Amikor a csizma sorsot fordított

A második világháború vége felé, amikor a Vörös Hadsereg benyomult az országba, a családom lakóhelyét, Balmazújvárost is elérték a harcok. Ezt az időszakot a dédnagymamám úgy írta le nekünk az elbeszéléseiben, hogy a település egyik határában a németek sorakoztak fel, a másik oldalon pedig a szovjetek, majd pedig a lakóházak felett átlőve ágyúzták egymást. A kisgyerekeknek – a nagymamámnak és testvérének – megtanították, hogy amikor a lövöldözés elkezdődik, bújjanak az asztal alá. Nem mintha ez valódi védelmet nyújtott volna, de úgy gondolták: ha a ház összedőlne, legalább azt tudnák, hol keressék a kicsiket a romok alatt.

De nemcsak az eltévedt lövedékek fenyegették a lakosságot. Egy ponton a németek összetereltek a településről és környékéről egy csapatnyi fiatal sváb férfit, akiket aztán elhajtottak – vélhetően azért, hogy fegyvert adva a kezükbe besorozzák őket a haderejük állományába. Akkor még nyilván úgy gondolták, eltartanak egy darabig a harcok, ezért kelleni fog az utánpótlás. Mivel pedig családomnak egyik ága német származású volt – még ha eddigre teljesen el is magyarosodtak, őseik nyelvét nem beszélték, csak egy pár germán szót használtak –, ez indokot szolgáltatott ahhoz, hogy a dédim egyik öccsét, Pétert is elvigyék.

Fegyveres katonák kíséretében indult meg a kettes oszlopba állított fiatalemberek menete, és alig haladtak előre valamennyit, amikor Péter érezni kezdte, hogy vadonatúj, még betöretlen csizmája nagyon nyomja a lábát. Emiatt aztán minden lépés fájt neki, és tudta, hogy meg kellene igazítania a lábbelit, de nem szeretett volna megállni. Merthogy attól félt, ha valamelyik baka meglátja, esetleg félreértheti a dolgot, és még a végén lelövi őt. Összeszorította hát a fogát, és a sarkának sajgása ellenére is tartotta a lépést a menetoszloppal. Legalábbis addig, amíg bírta. Egy idő után ugyanis már annyira elviselhetetlenné vált a belenyilalló fájdalom, hogy azt mondta magában: ez így nem mehet tovább. Időközben egy hatalmas kukoricatábla mellé értek, és arra gondolt, hogy itt talán nem is lesz feltűnő, ha gyorsan félreáll, és megpróbál kezdeni valamit a csizmájával.

Biztos, ami biztos, azért odaszólt a mellette lépkedő legénynek, hogy ő most kiáll egy kicsit – nehogy azt higgyék, szökni próbál. Mindenesetre a csizmával kezdenie kellett valamit, úgyhogy beugrott a kukoricásba, ahol aztán letelepedett, és lehúzta a lábáról. Addigra már csupa vér volt a sarka szegénynek, de úgy gondolta, hogy ha megigazgatja a kapcát – a lábára tekert vászondarabot –, akkor folytatni tudja a menetelést. Így aztán pepecselt ezzel egy keveset, és amikor úgy ítélte, rendben van, visszavette rá a csizmáját. Közben azonban oldalra pillantott, és látta, hogy a menet zavartalanul halad tovább, egy katona sem állt meg, hogy azt figyelje, mit csinál. Ez pedig szöget ütött a fejébe.

Úgyhogy Péter nem csatlakozott újra a vonulókhoz, hanem meglapult, és várt. Már elhaladtak mellette az utolsó férfiak is, aztán szép lassan elkezdett távolodni a léptek hangja. Kiabálást azonban nem hallott, így már sejtette, hogy nem keresik őt. Először azonban nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehetett, ezért még várt egy jó darabig, mielőtt előjött volna rejtekéből. Talán egy fél nap is eltelhetett, amikor végül úgy ítélte, hogy már nyugodtan előjöhet. Katonáknak híre-hamva sem volt, úgyhogy Péter egyszerűen hazasétált.

Azok közül, akikkel együtt elhajtották, egy olyanról sem tudott, aki visszatért volna. Minden bizonnyal a fronton vagy egy fogolytáborban vesztették életüket. Ha akkor nem sebzi fel a lábát a csizma, akkor valószínűleg ő maga is odaveszett volna, velük együtt. Tehát tulajdonképpen annak a csizmának köszönhette, hogy nem vált a háború áldozatává. Így viszont egész hosszú életet élhetett, és szerencsére még nekem is volt alkalmam élvezni a társaságát, amiért kifejezetten hálás vagyok, ugyanis a kisgyermekkoromnak egy meghatározó alakjává vált, amolyan pótnagypapa szerepet betöltve az életemben.

Ha Péter bácsira gondolok, egy dús bajuszú és kedélyes, de nyugodt öregember jelenik meg lelki szemeim előtt. Sajnos hosszú ideje nincs köztünk, így ma már csak az emlékeinkben és néhány fokozatosan elsárguló fotón él tovább. Ahogy idősebb lettem, elkezdett érdekelni a felmenőim, hozzátartozóim története, és mások mellett róla is szerettem volna megtudni mindent, amit a családi legendárium megőrzött. Így szereztem tudomást erről a csizmás esetről, ami jól példázza, hogy sokszor egy-egy véletlen is sorsdöntőnek bizonyulhat.