– Vigyázz magadra! – szólt férje után Nyomdok Pálné.
A férfi megölelte két gyermekét, és ahogy minden reggel, hóna alatt a kopott táskával kilépett az ajtón. Kissé előredőlve baktatott, vállait hatvannégy év súlya nyomta. Hatalmas orrát, mint egy jégtörő, fúrta a novemberi ködbe. Úgy tűnt, kiugró ádámcsutkája mindjárt átszúrja bőrét. Negyvenhat éve dolgozott ácsként. Szerette a szakmáját. Jó érzéssel töltötte el ha elkészült a tető. Arra gondolt, hogy valami hasznosat készített, de már belefáradt. A nehéz munkával töltött évtizedek alatt ízületei teljesen tönkre mentek. Az utóbbi időben reggelente már alig tudott kikecmeregni az ágyból. Felesége sokáig masszírozta, kenegette fájó vállait, térdeit. Csak asszonyáért és két kései gyermekéért érzett felelősség hajtotta előre.
Egy zuglói kétszintes családi ház tetőjén dolgozott. Kissé elcsúsztak a határidővel, anyaghiány miatt, novemberre már be kellett volna fejezniük. Fél órával munkakezdés előtt érkezett. Táskájából kivette féltve őrzött fejszéjét és felmászott. Általában nem cipelte haza minden nap a szerszámait, de a rövid nyelű ácsszekercét nagy becsben tartotta. Munka után mindig gondosan megtisztogatta és csak úgy rakta el a táskájába. Lassan megérkeztek a munkatársai. Hallotta a rosszízű megjegyzéseket.
– A nagy orrú Nyomdok már nyomatja.
– A prémiumra hajt.
– Szarrágó.
Nem törődött velük, már megszokta. Egész életében háttérbe szorult, sohasem állt ki magáért. Felénk, békés természetével gyakran visszaéltek, és szinte magára húzta a kötekedőket. A munkáját mindig tisztességgel elvégezte, ha becsapták nem vette észre, vagy nem törődött vele.
Délelőtt eleredt az apró szemű hideg eső. Rendes körülmények között abba hagyták volna a munkát, de a főnök, Wéber úr, nem akart kötbért fizetni, visszazavarta őket a tetőre.
Ebédidőben behúzódtak a félig kész házba. Nyomdok munkatársai kedvenc időtöltésüknek hódoltak, őt piszkálták. Egy idő után megunta és inkább kiment az esőre, ott ette meg hazulról hozott ebédjét.
Késő délutánig dolgoztak. Már alkonyodott, mikor a sűrűsödő homályban Nyomdok a szög mellé ütött. A lendülettől elvesztette az egyensúlyát és csúszni kezdett lefelé a tetőn. Nem sikerült megkapaszkodnia, leesett. Egy kupac homokra érkezett, csak a lábát ficamította ki.
– Öt éve még biztosan eltaláltam volna azt a szöget sötétben is – gondolta miközben megpróbált talpra állni. Nem sikerült. Bokája pillanatok alatt duplájára dagadt kénytelen volt leülni. Ekkor érkezett meg Wéber, hogy ellenőrizze, mennyit haladtak aznap.
– Szevasz főni! Nyomdok leesett a tetőről – újságolták az emberek.
Wéber először csúnyán káromkodott, majd hirtelen elvigyorodott.
– Biztosan lehúzta az orra.
Alattvalói szolgálati röhögéssel jutalmazták szellemességét.
– Holnap tudsz jönni dolgozni? – lépett az ácshoz.
– Igen. Estére beborogatom, holnapra rendben lesz.
– Remélem is! – fordított hátat a főnök.
Nyomdok utána szólt.
– Wéber úr!
Nem állt rá a szája, hogy húsz évvel fiatalabb főnökét visszategezze.
– Most még nagyon fáj a lábam elvinne egy darabon?
Wéber ekkora merészség láttán, csak gúnyosan elmosolyodott és válaszra se méltatta.
Nyomdok Pál gyalog bicegett a buszmegálló felé. Mire hazaért a bokája szinte megfeketedett. Felesége átvitte a szomszédba a gyerekeket, taxit hívott, ráparancsolt makacskodó férjére, és elmentek a sebészetre. A férfi lábát begipszelték és négy hét pihenést írtak elő. Mikor főnökét felhívta, hogy mégsem tud dolgozni, az csak annyit mondott, rendben.
Nyomdok elkeseredett. Tudta, alig fog táppénzt kapni, mivel csak négy órára volt bejelentve. Azon rágódott, miből fogják kifizetni a következő havi rezsit. Arra, hogy mennyi lesz a nyugdíja, gondolni sem mert.
Betegállománya utolsó napján kapta meg a felmondását, azzal az indoklással, hogy hiába van már védett korban, a munkáját képtelen ellátni és a cég nem tud más munkakört biztosítani. A levél olvasása közben hirtelen erős fájdalom nyilallt a vállába és kisugárzott a mellkasába. Mélyeket lélegzett, köhögött, mire a fájdalom enyhült. Elhatározta, hogy beszél Wéberrel, vegye vissza hiszen már rendbe jött a lába. Ettől kissé megnyugodott, rendes embernek gondolta főnökét.
Reggel, karácsony előtt egy nappal, úgy indult el, hogy Wéber irodájából egyenesen az építkezésre megy. Jó kedvűen lépkedett a hóesésben, úgy érezte, minden rendben lesz. Főnöke egy belvárosi tíz emeletes épület harmadik szintjén bérelt elegánsan berendezett irodát. A vállalkozást ketten a feleségével vezették. Az asszony intézte az adminisztrációt férje szerezte a zsíros megbízásokat. A nő nem tudta milyen módszerekkel, örült a sikernek.
Nyomdok az ajtó előtt levette sapkáját. Félénken bekopogott, majd óvatosan benyitott. Wéber felállt. Nem tiszteletből, hanem hogy a nála két fejjel alacsonyabb ember előtt tekintélyét fitogtassa.
– Nem kaptad meg a felmondó levelet? – kérdezte anélkül, hogy az ács köszönését fogadta volna.
– De igen. Azt szeretném kérni, hogy vegyen vissza. Teljesen rendbe jött a lábam.
– Hát az nem fog menni. A levélben pontosan megindokoltam, hogy miért. A törvény ezt megengedi. – tárta szét a kezét Wéber műsajnálkozással. – Ja, és eszedbe se jusson perelni a biztosító-kötél hiánya miatt. Öten fogják bizonyítani, hogy volt, csak te nem használtad. Megütheted a bokádat, ami sokkal jobban fog fájni, mint amikor leestél.
Úgy dobálta rá a szavakat, mint a kősziklákat. Nyomdok meggörnyedt a súlyuk alatt. Halkan behúzta maga mögött az ajtót. Megállt, törte a fejét, mihez kezdjen. Éppen el akart indulni, mikor Wéberné hangját hallotta. Fülelni kezdett.
– Nem tudnál segíteni ezen a szerencsétlenen? Két gyereke van, hol fogják ezt alkalmazni egy évvel a nyugdíj előtt?
– Leszarom! Őt is és a gyerekeit is! – csattant fel Wéber. – Ez nem az Üdvhadsereg! Mikor fogod már fel végre, hogy egy bizonyos szint alatt élőknek, ez a sorsa. Használjuk őket amíg lehet, aztán a szemétre kerülnek. Biorobotok. Mondhatod, hogy ez igazságtalan. Igen. Az.
Nyomdok belökte az ajtót.
– A gyerekeim!? Biorobotok!? – hörögte.
Arca szinte a felismerhetetlenségig eltorzult. Kérges keze a fejsze nyelére kulcsolódott, táskáját a sarokba hajította. Az évek alatt elszenvedett sérelmekért, megaláztatásokért érzett dühét egyetlen ütésbe sűrítette. Wéber jobb karja halk, undok csattanással az asztalra esett. Mint egy partra vetett angolna, taszító vonaglásba kezdett széttúrva, vörösre festve az asztalon heverő papírokat. A férfi egy pillanatig döbbenten bámulta, aztán hangtalanul összerogyott. Vállából lüktetve spriccelt a vér. Az asszony némán tátogott, majd feltört belőle a sikoltás. Nyomdok Pál nyugodt, közömbös arccal rápillantott. Lehajolt, a táskájából kivett egy puha rongyot. Gondosan megtisztogatta a szekercét, visszatette a helyére, leült az egyik fotelba és kényelmesen hátradőlt…
Author: Kurucz Árpád
A nevem Kurucz Árpád. 1962-ben születtem Budapesten, azóta itt élek a párommal és négy gyerekünkkel. Most, hogy a gyerekek már felnőttek, több szabadidőm van, körülbelül három éve foglalkozom írással. Nincsenek művészeti tanulmányaim, technikusi szintű műszaki végzettségem van. Autóbusz vezetőként dolgozom. Kiskorom óta szeretek olvasni. Kedvenc íróimtól igyekszem ellesni a fortélyaikat. (Szabó Magda, Janikovszky Éva, Moldova György, Móra Ferenc, Stephen King, Rejtő Jenő stb.) Nyilván rengeteg tanulnivalóm van még.