nem az, mint aminek… (hommage a Dániel)

„És élni kell ma oly halottnak,
Olyan igazán szenvedőnek,
Ki beteg szívvel tengve-lengve,
Nagy kincseket, akiket lopnak,
Bekvártélyoz béna szivébe
S vél őrizni egy szebb tegnapot.”

(Ady Endre: Ember az embertelenségben)

Az élet pártján állva

a halál partja

nem az, mint aminek

a halál partján állva

az élet pártján álló megéli majd.

És ezt, előbb – utóbb, mindenki megtapasztalja.

„És jobb szabadon meghalni, mint szolgaként élni.”
(Karsai Dániel, 2024. szeptember)*

2024.09.30. (68 évesen)

illusztráció: Mit mond a Biblia Dánielről? (jw.org)

háttérinformációk:  Telex: Meghalt Karsai Dániel ALS-beteg, aki élete végéig küzdött az eutanázia engedélyezéséért

publikálva: „Lélekharang 2025.” Művész Ma. ebook antológia, 631. oldal, lelekharang-2025.pdf

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

A műben megfogalmazott gondolatok önmagukban is egyfajta archetipikus életreflexiók, amelyek a személyes és a kollektív sors egymásba futását sejtetik. Maga az írás, ha annak líraiságát vizsgáljuk, rendkívül tömör és koncentrált, nem narratív történet, hanem rövid, mély rétegek között mozgó, értelmezni szánt aforizma, amely egyszerre működik a versben retorikai csomópontként és érzelmi impulzusként is.

A forma ebben az esetben nem lineáris szövegfolyam, hanem egyetlen mondat és tipográfiai látványos üres tér, mintha a szavak közti üresség is része volna azok verbális jelentésének, a kimondott és kimondatlan gondolatok közti feszültségnek. A tipográfia szempontjából a rövidség és vizuális elrendezés áll a középpontban: a fehér tér, a cím- és alcímrétegek vizuális tagolása olyan, mint egy fény-árnyék játék, ahol a forma erősíti a tartalmi reflektivitást. A tipográfia így nem csak szerkesztési döntés, hanem a jelentés aktív alakítója.

A nyelvezet és a stílus egyszerűségében is erőteljes: közvetlen, hétköznapi szavakból építkezik, mégis olyan mély emberi igazságokat érint, amelyek túlmutatnak az egyedi konkrét tapasztalatokon. A retorikai felépítésben az emberi elengedettség és a ráébredés dialógusa dominál: ez nem párbeszéd másokkal, hanem párbeszéd a szerző és olvasója között, ahol a sorok között is olvasni tudó saját tapasztalásai is beépülhetnek a szöveg értelmezésébe. Ennek hatására az olvasó aktív részesévé válik az „itt és most” érzéki-érzelmi hullámzásának: egyfajta oda – vissza jellegű belső rezgés alakul ki, amely az élet és az elmúlás kettősségét idézi meg.

Szimbolika és metafora mindössze a szó- és sorstruktúrában rejlik: a „halál partja” és az „élet pártján állva” közti elhelyezés nem narratív képek sorozata, hanem fogalmi metaforák egymás mellé helyezése. Ezek nem literalitásra törekednek, hanem arra, hogy az olvasó saját élményeiből adódó metaforikus asszociációkat ébresszenek. A hangulati ív ezért inkább hullámzó, mint történetileg ívelt: mélyen introspektív, ugyanakkor nyitott és asszociatív, mintha egyetlen gondolati hullám több síkon is működne.

Az érzelmi-hangulati töltés változó: egyszerre érinti a részvét, a megértés, a megállás és a feloldás érzését, még akkor is, ha maga a szöveg nem ad konkrét narratív választ vagy lezárást. Az érzéki vonalvezetés inkább intellektuális-érzelmi ütközésként működik: olvasása közben a testi érzékelés csak kiegészítő, a szöveg főként a gondolkodást és az érzelmeket egyaránt megragadó pulzáló erő.

A mottóként behozott Ady versidézetben megfogalmazódó bölcsesség, azaz az élet végességének és az emberi méltóság belső törvényének tudása párhuzamként itt nem csak idézetként, hanem szellemi hagyományként is működik: annak felismeréseként, hogy az ember akkor maradhat önmaga, ha a végességgel nem alkuszik meg, hanem szembenéz vele.

A vers zárásában megfogalmazott konkluziatív élettapasztalati megfogalmazás olyan univerzális tapasztalatra utal, amely minden ember életében bekövetkezik: az egzisztenciális felismerésnek arra a pillanatára, amikor az élet lényege a saját tapasztalásunkban teljesedik ki. Ez a felismerés nem fordul hiper-retorikussá vagy didaktikussá, hanem egyszerűen csak ott lebeg a szöveg felszíne alatt: mindenki megéli egyszer, létrehozva így azt a közös emberi tér-időt, melyben a befogadó a saját életének tükreként olvashatja a neki személy szerint is szóló mondatot.

Karsai Dániel búcsúmondata — „És jobb szabadon meghalni, mint szolgaként élni” — nem deklaráció, hanem végső etikai sűrítmény: a személyes szabadság olyan határponti értelmezése, ahol az élet értéke már nem az időtartamban, hanem az önazonosság megőrzésében mérhető.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...