AJÁNLÁSELŐSZÓTARTALOMÖNÉLETRAJZIMPRESSZUM

Megsemmisít az érzés...

Serceg a talpam alatt ez a téli ridegség,
Csattog az éjjeli Csend milliónyi szilánkja.
Felnyög a Táj, ha a Szél simogatja az arcát,
Égbe repül sok ezer halovány fa imája.
Csillan a könny a kanálisok ólmos ölében,
Dísztelenül pihenő, suta oszlop elárvul.
Homlokon ég az a tegnapi csók, sose volt láz,
Tűnt ragyogásba vesző nevetésed elárul.
Tétova lábnyom a járdaszegélyeken ugrál,
Dalt fütyörészik a részeg imádat az éjbe.
Szót lop a Gondolat úgy, hogy a Fájdalom öljön,
Halkan, amíg belekarcol az ujjam a jégbe.
Hátamat éri a félelem angyali szárnya,
Rám kiabál az a távoli, eltemetett vád.
Lüktet a képzelet illata vérköreimben,
Tintaszinű ér bőröm alól mosolyog Rád.
Fénytelen úton az ónos eső kopog éppen,
Büszke szobám ölelése a csillagok ágya.
Vágyakozó kezem izzik a görbe kilincsen,
Fojtogat újra a Végzetem ősi magánya.
Suttog az elme, ha elnyel a Semmi ma éjjel,
Célomat őrzik a színtelen, ostoba árnyak.
Nézem az ablakod - ott lobog bennem a képed,
Rejtenek engem az égbeszökő, buta házak.
Szédül a Végtelen, és vele szédeleg ágyam,
Mozdul a függöny, a testeden ül meg az emlék.
Reszket az Éjszaka, míg neki szenved a lélek,
Hunyt szemeidben az álmaid őrszeme lennék.
Felzakatol hegy előtt a vonat, tovasiklik,
Sírnak a házfalak, illatod ázik a fényben.
Egykori, hajnali hangokat ismer a lépcső,
Serceg a talpam alatt a jeges jel az éjben...

2004. február 19-22., Vác

< >