73 éves vagyok. Hogy ez dicsekvés vagy sirám, döntse el, aki tudja és akarja. Tény, hogy a statisztikák szerint mostanában egyre kevesebben vagyunk volt középkorú és volt középvezető, nős, kétgyermekes ún. értelmiségiek, akik el tudjuk mondani magunkról, hogy igenis, 73 (azaz hetvenhárom) éves vagyok. Mivelhogy a halottak nem tudnak(?) beszélni. Így aztán mégis inkább dicsekvés. Bár az is igaz, hogy egy állapottal nemigen illik dicsekedni, hiszen remélhetőleg lesz ez még rosszabb (83, 93, 103, stb.) is.
Tehát: 73. És (tudom, tudom, éssel nem illik mondatot kezdeni) ebből 56 évem (az utolsó 56) valaminő módon kapcsolatban volt az irodalomnak nevezett igen súlyos kórképpel. Persze ez így tulajdonképpen nem igaz, mivel a fertőzés időpontja lényegesen korábbra tehető.
Kezdhetném úgy a dolgot, hogy „Már kora gyermekkoromban is...”. Végülis miért ne? Hiszen igaz. Szüleim, nagyszüleim elbeszélése szerint olvasni ugyan még nem tudtam, de kilométerhosszú verseket tanultam meg hallás után, és ezt némi unszolásra (csokoládé, játék, stb.) közönség előtt is hajlandó voltam bizonyítani.
Mióta eszemet tudom, az volt a legkedvesebb szórakozásom, ha meséltettem magamnak akár leírt, akár a mesélő által ad absurdum ott helyben kitalált történeteket. Miután megtanultam olvasni, ez oda módosult, hogy sokszor csak szüleim erélyes közbeavatkozására tettem le a könyvet késő este vagy éjszaka, nemegyszer – ha nagyon érdekes volt az olvasnivaló – zseblámpát lopva be a paplan alá. Nem értelmiségi, ám olvasós családból származom, de az én – mondhatni – extrém vonzalmam a könyvek iránt még innen is kirítt. Máig is, bár közel huszonötezer kötetes könyvtárral rendelkezem, ha valaki igazán kedveskedni akar nekem, könyvet ad ajándékba.
No persze – ha már lúd, legyen kövér – kilógtam én a sorból más vonatkozásban is. Irodalom ide, könyvszeretet oda, a versek, a költészet a családból senkinek sem igazán volt a szíve csücske. Kivéve nekem. Én – nem azt mondom, hogy válogatás nélkül, de – faltam a verseket. Sőt, észrevettem, hogy annak ellenére, hogy roppant módon utáltam tanulni még az általam szeretett tantárgyakat is (nem sok ilyen volt), és valószínűleg ebből kifolyólag világéletemben nehezen is tanultam és tanulom a kötelezően beveendő dolgokat, a vers mégis úgy ragadt rám, mint – tisztesség ne essék szólván – a kosz. Ráadásul – szerencsére – nem csak a szöveget sikerült könnyen megjegyeznem, de elég tisztességesen elő is tudtam adni a megtanultakat, magyarán: jól mondtam verset. (Érdekes, prózát, párbeszédet nem, így színészi ambíciókat soha nem tápláltam magamban.) Direkt nem használom a szavalás kifejezést, mert a fogalom, amit takar, számomra soha nem a vers természetes áradását jelentette, hanem valami művit, valami mesterségeset, horribile dictu mesterkéltet. Nem is tudom, hány irodalom feleletet tornásztam föl közepes fölé azzal, hogy töméntelen idézetet zúdítottam az éppen aktuális tanár nyakába, akinek ez természetesen roppantul imponált, lévén diáktársaim nem különösebben jeleskedtek e téren. (Sőt, még talán a jeles magyar érettségimet is annak köszönhetem, hogy – Arany balladáit húzván – a szent rémületbe döbbent vizsgabizottság előtt elmondtam a teljes „A walesi bárdok”-at.) Erre a bűvészkedésre szükségem is volt tulajdonképpen, mivel a versekkel ellen-tétben a verselemzéstől úgy irtóztam, mint ördög a tömjéntől. Nekem senki ne akarja megmagyarázni, hogy „...ezzel a költő azt akarta mondani, hogy...”! Nem akarok a közismert Arany János féle történettel („Akarta mondani a fene”) példálózgatni, de – még véletlenül sem összehasonlítva magam a költőóriással – mélységesen egyetértek vele. A költő tudja vagy érzi, hogy miért alkotta a művet, ez az ő dolga. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy kiadta a kezéből, már kizárólag az olvasóra vagy hallgatóra tartozik, hogy neki akkor, amikor olvassa vagy hallja, mit adott, milyen húrokat pendített meg benne. Sőt – továbbmenve – lehet, hogy ugyanaz az ember három különböző szituációban, különböző életkorban, különböző hangulatban három – egymástól gyökeresen eltérő – módon fogja értékelni és értelmezni – ha ez egyáltalán lehetséges egy költői mű esetében – a verset, és könnyen meglehet, hogy mindegyik alkalommal helyesen.
No, de most, e kis kitérő után kanyarodjunk vissza az eredeti témához, azaz a kellő nagyképűséggel „irodalmi önéletrajz”-ként aposztrofált írásomhoz!
Tanáraim – ismervén ilyen irányú hajlamaimat – már általános iskolában is indítottak szavalóversenyen (de utálom ezt a szót), ahol a „futottak még...” kategóriában végeztem, valamint irodalmi műsorok szervezésével, illetve azokban való részvétellel bíztak meg, mely megbízásoknak több-kevesebb sikerrel eleget tettem.
Harmadik gimnáziumban történt, hogy orosz órán (lám, milyen vén is vagyok) házi feladatként egy rövid Lermontov vers, az „A kőszirt” lefordítását adta föl a tanárnő – éspedig versben. Hát én nekiduráltam magam, és hosszas nyűglődés után kiszenvedtem magamból valami rettenetes, „...verem itt a rigmust, mint egy cölöpverő talján...” típusú szörnyszüleményt, amit – szerencsémre – az órán Isten különös kegyelme folytán nem kellett fölolvasnom. A „mű” máig is megvan (mint egyébként minden azóta írt versem és – egy híján – minden töredékem), tudom fejből is, és örök mementóként lebeg a szemem előtt, miszerint így nem szabad verset írni. De akárhogy is nézzük, ő az első, és ilyen szempontból mégis kedves nekem.
Jöttek persze utána jobbak is – bár nem az én tisztem, hogy ezt megítéljem – hol sűrűbben, hol ritkábban. Természetesen ezek már elsősorban nem fordítások voltak, de az idők folyamán azokból is be-becsúszott néhány. Közben egyetemre kerültem – állatorvos vagyok, és e pályán az elmúlt negyvenkilenc évben sok mindent csináltam, sok minden voltam, csak éppen akasztott ember nem –, ahol egyik alapító tagja lettem az akkor megalakuló és ezután öt éven át működő irodalmi színpadnak, majd ezt újabb közel öt évig folytattam Salgótarjánban, szintén alapító tagként. Mindkét helyen főként verset mondtam, de időnként rendeztem, szerkesztettem és írtam is. Tarjánban már önálló irodalmi műsorom is volt, melynek egy – az igazság kedvéért be kell, hogy valljam: kisebb – részében saját verseimet adtam elő. Sőt, ezt megelőzőleg – szigorló koromban – szülővárosomban, Budapesten, ahol jelenleg is élek, sor került egy irodalmi műsorra, ahol József Attila és Simonyi Imre (legkedvesebb költőm) versei mellett már az enyémek is szerepeltek, és nem csak az én előadásomban.
Még harmadéves voltam, mikor nyomtatásban láthattam első néhány művemet részben az egyetemi lapban, részben egy antológiában (Sugarak ’71), melynek egy évvel később megjelent második kötetébe (Sugarak ’72) is sikerült bekerülnöm. Az államvizsga előtt indultam „Alkotó ifjúság” pályázaton is, ám nem mondhatni, hogy a babércserjék sok lombot veszítettek volna miattam. Ezután hosszú szünet. Bár ez nem teljesen igaz (mármint a hosszú szünet), hiszen ez alatt az idő alatt napvilágot látott egy cikkem, néhány szakmai publikációban társszerzőként működtem közre, valamint az a megtiszteltetés ért, hogy nyelvtani, stiláris és tartalmi szempontból én lektorálhattam Nemere István „Evolúció vagy teremtés” című könyvét. Ám versem jó ideig valóban nem jelent meg.
Írtam tehát magamnak, meg annak a néhány szerencsétlen rokonnak, barátnak, kollégának, aki nem tudott időben kibújni a csapdából, és kénytelen volt végighallgatni, esetleg elolvasni egy-egy versemet.
Majd 1996-tól ismét kezdtek itt-ott megjelenni műveim (irodalmi és kevésbé irodalmi lapok, antológiák, internet), s egy antológiában megjelent három versemmel Arany oklevelet sikerült elnyernem, valamint a Magyar Írószövetség különdíját, illetve ennek kapcsán deklaráltak hivatalosan is költőnek. Igen büszke vagyok arra, hogy a grémiumnak, mely érdemesnek tartott e díjakra és címre, Faludy György volt az elnöke.
Időközben társszerzője lettem egy, a hivatásomba vágó szakkönyvnek is.
Azóta is jelengetnek meg verseim, az utolsók tavaly év végén egy újságban, illetve egy antológiában.
A legjobb akarattal sem lehet rámfogni, hogy termékeny költő volnék, hiszen ez alatt a gyenge 56 év alatt háromszáznál alig több művet sikerült összehoznom igen rendszertelen módon, azaz volt olyan nap, hogy öt vers is született, és volt olyan öt év, hogy egy sem. Ha van dolog, amit nem lehet erőltetni, hát ez az.
Persze ebből a kevésből – részben a sok igen személyes utalás, részben témája, illetve stílusa miatt, részben egyszerűen azért, mert nem igazán jól sikerült (igen kemény kritikusa vagyok magamnak) – még a fele sem olyan, amit nyilvánosság elé mernék engedni, bár mindegyiket vállalom, mint szülő az esetlegesen kissé csúnyábbra sikeredett gyermekét.
Mostanra tartok ott, hogy van annyi és olyan versem, mely kitesz egy (igen vékony) kötetet, amely szinte megszerkesztett állapotban várja, hogy nyomtatásban, önálló kötet formájában is viszontláthassam, valamint (és ez a lényeg) az értő olvasók elé bocsáthassam. "Szeretném magam megmutatni, hogy látva lássanak!"
Nos, lehet, kissé hosszú lére eresztve, ennyit tudok írni magamról