A jeles virág
Elérkezett a virágzás ideje, a bimbó azt hitte legmerészebb álmaiban, valahogy így is marad.
ismeretlen szerző
Ezen az órán egy nagy cserép virágot kapott. Magda zavarba jött.
Tanáros modorban, az osztálynak imponálni akarva, felemelte a cserepet, előre lépett az asztaltól egészen a sorok közé, ahogy megfordította a virágot, kicsit eltartotta magától, aztán a kezével rámutatva finom, humoros, tőle szokatlan módon magyarázni kezdett az osztálynak. Többen halkan kuncogtak a magyarórán szokatlan prezentáción.
– Ez egy virág. Szótári jelentése főnév, a legfejlettebb növényeknek ivaros szaporodás céljára módosult hajtása, feltűnő alakú, színű növényi rész, virág alakú díszítő elem. Átvitt értelemben valakinek, valaminek legerőteljesebb állapota, az irodalomban pedig az öröm, a szépség jelképe, illetve a szép és fiatal nő metaforája.
Ezzel a tanári asztal közepére helyezte a cserepet, még kicsit igazított rajta, újra megfordította.
Az osztálynak láthatóan tetszett a frappáns megoldás. Néhányan kicsit tapsoltak.
– Köszönöm, mindenkinek! – mondta.
A végzős diákok már rögtön az óra elején átadták…
Ez meghatotta Magdát.
Úgy gondolta, ez is egy igazi „turbó” virágbolti darab, amely általában nem sokkal éli túl vágott társait.
Dúsan virágzott, a nevét nem tudta, mert a virágnevek mindig kifogtak rajta.
De figyelemre méltóan sok-sok apró virág volt rajta, a színük barackra emlékeztette. Érdekesnek találta. Mintha talán fürtöket is alkottak volna.
Fényes és harsogóan zöld levelei vad keretet adtak a finom árnyalatnak.
Nyilván ez is valami virágbolti trükkös levélfény.
Magdát meghatotta a figyelmesség, és ezt az érzést magában tartotta. Mértéktartóan dicsért, és próbálta volna az utolsó órán is még kézben tartani a figyelmet.
Már az is meglepte, amikor a folyosón a megszokott irányba igyekezett csengetéskor, hogy a pénteki utolsó órára még ott gyülekeztek a terem előtt. Alig voltak már az iskolában. Szép, meleg, illatos nyári nap volt, olyan szünidő előtti hangulattal. Ezek a fiatalok tegnap még szerenádoztak, ma péntek van, hétfőn írásbeli. És most megvárták. A lógósok is.
- Erre az órára valami különlegeset hoztam. – tért át Magda az óra témájára.
Egy számotokra ismeretlen költő ismeretlen versét, amelyben a négy sor, a sűrítés remek alkalma a modern városi magányba…-
”Már a könyökömön jön ki”.- mondta félhangosan valaki. Poénnak szánt megjegyzés volt, kuncogás persze innen-onnan. Az „érettségi előtt két nappal már vagy mindent, vagy semmit. ”- poénkodtak mások is.
Ez a fiatalos és hetyke-pimasz öntudat Magdát bántotta is, nem is. Ezen a kettősségen belülről maga is meglepődött. De hiszen ma mégis itt ült mindenki! Ez volt az utolsó órájuk. Nem mentek haza, megvárták őt.
Vajon csak a virág átadása miatt?
A virág az asztalon állt, most éppen kapóra jött, mint alkalmas statiszta, egy színpadi kellék, mert Magda a kezével babrálni kezdett a celofánon, a leveleken, leplezte a belső zavart. Ezzel a mozdulattal minden figyelmét a virágnak szentelte, nem nézett az osztályra, sőt, a mosoly is lefagyott az arcáról. Megbántottságot mutatva a megjegyzés miatt az egész osztállyal szemben.
Gyenge lelki présként vetette be, de igazán nem tudott most haragudni. Valószínűleg nem is hitték volna el neki. Jól ismerték.
Valami megértés járta át, s az elcsendesedett húsz kamasz azért mégis fellélegzett, amikor mosolyogva ismét felemelte a fejét a virágról és rájuk nézett.
Magda sem értette önmagát: racionálisan magyarázta, hogy másképpen viselkedett. Az utolsó órák mindig mások; megint egy újabb elbocsátott osztály, az elválás varázsa, a „vége jó, minden jó” miatti felfokozott érzékenység miatt..
Igaz, cserepes virágot sem kapott eddig. Meg ez ma már nem is nagyon szokás.
Valaki megkérdezte – az egyik lány, csak ketten voltak lányok, a többi mind fiú – némi megerősítést váró hanglejtéssel:
– Biztosan tetszik a tanárnőnek ez a virág? Mert ez nézett ki a legjobban, azért választottuk. – Természetesen a hangulat varázsa ezzel visszatért.
Megnyugtatott mindenkit: ez a virág a legszebb, amit eddig kapott, nagyon is tetszik neki, különösen a színe miatt, és látszik, hogy nagyon szépet választottak…és egyébként is – ő nem szokott virágot kapni. Ezzel emelte a gesztus rangját.
Megfeledkezve a versről, félresöpörve az ígéretes négysorost, a virág fő témává lett.
Még félórányi idő, még sok jó tanács, még egy sornyi segédanyag, fogalom, stratégiai, taktikai ötlet az írásbelire. Aztán vége.
Ismét kilépett egy osztály az életéből. Mint harminc év alatt annyiszor.
A virággal a szertárba ment. Mivel nagyon sok könyv és füzet volt aznap nála, nem vitte haza. A napban ritkán fürdő szertár kicsi asztalán ott maradt a virág.
Mindenkitől csak dicséretet kapott.”Nahát, mennyi virág!”
„Én még ilyet nem is láttam, mi a neve?”
És a kérdések egész sora, mint az ismert novellában Balázs a birgével:
”Lopta kend, kapta kend, vette kend?”
És Magda mindenkinek elmesélte a virág történetét.
A virág csak maradt. Másnap, sőt harmadnap is. Mert mindig volt oka annak, hogy nem vitte haza. Őszintén, nem is sok reményt fűzött életéhez. A virágbolti növényekkel kapcsolatos tapasztalatai alapján. Még hosszú volt az év végi menet. „Talán majd holnap hazaviszem”- gondolta.
Locsolta, papírját sem vette le, de a növény elkezdte ontani virágait, így követelve ki, hogy foglakozni kelljen vele. A lehullottakat Magda mindig kidobta. Aztán a papírt is. Majd kapott egy kis alátétet a cserepe. A szárai nyúltak és nyúltak, egyre több virággal.
Aki bejött kávézni, nem hagyta szó nélkül. Továbbra is csak dicsérték.
”Hihetetlen, hogy itt így bírja!” „Milyen szép!”
Újabb és újabb virágtörténeteket hallgatott végig, csodásakat és lehangolókat. Beszélgettek arról, hogy vannak „zöldkezű” emberek, akiknél minden virág burjánzik, szaporodik, él.
A takarító néni jó hangosan üdvözölte, és reggelente mindig azzal fogadta már a folyosón:
”A tanárnő virágját meglocsoltam, ma már nem kell neki több vizet adni! Ne tessék! Hoztam egy nagyobb tálat alá.” Magda nagyon megköszönte a figyelmességet.
Megszemlélte, és mindent rendben találva, szemével simogatta az asztal közepéig lefelé hajló és céltudatosan igyekvő virágos szárakat.
Amikor a szóbeli vizsga is eljött, a virág még mindig a szertárban volt.
Mert még mindig több volt a könyv és füzet, és mindig volt oka, hogy ott maradjon.
„ De holnap már tényleg elviszem”.
Virágterhes szárai már kezdtek lefelé hajlani az egyre több és több bimbóval, a nyíló virágokkal. Továbbra is kevés napfényben fürödhetett, de annál több dicséretben.
Kénytelen volt Magda a szekrénybe tenni a könyvek és füzetek jelentős részét, hogy helyet biztosítson a virággal dúsan terhes, egészen hosszan lefelé hajló szárainak, melyek elkezdtek már közelíteni az asztal lapjához.
Miközben a szertárba látogatókkal folyamatosan értékelték a virágba borult növény kitartását, kollektívan csodálatukat fejezték ki: „Ki hitte volna, hogy itt ilyen jól fogja érezni magát?” És persze mindenki el-elmesélte egy-egy virágja történetét. Hogyan kell locsolni. A levegő, a fény, tanácsokat is kapott.
A virág fölött elbeszélgetve közelebb kerültek egymáshoz. Sőt, inspirálta a kolléga nőket, akikkel egy szertárban volt, hogy otthoni cserepeseikből egyet-egyet behozzanak. Szekrények tetején, egy-egy szabad területen már voltak „társai”, igaz, nem virágzók, „csak” afféle „közönséges” zöldek mind. Ő volt közöttük az egyetlen virágterhes. Ezen felbuzdulva újabb és újabb virágokat hozott. Bár színük eleven barackját mérsékelve, inkább rózsaszínre változtatták a kevéske szűrt napfény miatt. Ontotta és ontotta azokat. A zöld levei, megnyúlt szárai már nem támasztották kellőképpen.
Kapott egy kis külső segítséget, majd többet, minden oldalról. Ugyanis észrevehető volt – már az év végi osztályozó értekezlet előtt járva -, szárai teljesen lekúsztak az asztal lapjára, útjukat azon vízszintesen folytatva tovább, és ott fonták körül a ceruzatartót, majd az asztal lapján feküdve megpihentek. Gyakorlatilag csak Ő uralta már a terepet. Tehát nem lehetett mellette írni. Minden helyet, teret elfoglalt a szűkös tanári asztalon.
Újabb tanácskozás: mi lenne, ha áttennénk máshová? Ez úgy tűnt, lehetetlen. Annyira törékenynek mutatta magát, ezt a kockázatot nem vállalhatták. Még megsérülne a finom szára! Így Magdának egy székkel odébb kellett ülnie. De így legalább nemcsak dolgozni tudott Tőle, Mellette, hanem többet is láthatott Belőle. Amikor a szertárban volt Vele.
Közben évzáró, kiürült iskola, adminisztráció. Bizonyítvány, törzslapok, ünnepség, értekezlet. „Na, talán most hazaviszem”- mondta Magda a kolléga nőinek.
Amikor el akarta vinni, és felemelte, finoman megfordította, hogy ne sérüljön a sok hosszú-hosszú virágos szár, akkor olyan üres lett az asztal. Ahogy megfordította, mintha sok-sok apró, különböző hangmagasságú, halk emberi sóhajtást is hallott volna. „Na, ne! Ez butaság”- gondolta- biztosan csak az asztalon súrlódó virágos szárak hangja lehetett. Pedig milyen finoman és óvatosan emelte! De hiába, csak végig húzta a sok-sok hosszú, pihenő virágos szárat az asztalon. Állt, álldogált, kezében a derék virággal. Aztán visszatette.
Ez a virág itt a helyén van. Küldetése ez. Itt kell maradnia, ez így korrekt Vele. Már több mint egy hónapja itt tölti be szerepét. Gyönyörködtünk Benne, beszélgettünk Fölötte egymással, Magdát pedig folyamatosan emlékeztette arra a húsz fiatalra, akik már túl voltak mindenen, de a virágjuk miatt nem feledkezhetett meg róluk, mert mindig el kellett mesélnie, kitől kapta, miért kapta, és így tovább. Mindent visszaigazított, újra meg kellett fordítani, hogy minden az eredeti és megszokott beállítást mutassa.
Néhány nappal később külföldre utazott egy hétre. „Na, de utána már tényleg hazaviszem- fogadkozott-, hiszen végleg szünet lesz, senki nem fogja öntözni.”
Július első hetében még bement az iskolába. Nem árt egy kis pakolás a szertárban.
A virág ott várta őt. Példásan. Osztályzata: jeles.
Még több új hajtással. Meglocsolhatták közben gondos kezek, akik ismerték a történetét.
„Augusztusig biztosan elpusztulna”. És hazavitte.
Ezzel a virág sorsa meg is pecsételődött. Már akkor nem mutatott életjeleket, amikor otthon lerakta. Ahogy óvatosan megfordította, közben meg is szólította, igazgatta, fürkészte. Hiába.
A „virágtalan” szótári jelentése szerint fosztóképzős szó, a virág hiányának kifejezésére. A növénytanban alacsonyabb rendű, mag nélkül, spórákkal szaporodó növény.
Átvitt értelemben pedig valaki vagy valami meddő és örömtelen.
Author: Fodor Ágnes
A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...
