-nak a kobozhoz képest lényegesen hosszabb a nyaka, és egy picit más a testének a formája. De alapvetően lényeges differenciák nincsenek. Bundozatlan a nyaka, ezért érdekes a hangja, és maga a hangképzés is teljesen különleges. - Az úd vagy arab lant pengetős húros hangszer, a muszlin világ zenekultúrájának egyik legfontosabb hangszere. A rövidnyakú lantok családjába sorolható, domború hátú, fogólapos zeneszerszám. A nyugati lant ebből alakult ki. A KOBOZ egy 8 húros, tört nyakú, bundozatlan lantféle hangszer. A hangolása különösen érdekes, és többféle verzió létezik: egy kvintre, vagy pedig két kvártra hangolják. Magyarországon már a 11-12. században létező hangszer. Pontosabban a történetírók több helyen is megörökítették a kobzosok játékát egészen a reneszánszig. A lantok korszaka a barokkig terjed, a 18. században fokozatosan eltűnnek. Később népi hangszerré avanzsálódik, inkább a parasztok használják a kisebb falvakban. A moldvai csángók még a 20. században is használták. Ma már inkább a cigányok őrzik ezt a hangszert. - A koboz szó ősi török eredetű; névváltozásai sokféle hangszert jelölnek, így a moldvai csángók kobzáját, a kazakok kobizát, a kirgizek komuzát vagy akár az oszmán törökök kopuzát vagy kobuzát. A kobozt Anonymus is említi a Geszta 46-ik fejezetében. Ősi változata a csángóknál maradt meg. Rövid nyakú változata a kínai BÍPA, amelyet már a Tang-kori ábrázolások ismernek - alakja szinte teljesen megegyezik a csángók ma is használt kobozával. A finnugor népeknél a török népektől átvett sankultapot találjuk. A kobozról Magyarországról már a 14. századból is származik adat. Az 1326-os okmányok mér ismernek kobzos neveket, majd Tinódi Lantos Sebestyén saját kezűleg rajzolt címerében egy kaukázusi hosszabbnyakú kobozféle látható.
A nyeles lant napjainkban a legelterjedtebb lantféle, a mindennapi szóhasználatban legtöbbször ezt nevezik lantnak. A nyakas lant húrhordozó nyele a testből nő ki, nem hatol annak belsejébe. Más felosztás szerint léteznek hosszú nyakú illetve rövid nyakú lantok; az előbbi nyaka hosszabb, mint a teste, az utóbbié rövidebb. A napjainkban széles körben használt húros hangszerek nagy része, például a hegedű, a gitár is a nyeles lantok közé tartozik. A nyugati lant rövid nyakú. Hosszú nyakú lant például a tanbúr, a tambura, a baglama, a szitár, a domra, a balalajka, a colascione. A LANT - összetett felépítésű, pengetéssel megszólaltatott a lantfélék családjába tartozó ősrégi arab eredetű hangszer. Fénykorát a 15-18. században élte. Hosszúkás, körte alakú, öblös, vékony falemezekből összeillesztett, alul szélesedő és félgömbszerűen domborodó rezonátor testből áll, nyaka rövid, kulcstokja hátra hajlik, a fedőlapon rendszerint egyetlen kerek díszes hangrés (rozetta) látható. Bélből készült húrozata változatos, eleinte 4-6, később 8-11 kórusos hangszereket építettek, amelyek legfelső húrja szimpla, a többi dupla húrozású. A korpusz formájából adódik, hogy e hangszert káva nélkül építik. A hasas test, a nyak hosszúsága és a hátra tört kulcsszekrény mellett ez az egyik legfontosabb formai tulajdonság, ami megkülönbözteti a gitártól. Királyi udvarok vetekedtek a lant virtuózaiért, közöttük a leghíresebb Bakfark Bálint volt. A PIPA (a hangszer pengetés technikájában PI - a kezet előretolni, PA - a kezet visszahúzni) kínai négyhúros pengetős hangszer, rövid nyakú lantféleség. Hagyományosan selyemhúrokkal, újabban gyakran nejlonhúrokkal van felszerelve. Teste félbevágott körtére hasonlít: tetőlapja sík, háta laposan ívelt formájú, a nyugati lanthoz vagy az arab údhoz képest sokkal kevésbé öblös; nem szelvényekből van összeállítva, hanem egy fadarabból van tálszerűen kifaragva. A fából készült tetőn hangrés nem található. Az egybeépített húrtartó és húrláb a tető alsó részére van ragasztva. A hangszert ülő helyzetben szólaltatják meg. Teste a zenész ölében nyugszik, nyaka felfelé meredek szögben, szinte függőlegesen áll. A bal kéz szorítja le az érintőkhöz a húrokat, a pengetésben a jobb kéz mind az 5 ujja részt vesz. Gyakran használnak az ujjakra húzható pengetőket. Nagy hangereje, kifejezőképessége révén szólóhangszerként is, de sokféle zenei együttesben is használatos. Fontos része a modern kínai zenekarnak és a kínai operának. A TAMBURA (prímtambura) kis testű és hosszú nyakú pengetős hangszer belső-ázsiai - kelet-turkesztáni - eredetű. Valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem "verték" is; a hangszerjátékos tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. Ilyen tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a 19. századig megmaradt tökcitera néven. Tamburaszerű hangszer az ujguroknál a tambur, a koboz és a dutár, a mongoloknál a sansian, a kazakoknál a dumbra és a tádzsikoknál a dombrata és a dumbrak. E változatból fejlődött ki az európai gitár, a mandolin, a buzuki és sok más hangszer. A SZITÁR egy Perzsiából származó indiai húros hangszer. A hagyomány szerint egy udvari zenész (Amir Khusrav 1253-1325) találta fel. A hangszer a tar nevű perzsa lantok egy lényegesen továbbfejlesztett változata; az elnevezés a három húrú szetarra utal, a húrok száma a fejlődés során azonban egészen hétig növekedett, nem beszélve a szonoritást fokozó, kiegészítő üres húrokról, melyeknek száma 12 és 20 között mozog. A nagyméretű fogólapon mozgatható kötések vannak, melyekkel a játékos az adott modusz hangsorára hangolja be a hangszerét. A szitár és még nagyobb méretű változata, a szurbahár valósággal szimbóluma az észak-indiai zene ind és perzsa keveredésének, mivel a hangszer lantszerű korpuszát (ez a perzsa elem) a vína szerű rezonáló tök (ez az ind elem) egészíti ki. Mindkettőben közös viszont a rendkívül hajlékony melodikus képesség. A szitár mai, klasszikus szólóhangszer alakját a 18. században nyerte el. A világhírű indiai virtuóz, Ravi Shankar révén az európai műzenében, sőt a rockzene egyes progresszív irányzataiba is eljutott.
MANDOLIN - összetett felépítésű, népi eredetű, pengetéssel megszólaltatott a lantfélék családjába tartozó olasz hangszer. Számos változata ismert. A klasszikussá vált nápolyi mandolin mélyen, lantszerűen kiöblösödő korpuszát keskeny falapokból állítják össze. A csepp alakú korpuszt egy gyakran ovális hanglyukkal ellátott tető (rezonátor) fedi, amely a húrtartó láb vonalában enyhén hátratört. A hanglyuk alatt közvetlenül egy úgynevezett koptatót helyeznek el. Ez a kemény, általában szaruból, keményfából (régen teknőcből), manapság műanyagból készült betét arra szolgál, hogy a megszólaltatásához használt pengető ne karcolja össze a tetőt. A testhez viszonylag rövid, fémérintőkkel ellátott nyak kapcsolódik, amely kissé hátra hajló kulcslapban végződik. A kulcsok hátsó állásúak. A korpusz alsó részén, a tető alatt valamivel találhatók a húrtartó gombok. A nápolyi mandolin húrozata 4, a hegedű hangolásával megegyező, acélból készített húr párból áll. Általában tremolószerűen pengetik, mivel a rövid fémhúrok hangja hamar elhalna. A komolyzenében Vivaldi, Mozart, Beethoven is alkalmazta. Rokon hangszere a milánói mandolinnak is nevezett mandola (mandora). THEORBA - összetett felépítésű, pengetéssel megszólaltatott a lantfélék családjába tartozó hangszer, a lant mélyebb fekvésű, basszus változata. Hasas korpusza káva nélkül épül, több falapból illesztik össze. Lapos rezonátorán egy, olykor több (3) díszes hanglyuk (rozetta) található. Az érintőkkel ellátott nyak végén kisebb mértékben hajlik hátra a kulcsszekrény, mint a lantnál, és ehhez egy ívelten oldalra hajló rövid nyak csatlakozik, amelynek végén egy második kulcsszekrény található. Itt helyezkednek el a burdon húrok hangolókulcsai. Általában 8 játszó- és 8 burdon húrral látták el. Játszóhúrjai eredetileg szimplák. Felépítését tekintve a lanton kívül rokona még a CHITARONNE, amit római theorbának is hívnak. Közeli rokonaihoz hasonlóan korpusza káva nélkül épül, több falapból áll, lapos rezonátorán díszes hanglyuk (rozetta) található és kettős kulcsszekrénnyel van ellátva. A második kulcsszekrény itt is a burdon húrok megfeszítését és hangolását biztosító kulcsok elhelyezését szolgálja. A theorbával szemben azonban a chitaronne esetében a két kulcsszekrényt egy lényegesen hosszabb, egyenes nyak köti össze. Érintővel ellátott fogólapja felett általában 6 húr fut, amelyek közül a legmagasabb szimpla, a többi dupla, esetenként tripla húrozású. Burdon húrjainak száma 5 és 8 között mozog. A kulcsszekrényeket összekötő nyak hosszúsága mellett abban is eltér a theorbától, hogy korpusza kisebb. A hangszer mérete akár a 2 métert is elérheti. A játszóhúrok hossza 68 és 74 centiméter között változik. A gitártól káva nélküli korpusza, kettős kulcsszekrénye és húrozata különbözteti meg.
GITÁR - összetett felépítésű, pengetéssel megszólaltatott a lantfélék családjába tartozó hangszer. A manapság leginkább elterjedt spanyol rendszerű klasszikus gitárnak 6 szimpla húrja van. Úgymond pengetős hangszerek már a kőkorszakban is léteztek, mint azt a világ különböző helyeinek régészeti leletei is bizonyítják. Az első gitár ős egyhúros, tulajdonképpen nem más, mint a vadászíj, melynek kettős funkciója volt: a vadászat egyik fő eszköze, fegyvere és a varázsló által használtan zeneszerszám. Hasonló eszközök Afrikában az Okago és Cora néven váltak ismertté, mint halk hangú egyhúros pengetős hangszerek. A hangszer alakja és húrjai földrészenként és korszakonként változtak. A test az agyagedénytől kezdve a lopótökig igen változatos formát mutatott, ugyanúgy, mint a húrok, melyek selyemszálból, drótszálból készültek, de a bélhúrok sem voltak ritkák. Lényegi részei az idők folyamán változatlanok maradtak. Volt testük, nyakuk, fogólapjuk, valamint hangolási célt szolgáló kulcsrendszerük. Megszólaltatásuk is hasonló: a jobb kéz penget, a balkéz ujjai a hangokat képezik. A mai értelemben vett gitár története akkor kezdődik, amikor a hangszer felveszi a női test alakját. A gitár nevét az ősi cithara szótól kapta, amely a lyra egyik változata. A gitár még ma is a spanyolok jelképe. Újabban sikeres koncerthangszer is. Háromhúros, 4 mozgatható húrmércés, háromszögletű, gitárszerű orosz népi hangszer a BALALAJKA. Összetett felépítésű, pengetéssel megszólaltatott a lantfélék családjába tartozó hangszer a BENDZSÓ. Hangszekrénye egy lapos, kör alakú hátra épült (fából vagy fémből készült) testből áll, amelynek tetejét kifeszített bőr (újabban műanyag hártya) alkotja. Ez a dobokhoz hasonló módon, fémből készült feszítőabronccsal és csavarokkal kerül rögzítésre. A hangszer testéhez (eredetileg érintők nélküli, újabb időkben) bundozott fogólappal ellátott nyak csatlakozik, amelynek végén kulcstartó lap található. Ebbe illeszkednek az általában hátsó állású hangolókulcsok. A kifeszített membránon elhelyezett mozgatható láb fölött futó húrok másik rögzítési pontja az abroncsra erősített húrtartó. A bendzsót általában 5 húrral látják el. A fogólap bal oldalán fut a legrövidebb és legmagasabbra hangolt ötödik, úgynevezett dallamhúr, amelynek oldalsó állású hangolókulcsa körülbelül a nyak közepénél található. E hangszer különböző változatai (citerabendzsó, tenorbendzsó, basszusbendzsó, kontrabasszus bendzsó, piccolo bendzsó, bendzsómandolin, gitármandolin stb.) a húrok számában (4-9), a test átmérőjében (esetleg formájában) és a nyak hosszúságában mutatnak eltéréseket. Ma főleg a modern tánczene hangszere.
|
