Késő őszi délután van, és már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idősödő asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire a busz kihajt a megállóból, és a színes falevelekkel szegélyezett főútra fordul rá. Erős szél fúj, és az eső is rákezd, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltűntetni a szélvédőről.
A táskámmal az ölemben ülve elfojtok magamban egy sóhajt, majd az ablakon kibámulva figyelem a mellettünk elsuhanó tájat, miközben a gondolataimba merülök. Hosszú napom volt, így kifejezetten fáradtnak és kimerültnek érzem magam, és alig várom, hogy hazaérve végre az ágyamba dőlhessek. Az idő nyomott hangulata sem segít az állapotomon, az esős-hűvös november szomorúnak és melankolikusnak hat, és még a busz enyhe fűtése ellenére is végigfut rajtam a hideg.
Érzem, hogy csukódik le a szemem, és tudom, hogy hamarosan el fog nyomi az álom, amit viszont egyáltalán nem engedhetek meg magamnak, így a korábban vásárolt újságot elővéve a táskámból, kisimítom a lapokat. Elkezdem olvasni az első oldalon lévő cikket, amely a kisvárosban történt gyilkosságok sorozatával foglalkozik, és az esetek közötti – nem létező – összefüggést próbálja valahogyan felfedni.
– Szörnyűség az egész – hallok meg egy gyenge hangot magam mellől, mire kérdőn nézek fel.
Az öregasszony tekintete a sorokon fut végig, majd amikor látja, hogy őt figyelem, vállat von.
– És még mindig nincs semmi nyom, amin a nyomozók elindulhatnának – folytatja, én pedig érdeklődve hallgatom, igazítva a vonásaimon, hogy semmit se lehessen leolvasni az arcomról.
– Így van – bólintok, majd a bennem lévő összes empátiával a hangomban fokozom. – Ki képes ilyen kegyetlenségre?
– Remélem, nem lesz több áldozat – borzong meg az asszony, majd a fejét rázva fordul el. Látom rajta, hogy eléggé felzargatta az előbbi párbeszéd, és hogy minden porcikájával igyekszik megszabadulni az újságcikk okozta félelemtől.
Egy apró mosolyt elfojtva fordulok vissza a lapokhoz. Hatalom és a felsőbbrendűség érzése árad szét bennem, és jóleső libabőr fut végig a karomon.
Senki sem tudja. Mert senkinek sem engedem, hogy tudja.
Hasonló gondolatokkal az agyamban merülök el ismét a sorok között, miközben én vagyok az egyetlen, aki tisztában van azzal, kiről is szól az írás.
Rólam.
Author: Dávid Dóra
Dávid Dóra vagyok, 18 éves. Szlovákiában élek, és magyar gimnáziumba járok. Néhány éve foglalkozom komolyabb szinten az írással. Vannak verseim, de a próza kategóriában otthonosabban érzem magam. Rövidke novellákat írok leggyakrabban. Szeretem az irodalmat és a magyar nyelvet, és igyekszem részt venni az ezzel kapcsolatos versenyeken is. Nagyon örülök a lehetőségnek, és köszöntök mindenkit a blogomon, remélem, találnak szimpatikus műveket!
