AJÁNLÁSELŐSZÓTARTALOMÖNÉLETRAJZIMPRESSZUM

Léthiány

Kiszáradt arcomat viszem tovább
A Semmi tópartján... Felhős az ég,
Az Élet nem lehetne mostohább...

Ma éjjel újra fáj a Gyengeség...
Vállamra száll a vén Halálmadár,
Fülembe szór egy dallamot, s odébb

Repül - ő sem marad velem! A Nyár
Is így szökött a házfalak közül,
S most két kezem keres, de nem talál

Embert, kit átölelhet, és örül,
Ha árnyékok simítják éberen...
Utcák elcsukló fénye rám vetül...

Néhány lilán hömpölygő vérelem
Kibújik testemből, s betűket ír
A megfagyott járdára. Élvezem,

Ahogy némán a Táj zsebembe sír,
S ahogy belém hasít a fájdalom...
Egy széttört szív milyen sok kínt kibír!

A Csend megéget - minden hajnalon,
Mikor Magányom íze fojtana,
Ha nem hinném, hogy lesz még Alkalom...

A Tékozló Fiút várom haza,
Angyallá olvadok, ha nem jön el...
Csak én tudom, hogy itt van otthona

A sejtjeimben... Hogyha Ő ölel,
Nem bánt a szürkeség, a Léthiány!
Mert bennem jégvirágokat nevel,

Kék szirmukat gurítja majd alám
Álmok helyett, ha búcsúzunk megint,
Ezek vagyunk: két eltérő Irány,

Két Kísértet... A Szél arcon legyint,
Szememben veszni látszó Íz ragyog...
A Tél sápadt porhójával behint,

Árván, elveszve, halkan ballagok
A Végtelenbe... Léptem tétovább,
Mint tegnap volt - mert múlandóbb vagyok...

2005. december 25-26., Vác

< >