Péter Zoltán vagyok, 1957-ben születtem Mezőnagymihályon. Tanulmányaim során a humán tárgyakat mindig kedveltem, ezen belül az irodalmat is, de nem különösebben. Talán mégis azért, mert nem valamelyik természettudományi tantárgy óráján kellett szenvednem a szürke rondábbnál-rondább árnyalataiban tobzódó képletek, számok, egyenletek világában ( feleségem egyébként matematika-fizika szakos pedagógus, én angol-német-történelem). Versírással először tizenéves koromban próbálkoztam, - melyik szerelmes ifjonc nem ragad ilyenkor tollat és hiszi, hogy ő írta a világ legszebb szerelmes versét kedveséhez - akkor legalábbis még úgy volt -, amit ő, talán hál’ istennek, sohasem olvasott el. Ezek az irományok aztán évtizedekre a padlásra kerültek, már azt hittem, az egerek olvasták el őket, de nagy örömömre ők sem becsülték műveimet sokra. Aztán úgy hatvanéves fejjel kezdtem el újra írogatni, csak úgy a fióknak, hogy senki ne tudjon róla. A koronavírus alatt a Kossuth Rádió verspályázatán részt vettem, versem a legjobb 300 közé bekerült, ennyi a költői előéletem. Mi visz mégis az írogatásra? Egyrészt a velünk született emberi – jó- vagy kevésbé jóindulatú megmérettetési vágy, hogy megmutassam, ezt is tudom. Másrészt – nagy szavak nélkül – anyanyelvünk szépsége, költészetre predesztinált mivolta. Egyszerűen örömteli a szavak végtelen játékosságában lubickolni – már ha az ember megtalálja azt a szót – néha hosszú hónapok után. Köszönöm a közlési lehetőséget, sorstársaimnak pedig sok szép, értékes alkotást, és még több olvasót kívánok.