Megfigyeltem: ahogy öregszem, egyre szívesebben hordok ezüst ékszereket… igen, igen! Már nem vonz az arany csillogása, valahogy túl feltűnőnek érzem, ha nem alkalmi ruhához vagy kosztümhöz viselem. Kosztüm? Szinte azóta nem volt rajtam, mióta nyugdíjba mentem! Mikor is viselném? Talán a bevásárláshoz vagy a tornára menjek benne? Esetleg a túrázáshoz? Az irodalmi találkozóra se szoktak a lányok ennyire kiöltözni J… Hiszen hordtam eleget, legalább harminc éven át! Viszont az ékszer, az azért kell – megszokta az ujjam a gyűrűt, valahogy meztelennek érzem magam, ha semmit se viselek. Amikor öltözöm és kinyitom a dobozt a fürdőszobapolcon – ebben tartom a gyakrabban használt kiegészítőket – bármire is esik a választásom, azt az egyet, a Thaiföldön vásárolt gyűrűt mindig felveszem … ó, igen! Az a jutalomút!
Sok-sok évvel ezelőtt több éven át olyan sikeresen értékesítettem életbiztosításokat a bankban, hogy többször nyertem vele jutalom utat: Párizs, Málta, Róma, Portugália, no és Thaiföld! Tizekét órás repülőút, orchideafüzéres fogadtatás (de tényleg, mint a filmekben), csodás látnivalók! Királykultusz aranycirádás palotákkal és felhőkarcolók, arborétum látogatás elefántháton, thai masszázs és fürdőzés 37 a fokos (nem túlzok, tényleg test meleg volt) csodás tiszta vízben a Sziámi öbölben, ahol az üveg aljú csónakból a tenger élővilágát csodálhattuk. Szóval volt ott minden szép és jó ami öt napba belefért – de ami miatt ezt az utat most elmesélem, az bizony nem más, mint a találkozásom az ezüsttel.
Két ilyen alkalom volt az út során. Már első este elvittek minket egy hatalmas bevásárló labirintusba: ez a piac bódék megszámlálhatatlan sorából állt, melyek között nem mertük elhagyni egymást – mert nyelvtudás híján talán két napig is bolyoghattunk volna egyedül benne – és az ékszergyárban tett látogatás.
Ez a hatalmas bódéváros – elképesztő választékkal sosem látott gyümölcsökből, édességből, kelmékből, fafaragásokból és ékszerekből – olyan kaotikus volt, hogy szinte féltünk. Számomra viszont nagy kincset tartogatott ez a bevásárló körút: az egyik ezüstműves asztalán megpillantottam több méteres tekercsben egy pontosan olyan ezüst karkötőnek való különleges fonatot, amilyenből a fiamnak az a karkötője volt, amilyen a Szicíliából komppal való átkelés közben lecsatolódott a csuklójáról és a tengerbe esett! Igaz, ez a fonat jóval vastagabb volt, de a mintája éppen olyan, és kérésemre azonnal késztettek belőle egy nagyon szép és erős kapcsolóval ellátott karkötőt. Fontos volt, hogy erős kapcsolót kapjon, mivel az előző ilyen karkötő nem sokkal azután veszett el, hogy Szirakuzában megvettük neki – meg sem merte az édesapjának mondani. Borzasztóan el volt keseredve, nagyon sajnálta, így biztos voltam benne, hogy nagy örömet fogok vele okozni. Azért nem fantasztikus, hogy amit Olaszországban megvettünk – nem kis pénzért egy elegáns üzletben– az innen, a „világ túlsó végéről” származik? Mert látva a tekercset, meg a rengeteg míves ezüstöt itt a piacon, semmi kétségem, hogy az is itt készült!
Na és az az ékszergyári látogatás! Itt úgy fogadtak bennünket, hogy mind a 26-an kaptunk egy-egy egységesen rózsaszín selyemblúzt és szürke szoknyát viselő thai kísérőt. Ezek a hölgyek roppant udvarias meghajlással köszöntek, bevezettek bennünket egy légkondicionált vetítőhelyiségbe, ahol koktélok fogyasztása mellett megtekintettünk egy filmet a gyémánt csiszolásáról és az ékszerkészítésről, majd „természetesen” karon fogtak és egy bemutatóterembe kísértek. Én ugyan elhatároztam, hogy a jutalomúton magamnak semmit, de semmit nem veszek – ha már a családom nem jöhetett, ami költőpénzem volt azon nekik igyekeztem vásárolni – de hát van olyan nő, aki ellent tud állni ennyi csillogásnak?
Eleinte persze igyekeztem „erős lenni”: segítettem arany ékszert választani a szobatársamnak, gyönyörködtem a míves, csipkeszerűen áttört ezüst pillangókat formázó apró szobrocskák készítésében, de azután odaértünk a gyűrűkhöz, és én megláttam egy egyszerű, de csodaszép ezüst gyűrűt – melyet most is, amíg ezeket a sorokat fogalmazom, itt forgatok az ujjam körül! Csak egy sima karikagyűrű, de a tetejét apró sötétkék lazúr és áttetsző cirkónium kövek díszítik. (Azóta utána néztem: a lapis lazuli a tisztaságot, hitet és higgadtságot hordozza, a cirkónium is a tisztaságot fejezi ki, de olyan ásványnak is tartják mely nyereséget, sikert, gazdagságot, de bölcsességet is hoz. Az ezüst viszont sok egyéb jó tulajdonsága mellett növeli alkalmazkodóképességünket és reakcióink gyorsaságát.)
Ott álltam a tárló előtt, melyben a rengeteg különleges gyűrű között szerényen állt ez az ékszer, és én fejben számolni kezdtem, de ebben a pillanatban mellém lépett a szobatársam, és azt mondta:
- Ezt az utat te nem véletlenül nyerted meg. Sok munkával és mások értékesítésének segítése közben lettél a legjobb. Én itt se lennék, ha te nem tanítasz meg értékesíteni. Gondolod, nem érdemelsz meg róla egy örök emléket?
Nem szaporítom tovább a szót: megvettem. És igaza lett: örök emlék marad az utazás is és a gyűrű is – remélem sohasem fogom elveszíteni, és végig kísér az utamon.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...