A macska a kályha előtt ül.
A tűz magasan lobog, a kályhanyílás üvegszeme és a nyitott hamuajtó elvarázsolta.
Nem csoda, mondja egy látogató rokon. A macska érzékeny az infrasugarakra, és a ropogó hamueső „ott bent” mint az egérkaparászás felkelti a vadász figyelmét. Kántor és presbiter. Biztos magában.
Pedig egész másról van szó. Egyszerűen otthon van, biztonságban van, tele a hasa, és most, ezekben a percekben, bölcsen, a szoba legmelegebb és legszebb részén telepedett le.
Egy kis ragadozó általában ritkán lazíthat, mert vadászat nélkül nincs vacsora, de ha nem figyel, apró termete okán maga is lehet préda. Nem beszélve arról a nyugtalanító örök vetélkedésről, ami a fajtársak között természetes.
Merengeni csak otthon lehet, ahol tudjuk, hogy biztonságban vagyunk.
Nem kell hátra néznünk folyton, mert tudjuk kik vesznek körül, és biztosak vagyunk a mögöttünk állók érzelmeiben.
Igaz, a merengőnek kell ehhez egy jól megépített kályha is, ami féken tartja a tüzet, mert a vadállatokra még a parázs is végzetes, nem hogy a mindent felperzselő lángok.
Mert hiába tudja ösztönösen, hogy a forró lobogás a füst alapvetően veszélyt jelent, mégis beül a kályhaajtó elé, alig 30 centiméterre, hiszen nincs egyedül, itt van közöttünk, és a jóleső melegben biztos a jóakaratunkban és a megkérdőjelezhetetlen szeretetünkben.
S. F.
2022.02.01.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július
