Ártatlanság

Ártatlanság

1. A varázsló

Egy őszi napon elmentünk gombát szedni a Pilisbe. Boldi még nagyon kicsi volt, talán másfél éves lehetett. A férjem vitte fel a hegyre, mert apró lábai hamar elfáradtak a felfelé való caplatásban.
Úgy ült az apja karján, mint egy kis királyfi. Mosolygott és ragyogott, pedig nem is volt a fején arany korona.

Én elfáradtam, mire felértünk a hegy tetejére. A férjem nem, pedig ő még Boldit is cipelte.

Amikor lerakta kisfiunkat, az boldogan kacarászva szaladgált. Hol egy kőben botlott el, hol egy kiálló gyökérben, de nem sírt. Fölállt rögtön és tovább futkározott. Rátértünk egy ösvényre, és jobbra-balra nézegettünk gomba után kutatva. Boldi még nem tudta, miért jöttünk. Hoztunk magunkkal kosarat is, Boldinak saját, kisméretű kosarat. A kezébe adtuk, ő meg gyűjtögette bele, amit talált, falevelet, faágat.

Nemsokára ráakadtunk egy gombára, amit megmutattuk Boldinak. Ő meg akarta kóstolni, de mondtuk neki, hogy azt nem szabad. Így amikor talált egy gombát, rámutatott, és kis ajkával formálta a szót: “gommba”. Aztán belerakta a nagy kosárba, mi pedig megdicsértük.

Én Boldival az ösvényen maradtam, míg a férjem bement a fák közé, a sűrűjébe, ahol a gombák tanyáznak. Ha rátalált egy gombacsaládra, odahívott minket is, hogy megnézhessük. Boldi kurta lábain alig tudott a sok bokor és faág között Apuhoz vergődni. De azért csak odaevickélt. Az én hajam jó pár pókhálót összeszedett, mire én is csatlakoztam.

Ott állt a nagy gombacsalád, gyerek gombák, apu gombák, anyu gombák, nagyi gombák, nagypapa gombák… Mi meg csak leszakítottuk őket szárastul és raktuk a kosárba, jó közel egymáshoz, hogy szét ne szakítsuk a családot. Erre Boldi ügyelt a legjobban, mert ha az egyik gomba testvér messzebbre került a kosárban a többiektől, Boldi ingatta kis fejét és mondta: “Nemm jó, nemm jó”. Ilyenkor ráraktuk a tévelygőt anyu gombára, és akkor Boldi megnyugodott.

Egy idő után a fiunk elfáradt. Leültünk hát pihenni a fűbe, én meg kivettem a hátizsákból a szendvicseket. Kiderült, hogy mindenki nagyon éhes, úgyhogy egymás után tűntek el a kenyerek. Azután elővettem a kulacsot. Boldi úgy ivott, hogy azt hittem nekünk már nem is marad. De azért egy korty nekem is jutott. Apunak nem, de ő már megszokta.

Aztán arra lettünk figyelmesek, hogy egy lovas közeledik. Mi felnőttek annyira nem voltunk meglepve, mert láttuk a patanyomokat, és néhol bizony éreztük a lószagot… Boldit figyeltem, mit szól a dologhoz, de nem félt. A lovas lépésre fogta a lovát és köszönt. Boldi is mondta: “Szia” – és mosolygott. A lovas is elmosolyodott.

Sokszor eltűnődtem, hogy Boldi mosolya miért bűvöli el úgy az idegeneket. Nem csak a szokásos gyermeki mosolyra szóló válasz volt ez, több volt mögötte. Egyszer a buszon egy morgós bácsi is abbahagyta a morgolódást, amikor Boldi rámosolygott.

Boldi mosolya valahogy szebbé tette a világot, jobbá az embereket. Igazi varázsló volt, a mosoly volt a varázspálcája.

 

2. Bizalom

Egy nap elmentünk a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület által meghirdetett madárles programra. Korán kellett kelni, ami kisfiunknak nem okozott gondot, inkább csak nekem.

Időben érkeztünk, csakhogy a madármegfigyelő csapat már korábban elindult. Hírt kaptak, hogy láttak az útvonalon egy rendkívül ritka madarat, és a vezető nem várt tovább.

Úgy döntöttünk, hogy mászkálunk addig a környéken, mert még egy óra hosszáig úgysem térnek vissza a madárlesők. Boldival fogócskát játszottunk. Mondtam neki: “Elkaplak!” – mire gyorsmenetbe kapcsolt és elfutott előlem, én meg utána. Kis görbe lábain döcögött, és ha elkaptam viháncolt és nevetett. Sosem unta meg ezt a játékot, mindig ugyanakkora örömmel futott, és várta, hogy utolérjem.

Az útnak vége lett, úgyhogy letértünk egy ösvényre. Boldi ment még egy kicsit, majd lehuppant, és azt mondta: “Efárattam”. Leültünk mellé. Körülöttünk széna volt, ami még kicsit nedves volt a hajnali párától. Boldi fejére raktam pár szál szénát, mire ő lesöpörte magáról. Megint ráraktam, és akkor rájött, hogy ez egy új játék, és nevetve rázta kis fejét és söpörte le róla a szénát. Egy darabig lekötött minket ez a viccelődés.

Aztán az egyik ember az Egyesülettől odajött és közölte, hogy elindulnak a csapat után, és velük mehetünk, ha akarunk. A többiek már biztos visszafelé jönnek, és akkor félúton összetalálkozhatunk velük. De Boldin láttam, hogy már nagyon fáradt. Megköszöntük, de nem tartottunk velük. Megemlítették, hogy az egyik madárhálóba beleakadt egy vörösbegy, azt meg tudjuk nézni.

Elindultunk arra, és az egyik hálóban tényleg ott volt a kis vörösbegy. Megfogtam a parányi madarat, és a tenyeremben éreztem kis szíve lüktetését, ami az én szívemhez képest százszor gyorsabban verdesett. Gyorsan megmutattam Boldinak, aztán visszaengedtem hálóstul. Majd úgyis jönnek a madárvédők, leltárba veszik, megmérik, gyűrűt raknak rá, aztán szabadon engedik.

Itt volt az ideje, hogy kicseréljem Boldin a pelenkát, úgyhogy bekéredzkedtünk a szállásra. Az egyik szoba még szabad volt, oda vittem be Boldit. Mindössze két emeletes ágyból meg egy asztalból és egy székből állt a berendezés. Tisztába raktam Boldit, aztán felültettem az egyik emeletes ágy tetejére, ahol futott egy kört, majd kis karjait széttárta, és ugrott a nyakamba. Egy percig sem habozott. Tudta, hogy elkapom. Ez a bizalom megindított bennem valamit. Amikor én is ilyen kicsi voltam, én is ugyanígy bíztam a szüleimben. Vajon ez a bizalom örökre megmarad vagy kinőjük, mint a lyukas cipőt?

Boldi hangja térített vissza a gondolataimból. – Még! Még! – mondta tündéri gyerekhangján. Visszaraktam az ágy tetejére és ő megint ugrott gondolkodás nélkül, miközben nevetett.

3. Vannak napok

Vannak napok, amikor csak ülök a fotelban és kinézek az ablakon. De nem a tájat nézem, csak emlékezem. Eszembe jutnak régmúlt történések, amik beleégtek a szívembe. Mert nem csak az agy emlékezik, de a szív is.

Sétáltunk egy nyári napon, Boldi és én. Azaz Boldi nem sétált, ő motorozott. Szélsebesen hajtotta járgányát, ahogy csak a kisgyermekek tudnak robogni, féktelenül és önfeledten. Majd egyszercsak visszanézett rám. A szeretet lángja lobogott kis szemében. Világlott. Ezt a ragyogást keresem azóta is.

Boldi már kamasz. Nem úgy tekint rám, ahogy kicsi gyermekként – hősre vagy példaképre.
Kitekint a világra. Önállónak érzi magát, függetlenedni próbál. Keresi a helyét, amit majd elfoglal. Ez természetes. Miért fáj mégis? Mert már nincs rám szüksége? De van. Azonban ő is felnő, és el kell engednem. Ez a nehéz.

Amikor fényképezem őt és mosolyogva néz a lencsébe, a szeme ugyanúgy ragyog, mint kiskorában. Remélem, nem veszti el ezt a belső tisztaságot, amitől ő Boldi.

Héthelyi Krisztina
Author: Héthelyi Krisztina

Kedves Látogató! Hadd mutatkozzam be, Héthelyi Krisztina vagyok. Mesekönyveket írok és illusztrálok. Eddig négy könyvem jelent meg, abból az egyik egy gyermekeknek szóló képregény. Nagyon szeretek írni és rajzolni; az alkotás folyamata teljesen kikapcsol és más világokba repít. Ha te is írsz meséket, örömmel illusztrálnám a te könyved, könyveidet is. Legújabb művem a Cicavarázs, abban meg tudod nézni a képeimet; kapható a Lírában, illetve a Könyvtárellátóban. Ha szeretnéd a gyermekek számára még teljesebb élménnyé varázsolni a történeteidet egy-egy kedves illusztrációval, akkor fordulj hozzám bizalommal! Várom a megkeresésed!

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

+ 9 = 16

Április

Asszonya vagy nappalnak s éjszakának, Míg a szívek egy dobbanásba válnak.   Símogató kezed közt tart egy álom, S elkísér csókba váló valóságon.   Mandulabarna

Teljes bejegyzés »

Beforratlan sebek

Beforratlan sebek   Már nem tudott sírni. A könnyei már régen elapadtak, és hiábavaló is lett volna. Csak belülről feszítette az a tehetetlen düh, elkeseredettség,

Teljes bejegyzés »

Életszeretet

Szeretem a szivárványt – az esőillatú napsütésben. Szeretem a tenger moraját – lágyan andalító szélben. Szeretem a csicseregve üdvözlő szép napfelkeltéket, S ahogy kávéillat-meleg, hűséges

Teljes bejegyzés »

Magánylátogató

Ma ellátogatott hozzám a magány. Köszönés nélkül ült mellém a padon. Nem háborgatott, csendben elmélázott. Gondoltam: Hadd maradjon, hagyom. Láthatatlan burokba rejtőzve lógatta lábát szótlanul,

Teljes bejegyzés »

Az üres marok

Hoztál valamit? – suttogta halkan, Miközben nagy, kék szemeit rám meresztette. A zsebem üres volt. Felemeltem gyorsan. Ő apró fejét a vállamba temette. Szólni nem

Teljes bejegyzés »

Őszintén

Nem vagyok szent. Még csak jónak sem mondható. Nem vagyok szerény, áldozatkész, Sem odaadó. Az önérzetem valahol odafenn az egekben, A kritikát nem tűröm, mert

Teljes bejegyzés »