Hangyák az árvízben
(Kenuval a Bodrogzugban)
Fuldokló rétek felett szállunk.
Mint a ragyogó felhők.
Víz alatt is virágzó mezők!
Még a halál sem örök,
Az ég tükörkeépei vagytok!
A végzet felett úszunk…
Látjuk, hogy feltámad az élet,
A sík tükrözhet hegyet.
Ki felleg fölé hajtott szárat
Az menedéket adhat.
Aki ma felfelé tekintett,
Az már el nem enyészhet.
A mély a hangyák menedéke,
A hely kelepce lenne.
Néhány, ha egyedül menekülne
Biztosan könnyen élne.
Ám szárat fog a boly erőse
Félig vízbe merülve.
Minden szár, most megannyi templom:
„Népemet el nem hagyom
Felhők között lebeg a családom
Őket én el nem adom”
Víztükrén hegyeket kerestem,
Reményt, bíztatást leltem.
Mert mind egymásba kapaszkodtak,
Sok kicsi test a csónak,
Egymásra nagyon is vigyáznak.
Tettből font kötelékük
Eltéphetetlen erős érték
Nagyobb, mint messzi hegyek.
Holnaptól apad már a folyó,
Élni fog a kitartó.
Visszatér az égre a felhő,
A köztünk lent lebegő,
És a hegyet szívben hordozó,
A földre. Lesz, lesz jövő…
Bodrogzug, 2020. 06. 29.
S. F.
A Bodrog ártere elöntésre került.
De a magas szálfüvek csúcsa még kiállt a vízből.
A Bodrogzug ilyenkor egy csoda, kishajók eveznek, lebegnek ott ahol máskor lovon vagy gyalog járnak az emberek.
Pont elcsíptük az áradás csúcsát, de a rossz idő elmúlt, az eső elállt, kisütött a nap és még egy szellő sem rezdült.
Nekem új volt, hogy az elöntött virágzó mezőkön evezhetek és legelők helyén a vízen hegyek és felhők tükröződnek.
A kenuból magam is láttam, hogy az árvíz az itt lakóknak akár végzetes is lehet: minden kiálló magasabb fűszál sok magányos rovar és csiga menedéke volt.
De a hangyák lebegő szigeteit más vette észre. Egy karcsú nő a víz felé hajolva egy lebegő vörös foltot csodált.
Mit nézhet ez az asszony lent, mikor most a táj az, ami olyan különös és csodás?
Így láttam meg az apró hangyákat én is.
Pár békalencse elég volt egy egész bolynak. A szélsők, mint erős kötelek egy-egy egész családot horgonyoztak a fűszálakhoz.
Nem szaladtak szét a bajban, egymásba kapaszkodva, egymásra vigyáztak.
Számukra minden víz fölé magasló szár a remény és élet temploma volt.
Voltak bár más túlélők is de csak a hangyák kapaszkodtak össze.
Az vízen tükröződő hegyek és felhők közé, a hangyák lebegő, élő felhői méltó helyükre kerültek.
Szememben a szorosan összetartó hangyák nagyobbakká váltak, magasabbak lettek Tokaj hegyeinél melyek az elöntött rétek vizében ringatóztak, mint a felhők.
S. F.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július