egy lépést előre,
hármat hátra;
testközelben minden nappal távolabbra;
vágyott,
jutott;
hagyott
csapzott,
lopott
napot.
Potyó Katalin Borbála az Irodalmi Rádió szerzője.2008 márciusában kezdtem írni. Az egyetem első évében.Első múzsám ki más lett volna, mint egy elérhetetlen, vagy annak hitt férfi. Azóta múzsák jöttek, mentek. Az egyetem véget ért. Az írás folytatódott. Olykor melankóliával, olykor boldogsággal fűszerezve.
Mici cica a mi cicánk. Ragaszkodik mihozzánk. Hogyha hívom, elszalad, megbújik az ágy alatt. Ott dorombol, miákol, láthatóan hiányol. Most sem lelem, hol lehet? Hívom,
Óbuda – megannyi eltaposott léptem nyoma flaszterén elszórtan hever. Fakuló emlékek territóriuma, melyen múltbéli emlékjelek, mint szagló állati mirigyek, idézik múltamat. Rég eljárt útjaim megfakult
Büszkeség Fiatalságnak manapság, Mindnek megvan a palotája; Inasa és udvari bolondja, Istállója és bástyája. Mind azt hiszi, hogy elért valamit, Csak azt senki
Szemedre könnyfátylat von a bánat, hogy a sírás gyógyírként enyhülést, s feledést hozzon sajgó sebed fájdalmára, melyet a keserű csalódás ejtett rajtad. Még
FÉNYES Megérint a jelenlét: Bízz bennem, itt vagyok! Velem van meleg, lélekőrző, gyógyító mosolyod. Szívrebbenésnyi időben: a belső hang-remény. Gyönyörű fáradtság horgonyoz le, színtiszta átlényegülés.
Melletted ülök, tök némán és vakon, Szádból a szíved monológja potyog, Ez életnek tűnő végtelen napon feladtál, mint Morse a táviratot. Mennyi szar verset írok
