A sellő

 

A tizenöt éves Annabelle magányosan üldögélt a robogó vonat fülkéjében, látszólag szenvtelen arccal szemlélve az elsuhanó tájat. Ajkait összepréselte, nem mintha lett volna bárki, aki szóljon hozzá, inkább megszokásból. Sápadt arcára semmiféle érzelem nem ült ki, kék szemei fénytelenül, közömbösen figyelték a falvakat, erdőket, amiket maga mögött hagyott. Gondolatai annyira csapongtak, hogy alig érzékelte, éppen hol járnak, csak abban volt bizonyos, hogy ilyen távol még sosem került otthonától – vagy legalábbis alig emlékezett rá –, ugyanakkor azt is tudta, hogy az ilyen mértékű változás csakis jó hatással lehet rá.

Van az úgy, hogy bármilyen gyorsan is haladunk valahová, úgy érezzük, soha nem érünk célt, hogy az, amit magunk mögött szeretnénk hagyni, fénysebességgel száguld, hogy megelőzzön, és mikor fellélegeznénk, ott vár ránk a következő megállóban. Kinézünk a vonat ablakán, s az a valami gonoszul vigyorog ránk, megragadja a kezünket, felszáll mellénk, kényelmesen elhelyezkedik, vállunkra hajtja undok fejét, s úgy dönt, egy életen át mellettünk táboroz le. Ilyen esetekben az ember vagy megadja magát, vagy megerősíti lelkét, s győzedelmeskedni próbál. Annabelle e pillanatban még nem döntötte el, melyik utat választja. Társa minden állomáson várta, s ő nem tiltakozott ellene, de nem is fogadta maga mellé, csupán megtűrte. Élt benne a remény, hogy a végállomáson az is leszáll majd, s talán eltéveszti az utat. Most még vele volt, így a semmibe révedő tekintet mögött rejtőzködő néma könnyeknek akadt szemtanúja. Ezt a leány nem bánta, hiszen nem gúnyolódott rajta, a szomorú érzéseket ugyan táplálta, de további fájdalmat nem okozott.

Mint egy film, úgy peregtek le előtte újra és újra az elmúlt hetek történései. A legrosszabb a tehetetlenség érzése, az, hogy nem tudott segíteni azon, akit szeretett, és örökre elveszítette. Akadtak pillanatok, amikor vállat vont, és azt mondta, nem baj, elfogadja, megy tovább a saját útján, s meglátja, milyen meglepetéseket tartogat még számára az élet. Máskor azonban belesüppedt a szomorúságba, magához ölelte útitársát, s nem törődve a világgal és mindazzal, ami körülötte történik, bezárkózott, elhidegült, s önnön lelke poklának mélységes bugyraiba szállt alá, hogy aztán érdemleges eredmény nélkül térjen vissza az élők közé. Hiába keresgélt ugyanis a mélyben, választ nem kapott sohasem.

Mélabús elmélkedéséből egy hang rántotta vissza a valóságba, a kalauzé, aki hangosan kiáltotta a következő állomás nevét – itt kellett leszállnia. Összeszedte csomagjait, s néhány perc múlva már a peronon ácsorgott. Nagynénje hamarosan megérkezett, kocsiba ültek, s elindultak a ház felé. Alig néhány szót váltottak, a néni eleinte próbálkozott társalgást kezdeményezni, de miután látta, hogy Annabelle nem túl közlékeny, abbahagyta a kérdezősködést, s inkább az utat figyelte. A város, ahol élt, átlagosnak mondható, egymástól aránylag távol eső házakkal, nagy gyümölcsösökkel, kisebb erdőkkel, tavakkal, és egy kis folyóval, ami a tengerbe ömlött. E két víz találkozásánál lakott Margaret néni, a háború utáni körülményekhez képest meglehetős jómódban. A családból egyedül neki sikerült nagyobb veszteségek nélkül túlélnie a vészterhes éveket, így aztán amikor gyors egymásutánban két gyászhírt is kapott, természetesnek tartotta, hogy az árván maradt leányt magához vegye. A sors jó természettel áldotta meg, nem kíváncsiskodott, és csak akkor beszélt, ha értelmét látta. Okos döntéseket hozott, talán szerencsés csillagzat alatt is született, hiszen élete során elkerülték a csapások – leszámítva persze a legutóbbi haláleseteket, ám ez a dolog sem rázta meg annyira, hogy összetörjön és csüggedés vegyen rajta erőt. Első dolga volt táviratozni, hogy Annabellet befogadja, ami gyorsan sikerült is, így lelkiismerete nem háborgott egyetlen percig sem. Módjában állt kényelmes életet és jó neveltetést biztosítani neki, mire unokahúga megérkezett hozzá, mindent elrendezett, s úgy vélte, a leány semmiben sem fog hiányt szenvedni.

Lassan lekanyarodott a főútról, a ház felé vezető szerpentinre, végiggurultak a kis erdő mellett, mely már az ő birtokához tartozott, s egy perc múlva le is parkolt a bejárat előtt. A csomagokkal együtt bementek az épületbe, fel az egyik emeleti szobába, mely a tengerre nézett – ebben is unokahúgának szeretett volna kedvezni –, kicsomagoltak, s ezzel elkezdődött Annabelle új élete.

Másnap reggel, amikor felébredt, ahogy az már lenni szokott ilyen helyzetekben, hirtelen nem tudta, hol van, aztán hamarosan minden kitisztult. Komor arccal kelt ki az ágyból, megmosakodott, felöltözött, s lement reggelizni. Margaret ebben sem fukarkodott, bár igyekezete láthatóan feleslegesnek bizonyult, a leány alig evett valamit. Nem vetette a szemére, nem noszogatta, egyszerűen csak elfogadta, úgy vélte, majd eszik, ha akar.

Mivel a tavasz már a végéhez közeledett, nem látta értelmét beíratni az iskolába, így legalább lesz ideje összeszedni magát testileg-lelkileg, s elég erőt gyűjteni ahhoz, hogy az erre a korra oly jellemző felhőtlen vidámság, mely a többi fiatalból árad, ne legyen zavaró számára. Mivel utolsó látogatása óta csaknem tíz év telt el, az első napot arra áldozta, hogy megmutassa a városba, az erdőbe, a folyóhoz és a tengerhez vezető utakat. Elvitte kedvenc sétaösvényéhez, amely a leány tetszését is elnyerte. Időközben megeredt a nyelve, bár még mindig meglehetősen visszafogottan viselkedett, de a váratlan és szokatlan helyzethez nagyon is jól alkalmazkodott. Ebédnél Margaret előhozakodott azzal az ötlettel, miszerint meghívná egy kedves barátját és annak gyermekét vacsorára, aki vele egykorú, talán összebarátkoznának, s Annabelle nem lenne annyit egyedül, míg ő dolgozik. Unokahúga közömbösen fogadta a bejelentést, nem tiltakozott, de nem is várt semmit egy új ismeretségtől. A néni ezt nyugtázta, s el is kezdett intézkedni az ügyben, így estére minden készen állt a vendégek fogadására.

 

A férfit George Burns-nek, a fiát Michaelnak hívták. Miután illendően bemutatkoztak, mindnyájan asztalhoz ültek, s nekiláttak a vacsorának. A két felnőtt kedélyesen elbeszélgetett, látszott, hogy régi jó barátok, a két fiatal feszengett, egyik azért, mert mindenáron beszélgetni akart, a másik pedig épp az ellenkezője miatt. A fiú mindent tudni szeretett volna a lányról, aki azonban sajnálatos módon nem volt túlságosan közlékeny. Apja felvilágosította, milyen tragédia érte, ám, mivel még sosem volt része ilyesmiben, nem tudta megérteni, s jóformán be nem állt a szája, kérdésekkel ostromolta Annabellet, aki szűkszavú válaszokat adott, ez azonban Michaelnak nem volt túlságosan ínyére. Az étkezés után az idősebb generáció félrevonult kártyázni, így immáron kettesben maradtak, amit a fiú igyekezett minél jobban kiaknázni, nem sok sikerrel.

Mivel Margaret nem akarta leterhelni unokahúgát, rövidesen elköszöntek a vendégektől, akik búcsúzáskor viszonozták a meghívást, a vizitre ígéretet is kaptak, s Michael kihasználta a pillanatot, hogy elhívja Annabellet egy délutáni sétára, melyet a következő napok valamelyikén ejthetnének meg. Meglepetésére a lány igent mondott, így összességében ő is és apja is elég kellemes érzésekkel indultak haza.

 

Teltek a napok, a hetek. A két fiatal sok időt töltött együtt, nagy sétákat tettek, beszélgettek – bár a társalgás sokszor egyoldalú volt. Többnyire a fiú beszélt és a lány hallgatott. Nem dacból, nem önteltségből, egyszerűen csak úgy érezte, nem tud megnyílni. Vannak dolgok, érzések, amiket ha kimondunk, elvesznek, mert nem találják meg az utat a másik felé. Ezt Michael, ha nem is tudta, de érezte, s a maga módján próbálta áthidalni a szakadékot, azonban az út, amit választott – vagy amire képes volt –, túlságosan ingoványosnak bizonyult, s el is veszett rajta. Éppen csak nem vette észre, mert saját érzéseire figyelt. Akarta a lányt, s ezért mindent megtett, ami erejéből telt, lett légyen az bármilyen kevés is Annabelle szemében. Nem sejtette, hogy mialatt dől belőle a szó, a leány sokszor máshol jár, hiszen látszólag figyelt rá, kérdéseire válaszolt, fizikailag mellette volt, csak a lelkét zárta el előle. S mivel jól leplezte a dolgot, Michael tulajdonképpen elégedettnek gondolta magát. Egyik sétájuk alkalmával, amikor a búcsúra került a sor, megcsókolta, s a lány hagyta. Nem azért, mert vonzódott hozzá, és nem pusztán kíváncsiságból, hanem mert egy pillanatra úgy érezte, tartozik valakihez, újfajta módon, ahogy eddig még sohasem. Nem is tudta, hogyan kell csinálni, ráhagyatkozott. Nem indított el benne semmiféle folyamatot, nem törtek rá olyan érzések, amikről eddig legfeljebb csak olvasott, tudniillik, hogy „ajkai égnek”, „el van veszve” és innentől nem találja majd a helyét. A csók rövid volt és nem túl szenvedélyes, amikor véget ért, mindketten kissé zavarban voltak, s a fiú hamarosan el is köszönt tőle. Annabelle nem bánta, egyedül folytatta a délutáni sétát, szerette a tengerparton nézni a naplementét, s így gyönyörködésében semmi sem zavarta meg. Lassan, a maga finom tempójában sétált a sziklás partra, útközben letépett egy-egy virágot, eljátszott velük – a szebbeket mindig megtartotta s hazatérvén egy vastag könyvbe téve lepréselte.

A vízhez érve levette cipőjét, mezítláb sétált azon a szakaszon, ahol még homok volt, el a sziklákig, felmászott rájuk, s onnan nézte a lassan narancsszínűvé váló tengert. Ebben a békés hangulatban, a langyos esti szellőben, a zöldesen csillogó víz mellett, a lemenő nap meleg sugarait érezve arcán, s elnézve a színek váltakozását, a felhők alakját, mindig úgy érezte, mintha egy festményben lenne. E pillanatban is azt kívánta, bárcsak megállna az idő, s ő ebben a képben maradhatna örökre. Tudta, hogy lehetetlent kíván, de az ember azt gondol, amit csak szeretne, nem igaz? Nem értette mások rosszallását az álmodozásról, a lehetetlen utáni vágyódásról, hiszen kinek árt vele? „Becsapod magad” – szokták mondani, amire ő csak annyit felelt magában: „Na és?” Mi van akkor, ha nem ő választja meg azt a valóságot, amiben élni szeretne, s ezt kiegészíti azokkal az érzésekkel, amiket nem tud megosztani senkivel, mert nincs olyan ember az életében, aki képes lenne ugyanúgy viszonozni, így aztán értelmetlenné válik az egész. Néhányszor megtörtént vele, és csodálatos volt… amikor álmodott. Ébredés után ilyenkor könny csordult ki a szeméből, csak magában kérdezte szomorúan – ahogyan e pillanatban is: „Miért?”

– Talán azért, mert még nem találkoztál azzal, aki mindezt megértené.

Annabelle ijedten kapta fel a fejét a hangra, gyorsan körbepillantott a sziklán, de senkit sem látott. „Megbolondultam? Így kezdődne hát az elme bomlása?”

– Ne aggódj – a hang most kifejezetten vidáman csengett –, éppoly egészséges vagy, mint én.

A leány most már felugrott, a víz morajlása ugyan kissé megzavarta, de majdnem biztos volt abban, hogy lentről, a szirt tenger felőli oldaláról szóltak hozzá. Óvatosan előrehajolt, s araszolni kezdett lefelé. Folyamatosan kereste a kapaszkodót, de úgy tűnt, valaki vagy valami segíti, mert zökkenőmentesen elérte a legalsó sziklát, még egyet szökkent, s máris ott állt közvetlenül a parton, lábát épphogy csak nem nyaldosta a víz. A hely meglehetősen szűkös volt ahhoz, hogy bárki elrejtőzhessen előle, talán tíz lépés széles lehetett az egész öblöcske, így biztosra vette, hogy egy pillanat alatt felfedi a titokzatos személy kilétét. Csalódnia kellett, mert nem így történt. Végigkutatta a helyet, repedéseket, mélyedéseket keresve, de semmit sem talált. Pár perc múlva feladta a keresgélést, s ekkor vette észre, mennyivel szebb innen a kilátás, mintha még beljebb lépett volna képzeletbeli festményébe. A talaj hívogatóan sima volt a lába alatt, így aztán lehasalt, kezeit előrenyújtotta, hogy a víz simogathassa minden hullámverésnél. Csodálatos, megnyugtató érzés kerítette hatalmába, szavakkal ki nem fejezhető béke és elégedettség. „Ha most vége lenne a világnak, boldogan távoznék” – gondolta.

– Remélhetőleg ez azért még nem következik be! – A hang most sokkal játékosabban csengett, és jóval közelebbről hallotta. Ez alkalommal sokkal nyugodtabban emelte fel tekintetét, abban a biztos tudatban, hogy elment az esze, és senki nem lesz ott. Meglepetésére azonban szinte karnyújtásnyira egy fiú arcát látta maga előtt. Bőre hófehér, arca kedves, mosolya pajkos, szeme sokatmondóan csillog, barna fürtjei nedvesen hullnak homlokába.

– Ki vagy te? – támaszkodott fel, amilyen gyorsan csak tudott.

– Morrissey Paio – mondta, olyan természetességgel, mintha John Smith-nek hívták volna. – És te?

– Annabelle Sole – ráncolta homlokát a lány.

– Igazán szép neved van – jegyezte meg komolyan bólintva a fiú. – Mint a lélek.

– Igen, de nem úgy írom.

– Igazán kár. Nem baj, így is nagyon tetszik, és különben is, azt gondolok, amit akarok – húzódtak mosolyra ajkai.

– Ezek szerint én már nem – replikázott Annabelle. Valahogy elfelejtette megkérdezni, sőt, egyáltalán furcsállni a tényt, hogy van élőlény, aki képes belelátni a gondolataiba.

– Mióta laksz itt, Annabelle? Még sosem láttalak ezelőtt.

– Csak pár hete, tavasszal költöztem ide a nénihez.

– És a szüleid? Vagy a testvéreid?

A lány némán megrázta a fejét, s a fiú nem is firtatta tovább a dolgot.

– Mondd, szépséges hölgy, hogy tetszik itt neked? – váltott gyorsan témát, elővéve legmegnyerőbb mosolyát.

– Szép… igazán szép hely. Csendes. Megnyugtató.

– Van kedvenc helyed?

– Szeretem a tengerpartot. Meg azt az erdei ösvényt, arra. De gondolom, te már láttad.

– Nem, nem jártam arra.

– Ó, azt hittem, régebb óta itt élsz.

– Igen, ebben nem tévedtél.

– Akkor hogy-hogy nem jártál azon az ösvényen? Eddig úgy tapasztaltam, mindenki ismeri, aki itt lakik.

– Jó okom van rá.

Ez roppant titokzatosan hangzott, sikerült felkeltenie vele a lány érdeklődését – pontosabban szólva még jobban, hiszen valamiféle szikra abban a pillanatban gyúlt a szemében, amint meglátta a fiút.

– Elárulod, mi az?

– El fogom, megígérem. Nem is olyan sokára – kacsintott rá, amitől a leány elpirult.

– Hány éves vagy, Annabelle?

– Tizenöt. És te, Morrissey?

– Mit gondolsz, hány éves vagyok? – szegezte neki a kérdést egy újabb huncut mosoly kíséretében.

– Hm… talán tizennyolc?

– Majdnem eltaláltad – kacagott fel. – Szorozd be úgy hattal.

– Ne gúnyolódj rajtam – komorodott el a lány. Általában véve sem szerette, ha élcelődnek rajta, ettől a fiútól pedig különösen rosszul esett a dolog.

– Esküszöm, nem gúnyolódok. Elmúltam száz éves. Ha kell, tanúkat is felvonultatok neked, akik alátámasztják.

– De az meg hogy lehet?

– Nem tudom, nálunk ez a normális. Idelent egyszerűen megállunk, amikor elérünk egy bizonyos kort. Talán a fizikai erőnléthez lehet köze, amire feltétlenül szükségünk van.

– Idelent? Hol lent?

– Ó… nahát, milyen gyorsan eljött az idő! Pedig még szerettem volna várni vele. De nem bánom, jobb előbb túlesni a dolgon. Ígérd meg, hogy nem sikoltasz, nem ájulsz el, és nem szaladsz világgá!

– Megígérem – mormogta bizonytalanul Annabelle. Sejtelme sem volt arról, mi vár rá.

A fiú nekiveselkedett, két kezével láthatóan könnyedén felhúzta magát a szikla peremére. Egy pillanatra megállt, a lányra nézett pajkosan, majd hirtelen lendülettel a szárazföldön volt, teljes valójában. A lemenő nap fényében egészen romantikus látvány tárult a lány szeme elé: izmos, hófehér felsőtest, rajta vízcseppek csillognak, a haja még mindig nedves, arca mosolygós, de már várakozással teli. Ezen a kis feszültségen nem is lehetett csodálkozni, hiszen lent, a köldöke alatt nem az következett, amire az ember számított volna, hanem zöldesen csillogó pikkelyek, valahogyan egybeolvadva a porcelánfehér bőrrel, annak folytatásaként szép ívet formálva le, egészen a bokájáig, melynek helyén uszony ékeskedett.

– Nos?

– Nahát! – nézett végig rajta a lány elkerekedő szemekkel. Én azt hittem, sellők csak a mesékben léteznek!

– Nos, én nem egy mesehős vagyok. Minden fikciónak van valóságalapja, nem tudtad? – vigyorgott Morrissey.

– Megérinthetem?

– Persze, egész nyugodtan – próbálta leplezni a fiú a felett érzett meglepődését, hogy Annabelle elfelejtett megrémülni. Puha kis kéz érintette először a bőrét, lent, a derekánál, csak hogy meggyőződjék róla, aki előtte fekszik, valóságos, hús-vér lény, nem képzeletének szüleménye. Néhány pillanatnyi tétovázás után lefelé siklott, a csillogó pikkelyekre. Elidőzött azon a vonalon, ahol a bőrbe olvadt, majd továbbvándorolt. Annabelle pucolt már halat, így volt némi elképzelése arról, mire számítson, de amint ez eszébe ötlött, valamiért elszégyellte magát és zavarba is jött. Hiszen aki előtte van, egy fiú! Vagy mégsem? Egyelőre nehéz lett volna tisztáznia. Lángoló arccal tovább simogatta a szokatlan bőrt, mely sokkal keményebbnek tűnt, mint amilyet eddig érintett. Semmihez sem tudta hasonlítani, csak azt látta, úgy ragyog a fényben, mint a gyémánt, sima, selymes, mégis szilárd és ellenálló. Nyilván fel van vértezve a természeti csapások ellen.

– Nos, kisasszony, meg van elégedve vele? – hallotta a mosolygós hangot. Nem mert felnézni, elkapta a kezét.

– Köszönöm, hogy megengedted – lehelte.

– Igazán nincs mit. Legközelebb talán én kérek tőled hasonló szívességet – emelte fel ujjával állát, és rákacsintott. Ettől a lány arcát elöntötte a forróság. Hát lesz legközelebb? Vajon mikor?

– Akár holnap, ha szeretnéd.

Még ilyen fura szerzetet! Félig ember, félig hal, és olvas a gondolataiban.

– Rendben, holnap ugyanekkor eljövök.

– Várni foglak, Annabelle Sole. – Azzal visszacsobbant a vízbe, s már el is tűnt.

 

Másnap a leány valamivel korában érkezett. Nem sokat aludt az éjjel, elsősorban azért, mert azt gondolta, biztosan megbolondult, vagy legalábbis elaludt odakinn, s furcsát álmodott. Kényelembe helyezte magát a parton, élvezte a napsütést, s előző napi beszélgetésükre gondolt, melyből nem szavak, inkább csak érzések maradtak meg. Ahogyan hozzáért a bőréhez, amikor rákacsintott, ahogy kiemelkedett a vízből… Minden olyan valószínűtlennek tűnt. Soha meg nem élt érzések, eddig soha ki nem mondott gondolatok. Valami, ami mosolyra készteti, bűntudat nélkül. Minden fikciónak van valóságalapja. Morrissey.

– Parancsára, hölgyem! – hajolt meg színpadiasan előtte a fiú. Egész jól csinálta, ahhoz képest, hogy csak a felsőtestét használhatta, miközben egyik kezével támaszkodnia kellett a szikla peremén.

– Akkor tényleg nem álmodtam! De kérlek, mutasd meg magad, hogy újra elhiggyem!

– Ennek semmi akadálya. – S már kint is volt a parton, csuromvizesen. Uszonyát nyugodtan pihentette a napon. Annabelle nem tudta megállni, hogy ismét hozzá ne érjen. Most egy picit kevésbé volt zavarban, mint előző nap, de érintése még mindig bizonytalan.

– Azt hiszem, ehhez hozzá tudnék szokni – nevetett fel a fiú egy perc után, mire a leány elrántotta a kezét. – Ne, kérlek. Nem gúnyoltalak, és nincsenek hátsó szándékaim. Tudom, hogy te… – a kék szempárba hirtelen könnyek szöktek. – Nem számít. Add a kezed, kérlek – vezette vissza bőrére. – Szeretem az érintésed. Ennyi, és nem több. Ne félj.

– Nem tőled félek.

– Akkor mitől?

– Nem tudok mindent kimondani. És kérlek, ne olvass mindig a gondolataimban. Nem illendő.

Ez annyira felnőttesen hangzott a fiatal lány szájából, hogy a fiú önkéntelenül is elnevette magát.

– Rendben, kisasszony, abbahagyom a gondolatolvasást. De akkor kérlek, oszd meg velem, mi jár a fejedben.

– Túl sok minden. Egyelőre szeretném biztosan tudni, hogy valóságos vagy.

– Hiszen itt vagyok, ahogy megígértem. Beszélünk. Meg tudsz érinteni, és én is téged.

– Tudom… de neked nem kéne itt lenned! – Morrissey szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Ne haragudj, nem úgy értettem. Olyan nehéz szavakba önteni, amit érzek. Minden annyira, annyira rossz volt… minden. Azt hittem, erre vagyok kárhoztatva, tudod, szenvedésre, tűrésre, elmúlásra. Idejöttem, mert nem volt más választásom. Mentem az úton, amit más kijelölt nekem. De amit belül éreztem, azt senki sem érthette meg.

– Mit éreztél?

– Tényleg tudni akarod?

– Igen.

– Rendben. Belefáradtam abba, hogy erős legyek – kezdett bele akadozva. – Túl sokáig tartott, és túl nehéz úgy tenni, mintha el tudnám viselni. Mert nem megy. Szeretném, ha elmúlna, amit érzek. Nem tudom, hogyan, de múljon el, legyen vége. Ne háborogjon többé a lelkem. Tovább akarok lépni, de lehet, hogy a saját csapdámban vergődök, mert valami nem ereszt. Nem akarok itt ragadni. Nem akarok vegetálni. Élni akarok, méghozzá száz százalékosan. És élni is fogok. Sokáig. Talán nem fájdalmak nélkül, de a legrosszabb már megtörtént. Azt hiszem, ilyen érzés lehet árral szemben, sőt, talán egy egész zuhataggal vagy vízeséssel szemben evezni. Mennyi az esélyed? Van-e egyáltalán? – nézett kérdőn a fiúra, pillanatnyi szünetet tartva. Kezdett egészen belelendülni. – Senki sem tudja. De küzdesz, mert nem hagyhatod a semmibe veszni azt, amit attól kaptál, akit a világon a legjobban szeretsz. Tartozol neki, és tartozol magadnak. Nem azzal szerzel neki örömet, ha utánamész, hanem, ha azt látja, sikerült megtanítania küzdeni. Győznöd kell, miatta, és magad miatt. Egy egész élettel vagy adósa. Vegyél egy nagy levegőt, és szállj be a csónakba, hiába inog alattad, menj, veselkedj neki, evezz, amíg erődből telik, és még sokkal tovább. Csak így segíthetsz magadon. Az út végén pedig engedd el őt, csak akkor lelhettek békére mindketten – fújta ki a levegőt, s elhallgatott. Maga sem gondolta volna, hogy efféle vallomásra vetemedik. Nem mert a sellőre nézni. Hogy szégyenében, zavarában, vagy bánatában, maga sem tudta, de kicsordult a könnye, s ettől dühös lett.

– Soha ne bánd meg azokat a kimondott szavakat, melyek a szívedből jönnek. Nem tudom átérezni a fájdalmad, de meg tudom érteni. Örülök, hogy beszélsz hozzám, és megbízol bennem, még ha nem is tartasz valóságosnak. – Ezektől az utolsó szavaktól Annabelle elmosolyodott. – Látod, ez mindjárt jobban tetszik, tessék mosolyogni, mindig, mert jól áll.

– Annabelle! – A kiáltásra mindketten összerezzentek. Morrissey felnézett, s szó nélkül eltűnt a vízben, a lány csak nézte az uszonya felett összecsapó hullámokat.

– Annabelle! Végre! – tűnt fel Michael a szikla tetején, vidáman integetve. – A nénikéd mondta, hogy elmentél valamerre, s mivel tudom, hogy erre vezet a kedvenc sétaösvényed, utánad jöttem. Remélem, nem baj.

– Nem, dehogy… – Alig tudta leplezni csalódottságát. Felállt, hátat fordított neki, mintha ruháját porolná le, közben a tengert fürkészte. Holnap ilyenkor. Remélte, ezt a gondolatot most kivételesen hallani akarja, akinek szánta. Halk sóhaj és erőltetett mosoly kíséretében fordult meg, hagyta, hogy Michael belékaroljon, s hazakísérje. Amikor a házukhoz értek, ismét megcsókolta, s a leány, maga sem tudta, miért, hagyta. Talán ez volt az utolsó kapaszkodó számára a hétköznapi valóság talaján.

Margaret néni meleg vacsorával várta, amit kivételesen jó étvággyal fogyasztottak el – mind a négyen, hiszen George a néninél lebzselt, s természetesen enni is ott maradt.

 

*

 

– Morrissey! Itt vagy? – állt meg a szikla szélén Annabelle.

– Természetesen, hölgyem – s a következő pillanatban fel is bukkant előtte a már ismerős, huncut mosoly.

– Ó, hál’ Istennek, ezek szerint hallottad, amit tegnap gondoltam!

– Nem hallottam. Egyszerűen tudtam, hogy el fogsz jönni.

– Hát persze… ki tudna neked ellenállni? – kérdezte tőle a lány most már kacéran mosolyogva. Egy hónap telt el az első találkozásuk óta, s kezdték megszokni az olyan zavaró tényezőket, mint például Annabelle látszat-udvarlója, aki néha a legrosszabbkor bukkant fel a semmiből, így kénytelenek voltak gondolataik útján kommunikálni – bár ez egyoldalú volt, lévén, csupán a fiú rendelkezett a gondolatolvasás képességével.

– Ez az egyik dolog – nevetett a sellő. – A másik, hogy csak a jó dolgokra gondolok, a rossz lehetőségét kizárom. Például azt, hogy nem jössz el egy nap. Ilyesmi egyszerűen nem fordulhat elő.

– Bárcsak én is így tudnék gondolkodni! De félek, még mindig.

– Ne félj – szorította meg a kezét a fiú. – Itt vagyok, és itt is maradok. Meddig bizonygassam?

– Talán… örökké? – révedezett el a lány tekintete.

– Nem is hangzik rosszul. Meg mernéd kockáztatni?

– Az örök boldogságot? Azt hiszem, igen.

– Annabelle, nincs olyan, hogy örök boldogság.

– De mindennapos boldogság van. Én pedig szeretnék minden nap boldog lenni, még ha nem is egyfolytában.

– Biztosan ezt akarod? Hátrahagyni mindent?

– Úgy gondolod, felesleges áldozathozatal lenne? – szegezte neki a kérdést a leány.

– Nem, nem! Ne forgasd ki a szavaimat! De nézzünk szembe a tényekkel is: tizenöt éves vagy, én több mint száz. Jóval több élettapasztalattal rendelkezem.

– Igen, a víz alatti életről.

– Gúnyolódj, ha szeretnél, ez most akkor sem móka tárgya. Én nagyon jól tudom, mit szeretnék, de te is egészen biztos vagy ebben? Mert ha eldöntötted, utána nincs visszaút.

– Morrissey… az életem szomorú volt, amíg meg nem ismertelek. Hosszú idő óta csak melletted mosolyogtam először szívből. Amikor először megláttalak, azt hittem, csak a képzeletem szüleménye vagy. Még akkor is ezt gondoltam, amikor megérintettelek. Aztán lassan tudatára ébredtem annak, mennyire valóságos az, ami történik, bár mégis olyan, mintha egy álomban lennék, a saját álmomban, és a tény, hogy ez megvalósul, szinte felfoghatatlan. Felfoghatatlanul csodálatos. Senki sem ér a nyomodba, és már most tudom, hogy soha nem is fog, mert te vagy az egyetlen, aki látja a lelkem. Minden szegletét. Ismered a félelmeim, a fájdalmam, az örömöm, tudod, mitől mosolygok, és mitől szomorodok el. Meg tudod érinteni, úgy, ahogyan senki más. Úgy érzem magam, mint egy tavaszi virág, mely finom szépségével ünnepli a zord tél elmúltát. Nem akarom, hogy ez az érzés megváltozzon. Sohasem.

A sellő nem felelt, nem akart további érveket felsorakoztatni. Ehhez még ő is elég önző volt. Megcsókolta a lányt, magához ölelte, olyan szorosan, hogy amaz alig kapott levegőt. Egy lendülettel a víz alatt voltak. Az egész nem tartott tovább egy vagy két percnél. Annabelle érezte maga körül a szorítást, mely egyre erősödött, nem hagyta szabadulni. Teste görcsösen elkezdett rángani, ahogyan a tüdeje megtelt vízzel, kétségbeesetten, tágra nyílt szemekkel meredt a fiúra, aki egyik kezével a haját, arcát simogatta, hogy megnyugtassa. A vékony kis test hamarosan elernyedt. Vége volt. Annabelle szabad lett. Most már együtt szelték a hullámokat Morrisseyvel, kéz a kézben, örökké fiatalon, s minden nap boldogan, ahogy abban előre megállapodtak.

Testét másnap hajnalban vetette partra a víz. Margaret mélyen megrendült, George és Michael nem kevésbé. Szép, csendes temetést rendeztek neki, s a búcsú után tovább folytatták megszokott életüket. A néni azonban, valahányszor a tengerpartra sétált, szentül meg volt győződve róla, hogy a lány boldog nevetését hallja valahonnan a mélyről, s gondolatban gratulált Morrisseynek, a szép, mosolygós sellőfiúnak, akibe gyermekként titkon szerelmes volt. Most ébredt rá, hogy sok évvel ezelőtt mindaz, amit látott, tényleg megtörtént, de akkor ő nem volt elég bátor ahhoz, hogy kockáztasson. Annabelle megtette helyette.