A tejbegríz, majdnem érintetlenül a tányérban, már kihűlt. A hokedlin ülő pirospozsgás kislány szőke tincsei fénylő, nedves homlokára tapadtak. Magas láza volt. Reszketett. Édesanyja a konyhaasztal szélére ültette, még egy takarót terített rá. Megitatta. A teát elfogadta. A mentőre vártak a fővárosból. Az utca végéről már hallatszott a szirénája. A gyerek nagyon félt a kórháztól, bár igazán el sem tudta képzelni, milyen is az. A szülei nélkül még sohasem aludt. A párnás kis kézen vöröslöttek az apró hólyagok. A kiütések beborították az egész testét. Égtek, viszkettek a takaró alatt. Skarlát – mondta az orvos, mielőtt kihívta a mentőket. Itthon nem lenne jó kivárni a végét, gyógyszer kell és felügyelet a magas láz miatt. A szövődménye komoly lehet. Az időközben megérkezett spenótzöld, vörös keresztes autó nem volt szívderítő látvány a gyereknek, sírva fakadt. -Az anyukámat akarom- kiabálta, mielőtt betették a hátsó ülésre, ahonnan ki sem látott a két kis tenyérnyi ablakon. Édesanyja a kórházi csomaggal sietett utánuk, szíve tele szomorúsággal. Egy órás utazással érkeztek a fertőző gyerekeket ellátó kórházba, ahol már a várták rájuk. A kórteremben levetkőztették, flanel pizsamájába bújtatták, betakarták, de még így is fázott. Az ágyával szemben hasonló korú kislány feküdt csendben, arcán szintén élénk piros pöttyökkel. Nehéz volt a búcsú a mamától. Sírt, vigasztalhatatlan volt az új kisbeteg. Múltak a napok. A látogatásoknak, a szívfájdítóan rövid óráknak hamar vége lett, alig várták a legközelebbit.
Egyik vasárnap a szülők a kislány kedvenc „beteggyógyító” tyúkhúslevesével érkeztek. Mivel a fertőzés veszély miatt ők nem mehettek a kórterembe a felcímkézett dunsztosüveget a nővérnek átadták. Mint minden alkalommal most is csak a zárt ajtó felső üveges részén nézhették, hallhatták csemetéjüket. Nagyon remélték, hogy lassan felgyógyul. Az orvos ugyan nem bíztatta őket, mert a skarlát mellett a szomszéd kislánytól megkapott bárányhimlővel is meg kellett küzdenie. A kis beteg szemlátomást lázas volt, szemei élénken csillogtak. Mikor meglátta szüleit, örömében felállt a vaságy matracára és forogni kezdett. A felnőttek a zárt ajtó mögött aggódva figyelték a sarokban álló fekete vaskályhát. A falban a kályhacső fölött, füstös csík húzódott a mennyezet felé. Feltételezték, hogy most is tüzes, hiszen a betegszobában ez adta a meleget.
A felügyelet nélküli gyerekek észbontó ugrálásba kezdtek. Az édesanya dörömbölt az ablaküvegen, hogy figyelmeztesse őket, de meg sem hallották. Az idegen kislány lehuppant a földre és a kályhához ért a keze. A vaskályha még meleg volt, visítva mászott az ágyra majd szekrénye fiókjából előkotort egy zacskó cukorkát. Az édesapa nem bírta tovább nézni a jelenetet hirtelen eltűnt, nővért keresett, aki az ajtót kinyitja. Az édesanya tétlenül nézte, ahogy a cukorkát bekapják a lányok. Tele szájjal ugrálni kezdtek az ágyon, versenyeztek ki repül magasabbra. A szőke köhögni kezdett a torkán akadt cukrot próbálta kiköpni, de nem sikerült. Közben az ápoló is megérkezett és kinyitotta az ajtót. Majdnem későn a kislány már fuldoklott. A nővér nagyot ütött a gyerek hátára, és a cukorka kőre repült. A halálra rémült fiatalasszony a tilalom ellenére berohant a kórterembe és magához szorította kislányát. Aztán megkereste az ügyeletes orvost, elmondta a majdnem végzetes balesetet számon kérve az áldatlan állapotot. Nem sokat beszélt nem fenyegetőzött feljelentéssel, határozottan mentőt kért. A szülők saját felelősségükre hazavitték a rémült gyermeket, ezzel több heti szobafogságra ítélve magukat is. A családi ház kertjének kapujára hatósági piros cédulát ragasztottak. Rajta a fertőző betegek bélyege, ” a házba belépni tilos!” felirat. Ezután a kerítésen keresztül kapták az élelmiszert, a gyógyszert, és amire még szükségük volt. A kórházban összeszedett bárányhimlő után, nehezen gyógyult a kis beteg. Édesanyja kitartó ápolása, figyelme, határtalan türelme lassan talpra állították. A kenyérkereső édesapa, aki átmenetileg a rokonoknál lakott, két hónap kényszer szabadság után végre magához ölelhette a „karantén” lakásban kislányát és feleségét. Megdöbbenésére a fiatalasszony gyönyörű, sötétbarna hajában, élénk hófehér tincs csillogott…
(Rodé Klára: Gyermekkorom karanténos régmúltja (Édesanyám emlékére)
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com