ÖSSZETETT - vonós hangszerek - a lantok osztályába nem csak pengetős, de vonós hangszerek is tartoznak. A lantok vonóval való megszólaltatására a hangszertörténetben viszonylag későn került csak sor, az első adatok vonó használatára a 9. századból, Közép-Ázsiából valók. Európába a vonó a 10–11. században jutott el elsősorban Bizáncon keresztül, de az Észak-Afrikán, Spanyolországon vezető útvonal is szerepet kaphatott. A vonózás kelet felé is elterjedt, előbb Indiában, majd Kelet-Ázsiában. Keleten a vonós lantok legjellemzőbb típusa a bőr rezonánssal fedett, gömbölyű vagy csőszerű testű nyárshegedű, mint az arab rebáb vagy a kínai huqin (hu-csin) hangszercsalád tagjai. Ezek a maguk zenei világában viszonylag kisebb jelentőséget vívtak ki maguknak, mint európai rokonaik. A 800-as években megélénkült a kereskedelem Európa és Közel-Kelet között, így került a vonó Keletről Európába. A középkor kezdetleges vonós hangszere a rotta, a rebek és a vonós líra - amit fidulának is hívtak. Ezeket és változataikat a vándorzenészek és a mutatványosok használták. A hegedűcsalád tagjai a 16. századtól a nyugati műzene legfontosabb hangszereivé váltak. Hangszertörténeti érdekesség a reneszánsz korig kedvelt és még a 15-18. századig használt tromba marina. A fidula a 12.-15. században nagy fejlődésen ment át. Ez alapján alakult ki a viola család - a viola da gambák és viola da bracciók. Ez a hangszercsoport már egyesíti magában a fidula és a rebek sajátosságait, és tulajdonképpen a mai hegedű és nagybőgő formáját már magában rejti. Ezzel egy időben a középkori fidula a 16. századra eltűnt, és csak mint népi hangszer élt tovább Kelet-Csehország és Nyugat-Morvaország területén. A vonós hangszereknek egy speciális fajtája is kialakult, azok, amelyek bordun-, avagy együttrezgő húrral rendelkeznek, mint például a Baryton. Másik speciális fajtája a tekerőlant és társai, ahol a gyantázott vonó a hangszer belsejében található, és egy kar segítségével mozgatható. Távol-Keleten a vonós hangszerek teljesen más irányba fejlődtek. Amíg Európában a helyi mesterhangszereket (például hegedű) próbálták utánozni, addig Ázsiában inkább arab hatások mutatkoztak. A vonós hangszereket Keleten mindig - napjainkban is - függőleges tartásban szólaltatták meg, a vonót úgy tartják, hogy a kéz tenyérrel kifelé fordul. Európában már a középkorban terjedni kezdett az ellenkező - a mai csellójátékra hasonlító - tenyérrel befelé fordított kéztartás, és a függőleges tartás mellett a hangszernek mellhez, vállhoz támasztása.  

RÉGI és NÉPI húros vonós hangszerek

tengeri trombita - kínai hegedű és játékos

TENGERI TROMBITA - más néven tromba marina vagy apácahegedű egy egyhúros vonós hangszer. Hangja a trombitához hasonló, helyettesítésére is használták apácakolostorokban. Háromszög alapú, elnyújtott csonka gúlához hasonló, talprészén gyakran nyitott, fából készült testéhez rövid nyakszerű rész, majd vályús hangoló fej csatlakozik. Hosszúsága 2 méter, vagy annál is több. Legtöbbször egyetlen bélhúr fut végig a hangszer hosszában, ami egy két talpú, a hegedűéhez hasonló húrlábon törik meg. A láb aszimmetrikus, egyik talpa a tetőre támaszkodik, a másikat kicsiny rés választja el a tetőtől. A húrláb úgy van kiegyensúlyozva, hogy játék közben a hangrezgés ütemére ez a talp a tetőhöz csapódik, nagyon felhang dús, a trombitához hasonló, recsegő hangot adva. A csapódás helyén gyakran keményebb anyagot, elefántcsont vagy üvegberakást alkalmaztak. Időnként együttrezgő húrokkal is felszerelték. Játék közben a hangszert a vállnak döntve, ferde helyzetben tartják. A vonós hangszerek többségétől, például a csellótól eltérő módon a vonó fölül, a nyaknál érinti a húrokat, a bal kéz pedig alul, a testnél. A különböző hangmagasságokat itt nem a húr fogólapra való leszorításával érik el, hanem csak megérintésével, a hosszú, mély hangra hangolt húr különböző rezgési móduszainak, üveghangjainak megszólaltatásával. A 15. századtól kezdve elsősorban Németországban, használták a trombita helyettesítésére, mivel a kor erkölcsei a nők számára tiltották a fúvós hangszerek használatát. Rejtélyes elnevezése is ezzel hozható összefüggésbe, a francia trompette marine vagy az olasz tromba marina a német Marien-Trompete elnevezés félreértéséből adódhatott. A 18. századig volt használatban. ZHONGHU - CSUNG-HU - egy kéthúros vonós hangszer mély, borongós, de lágy hanggal. Nevében a hu szótag jelöli, hogy a huqin (csőhegedű, nyárshegedű) csoportba tartozó kínai hangszer. Eredete 1104 körüli, a Sung-dinasztia korára visszavezethető, mai formáját az 1940-es években kapta. A hangszer nyakát denevér- vagy sárkányfej formájúra faragják ki, a nyak tövében pedig egy kígyóbőrrel bevont kör vagy nyolcszög keresztmetszetű henger alakú fadoboz található, amely mint rezonátor üzemel. A két húr egymástól kvint távolságban A-E vagy G-D hangra van hangolva. Mivel a húrok hangja ujjal nem módosítható, a hang megváltoztatásához a húrok nyomását kell változtatni a vonóval. A zhonghut mind együttesekben, mind zenei kíséretnek, mind szólóban széles körben használják Kínában. 

crwth - krétai líra - Fidula a Codex Manesse kéziratból

KROTTA - a crwth (ejtsd: krusz) egy máig használatos ősi kelta eredetű vonós hangszer Walesből. Története egészen az ókorig nyúlik vissza, egyes állítások szerint a rómaiakig. Felépítése a klasszikus lírához hasonlít. Érintők nélküli fogólapja van, és 6 húrja, melyek általában G-g-D-d-C-c. A G húr a fogólap mellett, vele párhuzamosan halad, valószínűleg ezt pengetésre is használták. A láb egyik talpa itt a tető kiiktatásával egy lyukon keresztül közvetlenül a lélekre (vagyis a hátra) támaszkodik, csak a másik van kapcsolatban a tetővel. A középkorban igen kedvelt, többek között a trubadúrok is használták. Vele elég sokféleképpen lehet játszani: lehet úgy is tartani, mint a hegedűt, úgy mint a csellót, de akár úgy is, hogy a hangszert a mellünkhöz támasztjuk, úgy húzzuk a vonót. A hangszer hangja csak hangterjedelmében marad el a modern hegedűtől; hangjának erőssége, "stabilitása" méltán kelhetne versenyre a hegedűvel. KRÉTAI LÍRA - görög vonós hangszer. Csak a nevében líra, hangszertanilag a nyeles lantok közé tartozik, vonóval megszólaltatott csésze nyaklant. Elsősorban krétán és a görög szigeteken fordul elő, de ilyen hangszer található Észak-Görögországban is. Hagyományosan körte formájú, enyhén domború háta, lapos hangoló feje van hátulsó hangolókulcsokkal. Teste, nyaka, feje egy darab fából van kifaragva, a testre sík fenyőfa tető illeszkedik két szimmetrikus D formájú hanglyukkal. Négyféle méretben, stílusban készül: a legkisebb a liraki, a közepes méret a líra, a nagyobb neve vrodolira. A közepes méretű violo líra a hegedűhöz hasonlóan karcsúsított testformájú. Három bél- vagy fémhúrja a test alsó nyúlványától, vagy az arra rögzített húrtartótól kiindulva a két szimmetrikus hanglyuk között álló húrlábon halad át, hogy végül a hangolókulcsok kifelé álló végére tekeredjen. Általában nincs nyereg, de a hangolókulcsok háromszöget mutató elrendezése miatt a középső húr hosszabb mint a két szélső, ezért gyakran annak az 1 húrnak egy külön kis támasztéka van a két szélső kulccsal egy vonalban. A húrok egymáshoz képest rendszerint kvintekre, vagy kvartra és kvintre vannak hangolva. Érdekesség, hogy a lélekfa úgy van a hangszerbe beillesztve, hogy az a húrláb magas hangok felőli talpát a hanglyukon keresztül közvetlenül a háthoz támasztja ki. Ülő helyzetben a zenész a krétai lírát függőleges helyzetben a bal combján, vagy a két lába közt tartja, álló helyzetben egy szíjra helyezi. A vonó régebben ívelt volt és szokás volt kis csengettyűket rászerelni, melyek játék közben ritmikai aláfestést adtak. Ma már inkább hegedűvonót használnak. A vonót keletiesen, tenyérrel kifelé fordított kézzel kezelik, a húrokat nem szorítják le, csak oldalról érintik. A krétai lírát táncdallamok előadására használják magában, vagy zenei együttesben. Ma sok helyen hegedűvel helyettesítik. FIDULA - lírák folytatása Európában. viszonylag egységes típusa a 12–13. századra alakult ki. Ennek jellemzője, hogy a nyaka élesen elkülönül a kávás felépítésű test körvonalától, a hát pedig többé-kevésbé lapos, mindez függetlenül attól, hogy a test a háttal és a nyakkal együtt egyetlen darabból van-e kifaragva. A hangoló fej legtöbbször kerek vagy szív alakú, lapos tetejű, hátrafelé nyitott doboz, elölről kezelhető hangolókulcsokkal. Az alsó rögzítésű húrtartó és a magas, háromszög keresztmetszetű húrláb mellett gyakori a tetőre ragasztott alacsony húrtartó-húrláb is. A középkorban a húrláb legtöbbször egyenes volt, tehát a húrok egy síkban lehettek, a vonó a húrokat egyszerre szólaltatta meg. A korai fiduláknak nincs megemelt fogólapja, a későbbiekben is csak akkor van, ha az alsó rögzítésű húrtartó, a magasabb húrláb ezt megköveteli. Körülbelül 1300-tól a fogólapon néha bundok is megfigyelhetők. A tetőlapon látható hanglyukak lehetnek díszítő mintázatot alkotó kis lyukak, kerek nyílások, félkörök, téglalapok, de a legjellemzőbbek a húrok két oldalán lévő C alakú hanglyukak. A vonó kezdetben íjszerű, a gyantázott lószőr vagy a két végpontja között feszül, vagy a pálca vége szabadon marad kis fogantyú gyanánt. A 13. századtól kezdve a formaváltozatok sokasodnak: lehet többféle módon ívelt. A fidulának 3, 4, leginkább 5 húrja van, melyek közül gyakran a legszélső a fogólap mellett fut, így burdon húrként vonóval is, a bal kéz hüvelykujjával is megszólaltatható. Anyaga leggyakrabban juhbél, de készült selyemből, lószőrből font húr is. 

jávai rebab művész hangszerével - rebec Gerard David festményén - zsebhegedű

REBAB - Északnyugat-Afrikából származik. Az indonéziai rebab egy nyárshegedű, ami a népzenében is és a klasszikus zenében, a gamelán zenekar hangszereként is fontos szerepet tölt be. Szumátrán – ahogy Malajziában is – a rebab hasonló közel-keleti rokonához, a kéthúros, félgömb testformájú rebábhoz. Ének kíséretére és zenekarban is használják. Jáván, Bali szigetén a rebab teljes hosszúsága legtöbbször 1 méter körüli. Teste szív alakú vagy lekerekített háromszög formájú, fából van kifaragva vagy kókuszdió kitisztított héjából készül. A hátán apró hanglyukak találhatók, tetejét bivaly beléből vagy hólyagjából készült hártya fedi. A széles talpon álló húrláb a tető felső szélén helyezkedik el. Az esztergált, kör keresztmetszetű nyak keresztülhalad a testen, alsó vége hegyes tüskében végződik, amely a hangszer támasztékául szolgál, egyben a húrtartó szerepét is betölti. Két bronzból készült húrja a test alján lévő tüskétől indul ki, majd a húrlábon áthaladva a nyak felső részén lévő oldalsó állású, széles hangolókulcsokra tekeredik. A hangszernek fogólapja nincs. A zenész törökülésben helyezkedik el, a hangszert bal kezével függőlegesen tartja. A tüskeszerű láb a földön áll. A laza szőrözésű vonót a keleten megszokott módon, tenyérrel kifelé fordított kézben fogják, a húrokhoz közvetlenül a test fölötti részen érintik. Egyik húrról a másikra úgy térnek át, hogy a vonó mozgásának vonala nem változik, ehelyett a hangszert fordítják el kis mértékben a hossztengelye körül. A gamelán zenekarban a lágyabb stílusú darabokban a rebabnak vezető szerepe van, gyakran rövid szólóval indít. Elsődlegesen dallamhangszer, a dallam fő hangjait előlegezi meg. A hangos darabokban nem szólal meg. Használaton kívül a hangszert díszes állványra helyezik. REBEK - valószínűleg a rebab az őse, de fedőlapja már nem bőrből, hanem fából készült és kulcsszekrénye már nem törik hátrafele. Húros, vonós hangszer kicsi, hosszúkás, körteformájú testtel, vele szervesen egybesimuló nyakkal, tipikusan sarló alakú, oldalsó állású hangolókulcsokkal ellátott hangoló fejjel. Általában 2–3 kvintenként hangolt húrja, bundozatlan fogólapja van. Körteformájú, domború hátú vonós lantféleség. Nyaka a testétől nem különül el élesen, hanem a test elkeskenyedő körvonalával egybesimul. Az üreges hangszertestet, a nyakat, és néha a hangoló fejet is egy darab fából faragják ki. Fogólapként vagy a nyakrész magasítása szolgál, vagy külön darabból van ráillesztve, ahogy a rezonánstető is. A rebekszerű vonós hangszerek hangoló feje, kulcsai, húrtartója, hanglyukai és a vonó formája az idők során sokat változtak. A húrláb néha egyenes, hogy a húrokat együtt lehessen vonóval megszólaltatni, de lehet íves, hogy lehetővé tegye az egyes húrokon külön való játékot. A régi rebekben nincs beillesztett lélekfa, de a késői, reneszánsz utáni leszármazottjaiban általában igen. A húrok száma legtöbbször 3, de egytől ötig változhat, általában kvint hangközökre hangolva. A rebekhez hasonló vonós lantokat Észak-Afrikában és Dél-Európában is kezdetben függőleges helyzetben szólaltatták meg a vonót alulról fogva, de Európában már korán elterjedt, sőt északon általánossá vált a fordított helyzet, mikor a hangszert a mai hegedűjátékhoz hasonlóan vállhoz támasztva használták felső vonófogással. 1480 körül volt népszerűsége csúcsán, de a 16. század első felében is kedvelt volt. A 17. század első harmadáig használt késői leszármazottja a pochette vagy táncmesterhegedű, amely korai formájában még a rebek felépítését követte. ZSEBHEGEDŰ - a pochette vagy kvarthegedű, táncmesterhegedű egy olyan kis méretű hegedű, ami zsebben is elfér. Lehet hasonlóan körte- vagy csónakformájú, vagy kis hegedűhöz hasonló. 3-4 húrja van, hangolása egy kvarttal a hegedű fölött, tehát egy oktávval a brácsa fölött van. A zsebhegedűt táncmesterek használták tanítás közben, de a 18. században a zenészek körében is népszerű volt.  

tekerőlant - ütőgardon

TEKERŐLANT - vonósok közé tartozik még, a kerek vonójú tekerőlant, azaz nyenyere. Régi európai hangszer, már a 10. századtól ismeretes organistrum néven. Magyarországon a 16. századtól kezdve említik, amikor már Nyugat-Európában kezdett kikopni a "komoly" hangszerek közül. Egyre inkább a kóbor zenészek, koldusok és parasztok hangszerévé vált. A 18. században francia előkelő körökben a dudával együtt ismét divatba jött. Furcsa vonós hangszer, amelynek húrjait egy forgó fakorong szólaltatja meg, a dallamhúrt sem kézzel, hanem fabillentyűk közvetítésével lehet lefogni. Bársony Mihály az utolsó magyar tekerőkészítő, a népművészet mestere, a Szentes és Csongrád környéki tanyák egyikén. Teste lehet csellóhoz, vagy lanthoz hasonló, hossza 75 cm, legnagyobb szélessége 35 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. 3 húrjának neve: "prím -, recsegő . bőgő". Fő részei - test (dob), kulcsszekrény és kottaház. A forgatás jobb kézzel a hangszer testének jobb oldalán elhelyezett karral történik. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A hangszer ellentétes oldalán a fejben 4 húr hangolására alkalmas kulcs található. A hangszer bal kéz felőli részére épített szögletes fadoboz, a kottaház oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, ennek segítségével lehet a dallamhúr rezgő hosszúságát a fogólapos hangszereknél ismert módon megváltoztatni. ÜTŐGARDON - olyan csellóra emlékeztető népi húros ritmushangszer, amelyet ütővel és "csipkedéssel", pengetéssel szólaltatnak meg. Ma már csak a gyimesi csángók és az ő zenéjüket játszó zenekarok használják. Teste egy darab fából van kifaragva, anyaga legtöbbször jávor-, nyár- vagy fűzfa. Kivájt teknőhöz hasonlít, nem túl hangsúlyos középhajlatokkal, végén vaskos, rövid nyakkal, fakulcsos hangoló fejjel. A testet befedő tető sík vagy enyhén domború, a húrláb két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő, a vonós hangszerekére emlékeztető hangnyílásokkal. Ritkábban 3, többnyire 4 húrja van, melyek egy síkban futnak, lapos húrlábon áthaladva a húrtartóhoz csatlakoznak. Vannak csellóból átalakított, vagy annak mintájára kávásan, dobozszerűen felépített ütőgardonok is. A megszólaltatására vonó helyett ütő – ütőpáca, gardonpálca szolgál, ez nagyjából 40 cm hosszú, seprűnyél vastagságú keményfa bot.

Gamba család

francia baryton - viola d’amore - líra da braccio, Bartolomeo Montagna festmény - viola da gamba

BARYTON - dörzsöléssel (vonóval) megszólaltatott, összetett húros hangszer, avonóslant közé tartozik. A család egyik tenorhangszere. Felépítését és játéktechnikáját tekintve az egyik legbonyolultabb vonós instrumentum. Korpuszának alapvető vonásai megegyeznek a viola da gambáéval. Legfőbb sajátossága az, hogy a 6-7 bél játszóhúr mellett 7-28 fémből készült rezonáns húr is található a hangszeren. Ezek elhelyezése igen különös - a hangszer alsó hajlatához erősített külön húrtartóból indulnak, és a láb (stég), valamint a fogólap alatt vezetik el őket a kulcsszekrényig. A hangszer legszembeötlőbb sajátossága az, hogy a nyak hátulról egy széles vályúhoz hasonlítható, amelyben szabadon futnak e rezonáns húrok. Ez azt a célt szolgálja, hogy így a játékos a bal kezének hüvelykujjával meg is pendítheti a fémhúrokat. Ez különleges hanghatások elérését teszi lehetővé, mindamellett komoly játéktechnikai kihívást is jelent. Hangolása a húrok számának és a zenei gyakorlatnak megfelelően igen változatos lehet. A zeneirodalom legismertebb baryton darabjai Haydntól származnak, amelyeket mecénása, Esterházy Miklós herceg számára írt. VIOLA D'AMORE - dörzsöléssel (vonóval) megszólaltatott, összetett húros hangszer, szintén a vonóslantok közül. A család altfekvésű hangszere. Különösen a barokk korban volt kedvelt. Mérete a mai brácsáéhoz hasonló (kb. 40 centiméter). Húrozata igen sokféle lehetett. Általában 6-7 játszóhúrral látták el, továbbá 7-14 diatonikusan vagy kromatikusan hangolt, sárgarézből vagy acélból készült rezonáló húrral. Ezeket is a hangszer alsó hajlatánál, a kávarészre erősített húrtartón rögzítették, de nem a láb (stég) fölött, hanem az azon keresztül fúrt lyukakon át vezették a fogólap alatt a fejrészig. E rezonáns húrok adják jellegzetes, ezüstösen csengő hangját. Korpuszának formája igen változatos, olykor igen díszes. A fogólap végén, olykor részben alatta rozetta található. Vállrésze csúcsban összefutó, csapottan lekerekített, háta legtöbbször lapos, amit a hegedűcsalád hangszereinél lényegesen magasabb káva tart el a domborúra faragott, C alakú hanglyukakkal ellátott tetőtől. Fed- és hátlapja nem nyúlik túl a káván, így nem képeznek peremet. A hangszer elnevezése Ámor szerelemistenre vonatkozik, akinek feje a hangszer nyakát díszíti. LÍRA DA BRACCIO - a reneszánsz korának fontos, jellegzetes vonós hangszere. A 15. század végén, a 16. században itáliai udvari költők, zenészek, humanista műkedvelők használták lírai és narratív költeményeik improvizatív zenei kíséretére - a középkori fidula utódja. Széles, általában bundozatlan fogólapja, szív vagy levél formájú, a fiduláéhoz hasonló kulcsszekrénye van elölről kezelhető hangolókulcsokkal. A húrláb csak enyhén ívelt, hogy megkönnyítse a többszólamú játékot. A teste kávás felépítésű, formája kezdetben enyhén karcsúsított ovális, később a dereka a csípővel szögben csatlakozik, majd a későbbi hegedű formájához közelít. Testformájának jellemző sajátossága, hogy a húrtartó gombjánál a körvonala kissé szögben bevágódik. Testének méretei a mai hegedű nagyságától a brácsa nagyságáig terjednek, testhosszúságuk 38 és 59 cm közé esik. A későbbi hegedűhöz hasonló helyzetben szólaltatták meg. A hangszer alsó húrjait akkordjátékra használták, ennek megfelelően vonója nagyon hosszú, a vonó szőre a lehető legtávolabb van a pálcájától. VIOLA DA GAMBA - dörzsöléssel (vónóval) megszólaltatott, összetett húros vonóslant, a család tenor-basszus fekvésű hangszere. Domború fedlapján általában C alakú hanglyukak találhatók. Számos dologban eltér a hegedűcsalád hangszereitől: háta lapos, a nyak felé enyhén megtört, kávája igen magas, fed- és hátlapja nem nyúlik túl a káván. Vállrésze csúcsban összefutó, csapottan lekerekített, ami a legtöbb ma használt nagybőgőnél is megfigyelhető. Fogólapján érintők találhatók, húrjainak száma általában hat. A húrok feszítőerejét a korpusz belsejébe épített merevítő rendszer ellensúlyozza. A hangszer testének alsó hajlatánál, a kávarészen rögzítik a húrtartót. Innen indulnak a húrok, amelyek az alacsony, akkordjátékot is lehetővé tevő lábon (stég) át a nyak végén található kulcsszekrény felé futnak. Oldalsó állású kulcsok teszik lehetővé a húrok hangolását. Emlékét Bach 6 szólószvitje és gamba szonátái őrzik.

Hegedű család

 hegedű tokban és Daniel Hope hegedűművész játéka - hegedű és a brácsa közti fő különbség

HEGEDŰ - dörzsöléssel (vonóval) megszólaltatott, összetett felépítésű húros vonóslant, a család szoprán hangszere. A hangszekrény formája jellegzetes, nagyban egyezik a brácsáéval és a gordonkáéval. 3 fő része az enyhén domború hátlap, a szintén domborúra faragott tető és az őket egymástól eltartó függőleges oldalfa, az úgynevezett káva. A káva 6 ívelt részből áll, és a hátat is két darabból illesztik össze. A tetőt is igen gyakran két faragott lap alkotja. A hangszekrény belsejében található tőkék, valamint a tető és a hát közé illesztett lélek a hangszer merevítését szolgálják. Egyik sajátossága, hogy hát- és fed lapja peremet képezve túlnyúlik a káván. A fed lapon két f alakú hanglyuk található. Ezek feladata, hogy rajtuk keresztül szabadon kiáramolhasson a húrrezgés által keltett, a hangszekrény belsejében felerősödött hang. A hangszekrény felső hajlatára illeszkedik a fogólappal ellátott nyak, amelynek végén enyhén hátratört kulcsszekrény található. A kulcsszekrénybe illesztett, oldalsó állású hangolókulcsok és a hangszekrény alsó hajlatánál, a káva-részen található gombon rögzített húrtartó között feszítik ki a húrokat, amelyek zengő hosszát a fogólap és kulcsszekrény találkozásánál lévő nyereg és a hanglyukak középvonalában elhelyezkedő láb távolsága határozza meg. A játékos a vonó segítségével a láb és a fogólap vége között hozza rezgésbe a húrokat. A hegedű 4 húrját kvint távolságra hangolják (g, d', a', e''). Fénykora a barokk kor volt. Kialakulása, fejlődése természetesen nem történhetett máról holnapra. Több mint két évszázados kísérletezés hozta létre Cremonában, az olasz kisvárosban azokat a hangszercsodákat, amelyeket a 17. században az Amati, később a Stradivari hegedűkészítő dinasztiák gyártottak. A vonós hangszerek szinte érzéki árnyalása az úgynevezett vibrátóval érhető el. A vibrátó szó remegést, remegtetést jelent. A vonós hangzást változatossá teszi, ha a húrokat az ujjakkal pengetik. Ezt a játékmódot közismert idegen szóval pizzicátónak nevezzük. Hangjának szépsége és érzelmi kifejező késségének rendkívül széles skálája eszményi szólóhangszerré teszi, valamint évszázadok óta előadók és hallgatók kedvencévé. Elődjét a violát a 17. század végére szorította ki a gyakorlatból. A hegedűvirtuozitás csúcspontja a 19. században következett be Paganinivel. A 20. század világszerte ismert szóló-hegedűsei: Yehudi Menuhin, Isaac Stern, David Ojsztrah és Pinchas Zuckermann. BRÁCSA vagy MÉLYHEGEDŰ - 17. század óta ismert, vonóval megszólaltatott, összetett felépítésű húros vonóslant. Valamivel nagyobb méretű a hegedűnél (kb. 7,5 cm-rel), és húrjait 5 hanggal mélyebbre hangolják - a család althangszere. Húrjai 1 kvinttel vannak lejjebb a hegedűhöz, illetve 1 oktávval feljebb a csellóhoz képest. A méretezés és a hangfekvés összjátéka sajátosan sötét tónusú, kissé tompa hangszínt eredményez, emiatt a barokk és a klasszikus korban jobbára csak kísérő szólamokat játszott, a romantikusok azonban már szólóhangszerként is alkalmazták. 4 acélhúrjának hangolása: c, g, d, a. Ma többnyire kísérőhangszerként használják, a harmóniák kitöltésére és gazdagítására - a zenekar és a vonósnégyes állandó tagja.

cselló és Luigi Boccherini csellózik - nagybőgő és utcai zenész

GORDONKA vagy CSELLÓ - vonóval megszólaltatott, összetett húros vonóslant, más néven kisbőgő - a család basszushangszere. Építésmódja nagyban megegyezik a hegedűével és a brácsáéval. Az f alakú hanglyukakkal ellátott domború fed lapot és a szintén domborúra faragott hátlapot egymástól eltartó káva a hegedű méretarányaihoz képest lényegesen szélesebb, és ezáltal a korpusz térfogata is jelentősen megnövekszik. Ez némiképpen ellensúlyozza a hangszer testének a hangfekvéshez mért viszonylagos rövidségét. Akusztikai következménnyel is jár e különbség: bizonyos felhangok felerősödése révén jellegzetesen meleggé válik a cselló hangszíne. Fogólappal ellátott, csigával díszített kulcsszekrényben végződő nyaka is rövidebb, mint a magasabb regiszterekben megszólaló rokon hangszereié, továbbá arányait tekintve a megszólaltatásához használt vonó sem olyan hosszú, mint a hegedűé vagy a brácsáé. A korpusz alsó hajlatának káva-részéhez rögzített húrtartótól a lábon, valamint a fogólap és a fej találkozásánál található nyergen át futnak a húrok az oldalsó állású hangoló kulcsokhoz. Egymástól kvint távolságra hangolt 4 húrja a brácsához képest egy oktávval mélyebben szól: C, G, d, a. Hangterjedelme a vonós hangszerek közül a legnagyobb. Mély fekvésű hangjainak, közép- és magas regiszterének sajátosan bársonyos, szólókra alkalmas hangszíne, amelyet szintén a romantika fedezett föl. Mérettől eltekintve - abban tér el legfeltűnőbb módon rokon hangszereitől, hogy a húrtartó felerősítésére szolgáló gomb közepén lévő nyílásból egy hegyes, szorítócsavarral rögzíthető fémcsap húzható ki, ami a hangszer biztos megtámasztását teszi lehetővé. E támasztóláb használata az 1860-as évektől vált általánossá. A 20. század kiemelkedő csellistái: Pablo Casals, Jacqueline du Pré, Pierre Fournier, Paul Tortelier és Msztyiszlav Rosztropovics. NAGYBŐGŐ vagy GORDON - vonóval megszólaltatott, összetett húros vonóslant, a család legmélyebb hangú tagja. Szerkezete némiképp eltér a többi tagokétól. Számos olyan lényeges tulajdonsága van, ami alapján inkább a gambafélék, mint a hegedűcsalád tagjai közé sorolható. Az utóbbiakkal f alakú hangréssel ellátott, domború fed lapja, érintők nélküli fogólapja rokonítja, valamint a gordonkához hasonlóan kihúzható, szorítócsavarral rögzíthető fémcsap (támasztóláb), amit a hangszer alsó hajlatának kávarészébe építenek be. Néhány sajátossága azonban a gambafélékkel teszi hasonlatossá - háta lapos, a nyak felé enyhén megtört, vállrésze csúcsban összefutó, csapottan lekerekített, továbbá kávája a gambákhoz hasonlóan igen magas. Előfordulnak olyan formák is, amelyek inkább a hegedűfélék felépítését követik. Húrozata (a hegedűfélékhez hasonlóan) általában 4, ritkábban 5 húrból áll, amelyek a húrtartótól a díszesen faragott lábon és a felső nyergen át a kulcsszekrényhez futnak. Hátsó állású hangolókulcsokkal működtethetők azok a fogaskerékkel ellátott szerkezetek, amelyek a pontos hangolást lehetővé teszik. A négyhúros nagybőgőkön gyakran található úgynevezett C-gép, ami arra szolgál, hogy a legmélyebb húrt meghosszabbítva egy nagyterccel mélyítse a hangszer hangterjedelmének alsó határát. A húrok nagy feszítőerejének ellensúlyozása miatt a gordonkánál (és a többi hegedűfélénél) sokkal masszívabb belső merevítő rendszert alkalmaznak a nagybőgő esetében. A hegedűféléktől eltérően kvartokban hangolják - E1, A1, D, G. A zenekari együttesekben általában a gordonkával együtt játssza a basszus szólamot. Bár kissé fátyolos hangja szólójátékra nemigen teszi alkalmassá, de a modern jazz híres, ismert magyar nagybőgő virtuóza Pege Aladár.