Szülő kerstetik

Joó Dani az ágya alatt hasalt, a kemény padlószőnyeg nyomta hegyes állát. Két kezét fülére szorította, szemei lehunyta, de így is hallotta a konyhából betolakodó lármát. Nevelőapja artikulálatlanul üvöltött, néha egy-egy szót ki lehetett szűrni az ordításból: a kölyköd, vacsora, takarítva, döglesz. Összetört tányérok csörömpölése, tompa puffanások, anyja sikoltása. A borús november ellenére, napokig napszemüveget fog viselni.

A fiú előre tudta, ma megint ez lesz. Második emeleti ablakukból leste érkező nevelőapját. Táskája, akár egy barométer, előre megjósolta az este további részét. Ha bal kezében vitte, erősen lóbálva, kitör a vihar. A vihar erőssége a lóbálás erősségétől függött. Ha a jobb kezében volt a táska, és tántorgott viszonylagos szélcsend volt várható, mert hamar elaludt.

Dani sejtette, aznap éjjel megint be fog pisilni, amit tizenegy évesen nagy szégyennek tartott. Másnapi leckéjéhez hozzá se szagolt. Miután a zaj elült, kimászott az ágy alól. Pillantása egy fehér plüsskutyára esett. Megragadta, ököllel ütni kezdte.

– Csak döglesz! Vacsora! Takarítva! – sziszegte összeszorított fogai között, majd a sarokba vágta a játékot.

Kis ideig üldögélt az ágyon, majd felvette a plüsskutyát, és megsimogatta.

– Ma velem alhatsz.

Kisettenkedett a konyhába. Anyja a sarokban ült, csendesen sírt, orra vérzett. A kövön üveg- és porceláncserepek. Dani oda akart menni, hozzábújni, de egy lépés után elvágta a lábát, felszisszent. Az asszony, a részegség ködén át, véreres, zavaros szemekkel nézett rá.

– Mindennek te vagy az oka! Bár fojtottalak volna vízbe egy napos korodban – mondta indulat nélkül.

A gyermek visszasántikált a szobájába, vörös nyomokat hagyva a linóleumon. Éhesen, ruhástul lefeküdt, s álomba sírta magát.

Másnap, a komor vasszürke ég alatt, szitáló esőben, korgó gyomorral indult iskolába. Történelemből és nyelvtanból feleltették. Mind a kettőből egyest kapott. Talán jobban ment volna, ha nem zavarja annyira az éhség. A történelmet szerette, izgatták a régi korok emberei, eseményei. De már rég elkönyvelték rossz tanulónak, így abból is bukásra állt.

Órák után nem ment haza, hanem egy óvatlan pillanatban felsurrant az iskola padlására. Egymásra dobált törött padok, szekrények között bóklászott a félhomályban. Egy sötét zugban kitömött medve állt vicsorogva. A fiú félt tőle. A lehető legtávolabb letelepedett egy sarokban. Ezen a héten, anyja nem tudott pénzt küldeni a napközire. Gyomra harmonikázva követelt valami ehetőt, aztán megfájdult. Miután elcsendesedett az épület, leóvakodott. Lépteitől kongtak az üres folyosók. Az ebédlő felé vette az irányt, remélte, talál valami ennivalót. Ételhordó áll az egyik asztalon. Az egyik konyhás néni felejtette itt a kutyájának szánt maradékot. Belekóstolt. Öklendezni kezdett, alig ért el a mosdóig. A szájából kiöblítette a hányás savanyú ízét, és visszament a padlásra.

Az estével hideg is érkezett. Dani, egy molyrágta, penészes szőnyegbe burkolózott, s anyja régi, törött telefonjával világított. Sokáig várt, szuggerálta, hogy megszólaljon, ám a készülék néma maradt.

Hajnalban fáradtan, gyűrötten, zsibbadó végtagokkal ébredt. Lement az osztályterembe. Egész délelőtt reménykedett, hogy keresni fogják. Délben már nem akarta, hogy megtalálják. A konyhás néni megszánta egy nagy tányér borsófőzelékkel, ám gyomrát, mint egy nagy sötét felhő, megülte a csalódás. Csupán néhány kanálnyit sikerült legyűrni.

Céltalanul csatangolt a sáros utcákon. Nem tudta mihez kezdjen, de egyben biztos volt, haza menni nem fog. Megállt egy cukrászda terasza előtt. A sarokban feltornyozva álló, szürke műanyag székeket, vigasztalanul verte a hideg eső. A kirakatüvegen szeszélyesen kanyarogva könnyként csordogáltak a vízcseppek, mintha az elmúlt nyarat siratnák.

Az utca túloldalán kinyílt egy üres üzlethelyiség, kopott, összefirkált ajtaja. Kinyúlt egy kéz, és intett a Daninak. A fiú félénken belépett. Bent két negyven év körüli férfi gyorséttermi ételt evett egy rozoga asztal mellett.

– Egyél – nyújtott felé egy adag sült krumplit a magasabbik. – Melyik intézetből dobbantottál? Én rögtön meglátom az ilyet.

– Otthonról.

– Az még rosszabb. Maradhatsz Itt mindig lesz mit enned és lesz fedél a fejed fölött, de dolgoznod kell. Holnap este kezdjük. Ott elalhatsz – mutatott egy földre vetett foltos matracra.

Másnap éjjel, egy elektronikai cikkeket árusító bolthoz mentek. Az egyik férfi fojtott hangon beszélni kezdett.

– Azon a kicsi ablakon, csak te férsz be. Ezt a rongyot a kezedre csavarod. Fölemellek, benyomod az üveget, bemászol, és kiadogatod a telefonokat.

– De ez lopás! – mondat Dani a félelemtől elvékonyodott hangon. – Ezt nem szabad.

– Mit gondoltál, ingyen zabálsz!? – vicsorított a gyerek arcába. – Indulj, mert elvágom a torkod!

A fiú hirtelen sarkon fordult és futásnak eredt, ahogy csak bírt.

– Ezért kinyírlak, kis rohadék!

Hallotta a két férfi lépteit a háta mögött. Minden erejét megfeszítve rohant, a cipők mégis egyre közelebbről kopogtak. Befordult egy szűk utcába, remélte némi előnyre tehet szert. Zihálva szedte a levegőt, szája kiszáradt, a pánik a fülében dobolt. A következő sarkon ismét befordult. Nem vette észre a táblát, zsákutca. Már hallotta a két férfi sípoló lihegését, mikor egy kerítés állta útját. Megfordult, rémülettől kitágult szemmel nézett támadóira.

– Jól megfuttattál, te kis patkány! De most megtanulod, hogy velem nem lehet genyózni! – fújtatott a férfi, s rugós kést vett elő a zsebéből.

– Hagyd a fenébe! – próbálta csitítani társa.

– Hogy ránk hozza a kopókat, mi?

Ekkor sziréna szólalt meg röviden, s egy rendőrautó kanyarodott be a zsákutcába. A reflektor elvakította mindhármukat. Dani észbe kapott, egy pillanat alatt beugrott a kerítésen és meglapult egy bukszus bokor alatt. Visszanézve látta, hogy a két férfit, rövid dulakodás után megbilincselik. Az egyik rendőr odasétált a kerítéshez bevilágított a lámpájával, ám a fiút nem vette észre.

Dani nem mert visszamenni az üres üzlethelyiségbe, egy telefonfülkében kucorogva töltötte az éjszaka többi részét.

Reggelre elállt az eső. A Nap fáradt fénye időnként áttört a felhőkön, de szétkergetni már nem tudta őket.

A fiú, átfagyva, korgó gyomorral ődöngött. A Csajkovszkij-parkban valaki egy fél pizzát hagyott az egyik padon. Egyszerre nyúltak érte, egy torzonborz hajléktalannal. A férfi ránézett a gyermek sápadt arcára, karikás szemére, és otthagyta neki a zsákmányt.

Délután az Uszoda mögötti játszótéren üldögélt. Körülötte, vidám zsivajjal hintáztak, csúszdáztak a gyerekek. Vágyakozva nézte, hogy az anyák, apák önfeledten játszanak csemetéikkel. Kerek arcú, mongol-szemű kamaszfiú ült mellé csokit majszolva.

– Kérsz? – kérdezte furcsa hangon, alig érthetően. – Engem Gyurinak hívnak.

Dani még nem látott Down-kórost. Rácsodálkozott, és beleharapott a csokoládéba.

– Te hol laksz?

– Itt – mutatott körbe Dani. – Ez az én birodalmam.

– És hol szoktál aludni?

Dani, mintha hirtelen kisebb lett volna, vállai előreestek.

– Ott, a kalózhajóban.

– És nem félsz?

– Dehogy! De igen – lehelte a gyermek.

– Akarsz nálunk lakni?

– Persze! De a szüleid úgyse engednék – legyintett.

– Gyuri! Gyuriiii! – kiabált egy középkorú, fáradt arcú asszony. – Megyünk haza.

Megvetően pillantott a fiúra.

– Nem szégyelled magad!? Kihasználod ezt a szerencsétlen fogyatékost!? Láttam, hogy eletted előle a csokoládét.

– Anyu! Ő a barátom! – kiabált ijedten Gyuri.

– A barátod!? Egy mihaszna semmirekellő! Egy másokon élősködő utcakölyök!

– Nem vagyok utcakölyök!

– Még szájalsz!? – csattant Dani arcán az asszony tenyere.

Szétkente könnyeit maszatos arcán, orra világoskék kabátjára csöppent. Éjszaka, egy tízemeletes ház az alagsorában bújt el, a szemétledobó mellett. Már a konténerből kiáradó bűz sem zavarta. Közönyösen nézte, amint egy kövér csótány átfut a lábán. Reggel a házgondnok kitolta a szemetet az utcára, s a fiút elzavarta.

Délelőtt újra eleredt az eső. Egy külvárosi, erdei buszmegállóba húzódott be. Ült a zöldre festett bádog kunyhóban, felhúzott térdeit átkarolta. Fázott, de kerek szemekkel csodálta a vörösben, sárgában, barnában, zöldben játszó lombokat. Először látott ilyet, még soha nem vitték kirándulni. Egy szajkó egészen közel merészkedett. Apró fekete szemével kíváncsian méregette Danit. A busz beállt a megállóba, a madár a vércse hangját utánozva elröppent. Negyvenöt év körüli, feltűnően színes ruhát viselő nő szállt le. Gyanakvó tekintettel pillantott a fiúra. Nem ment el, hanem kinyitotta ernyőjét, és fel-alá kezdett sétálni a megállóban. Ha jött a busz, csak intett, hogy nem akar felszállni. Dani azt gondolta bolond, és félni kezdett tőle. Már azon volt, hogy elmegy, mikor autó fékezett. A nő beszállt, a kocsi elhajtott. Egy óra elteltével újra megjelent az asszony, s ugyanúgy sétált a megállóban mint először. A fiú nem értette, mi történik körülötte, ki ez a nő. Az előző eset újra megismétlődött. Mikor visszajött, vastag, bolyhos, női kardigánt hozott, és ételhordóban forró krumplilevest.

– Ezt vedd fel, a levest edd meg. Engem Gizi néninek hívnak, még van egy fuvarom aztán hazamegyünk.

Mikor ismét előkerült, kézen fogta Danit és felszálltak a buszra. Kicsi, sötét, két helyiségből álló lakásba érkeztek a Józsefvárosban. Az asszony kifaggatta a fiút, aki valamiért bizalommal volt az ismeretlen nővel.

– Ha nem akarsz haza menni mihez kezdesz?

– Itt szeretnék maradni.

– Azt nem lehet. Itt olyan dolgok történnek ami nem gyereknek való. Vannak rokonaid?

– Nagymamám lakik Tüskeszentpéteren.

Gizi néni játékosan megcsipkedte a Dani arcát.

– Lódítasz. Ilyen nevű falu nem létezik.

– De! – bizonygatta a gyermek. – Tessék megnézni a telefonján.

– Valóban. Holnap délelőtt megy is oda vonat. Ma itt maradsz és reggel megvesszük a jegyedet.

Fürdés, vacsora, rövid mese után, a fiú, nyugodt, mély álomba zuhant.

Az események szédítő sebességgel követték egymást. Mire Dani feleszmélt, már a vonaton ült, s az asszony lentről integetett neki. A szerelvény, szinte észrevétlenül megmozdult. A fiú nem látta többé Gizi nénit, de élete végéig hálás szívvel gondolt rá.

Mielőtt szülei elváltak a nyarakat mindig apai nagyanyjánál töltötte. Csupa szép emlék kötötte oda. Bár az öregasszony szigorú volt, és gyakran goromba mint a smirgli, Dani nagyon szerette. A mama soha nem emelt kezet rá, és mindig következetes volt vele.

Alkonyodott mire megérkezett, öreganyja a tyúkólat zárta be. Épp csak rápillantott a fiúra.

– Megjöttél? Tudtam, hogy nálam fogsz kikötni. De itt nincs ám lustálkodás, csavargás, különben le is út, fel is út.

Dani megfürdött, megvacsorázott és lefeküdt a jó illatú, puha, meleg ágyba.

– Mesélj, nagymama – kérlelte öreganyját.

– Én nem tudok meséket. Most aludjál. Jóccakát.

Mire reggel felébredt az öregasszony nem volt otthon. Beutazott a városba, a gyámhivatalba. Elmondta, hogy nála van a gyermek, ne keressék. Mikor az ügyintéző vissza akarta vitetni az anyjához, patáliát csapott. Kis híján ráborította az asztalt, és megfenyegette, hogy őt teszi felelőssé, ha Danit, az anyja mellett valami baj éri. Utána beíratta az iskolába.

Késő délelőtt ért haza, két nagy szatyrot cipelt. Gyerekruhákat, játékokat, mesekönyveket hozott. A fiú körül a ködös, borongós ősz, aranyló, vidám nyárrá változott.

*

Joó Dani, hátán új táskával, sárga csizmában ballagott az iskolába. Négy hónapja lakott nagyanyjánál, Tüskeszentpéteren. Közben jött a tél, s már indulni készült, mert a tavasz türelmetlenül toporgott az ajtó előtt.

Dani osztályzatai sokat javultak ezalatt, öreganyja következetes szigorának köszönhetően. Inkább elhanyagolta tennivalóit, de minden délután odaült a fiú mellé és együtt elkészítették, megtanulták a házi feladatot. A tanulatlan, de józan paraszti eszű öregasszony, tudott segíteni az ötödik osztályos tananyagban. A fiú, már kissé terhesnek is érezte ezt a „túlzott” figyelmet. Anyja mellett hetekig meg sem kérdezte senki, mi volt az iskolában, evett-e valamit egyáltalán. Többnyire a szobájában kuksolt, csak akkor szóltak hozzá, ha véletlenül találkoztak a lakás másik részében.

A szelíd, barátságos gyerek, gyorsan beilleszkedett az új környezetbe. Barátokat szerzett, tanárai is kedvelték.

Nagyjából, abban az időben, mikor leült a padjába, anyja, Joó Ferencné, felriadt.

– Béla! Hol a gyerek? Láttad mostanában? – bökte meg horkoló élettársa hátát.

– Hagyjál! – motyogta a férfi. – Biztosan elment az iskolába.

Az asszony számolgatni kezdett, négy hónapja nem kapott családi pótlékot.

A rendőrségen szemrehányást tettek nekik, miért csak ennyi idő után kezdik keresni a gyereket. Néhány nap alatt kiderítették, a nagyanyjánál van.

Dani és nagymama malmoztak, mikor vasárnap délután betoppant Joó Ferencné és Béla. A fiú ijedten kapkodta tekintetét, az öregasszony arcán elhervadt a mosoly.

– Mit kerestek itt?

– Eljöttünk a gyerekért.

Dani a nagyanyja mögött keresett menedéket.

– Látjátok, nem akar menni.

– Gyereknek az anyja mellett a helye!

– Menjetek el. Ez a gyerek érdeke.

– Ezt nem hagyjuk annyiban!

Szállodára nem volt pénzük az állomáson töltötték az éjszakát. Másnap, megvárták Danit az iskolánál. Előtte, egy kortyot sem ittak, befektetésként, cukrászdába vitték a fiút. Hosszan ígérgettek, hogy ezentúl másképp lesz minden. Részletesen ecsetelték, mennyire hiányzik nekik, milyen nagyon szeretik. Egymás után hozatták neki a süteményeket, üdítőket. A kilátásba helyezett új telefonnál, megtört az ellenállás.

– Veletek megyek – ölelte át anyját Dani.

Elmentek a fiú holmijáért. Az öregasszony, hirtelen nagyon megöregedett. Arca megnyúlt, száját, két mély ránc vonta zárójelbe, szemét sötét karikák keretezték. Ült a konyhában a hokedlin, keze az ölében, akár két halott madár. Nem szólt, nem próbálta marasztalni a fiút. Mikor a gyermek búcsúzóul megölelte, nem viszonozta. Miután elmentek, minden nap, minden vonathoz kiballagott az állomásra. A szomszédok azt beszélték, meghibbant.

Minden úgy volt, ahogy ígérték. Tisztaság volt a lakásban, meleg ebéd várta Danit, mikor megjött az iskolából. Béla szelíd volt, mint egy galamb, már egy hete józanok voltak mind a ketten. A fiú, jókedvű, mosolygós lett, örömmel ment haza, megtudta végre, milyen családban élni. Csak olyankor szomorodott el, ha nagyanyja jutott eszébe.

Hétfőn, megérkezett a családi pótlék. Mikor Dani megérkezett, a lakást sűrű füst lengte be. Anyja vizenyős szemekkel bámult rá. Poharát két kézzel gyengéden fogta, akár egy madárfiókát.

– Ott az ebéd – bökött állával a tűzhely felé, melyen kis lábast állt, kozmás krumplifőzelékkel.

Béla a szobában ült a televízió előtt. Előtte a hamutartóban cigaretta füstölgött. Egy másik a kezében, azzal hadonászott, vitatkozott a tévével. Mikor meglátta a gyereket, magához hívta.

– Gyere ide kis aranytojást tojó tyúkom. Illetve kiskakas – harsogta akadozó nyelvvel, röhögve.

Danit az ölébe ültette, s addig kalimpált, míg megégette cigarettájával a fiú arcát. A gyermek elsírta magát. Az arcán lévő sebnél sokkal jobban fájt az, ami a szívében volt.

– Mit kényeskedsz, te hülye!? – förmedt rá Joó Ferencné.

Aznap éjjel újra bepisilt. Reggel kikapott anyjától. Az iskolából nem haza ment, hanem az vasútállomásra. Másnap hajnalban indult vonat Tüskeszentpéterre egy átszállással. A váróteremben tilos a dohányzás, mégis alig lehetett látni a füsttől. A padokon ingázók aludtak, a sarokban négyen kártyáztak, majd összeverekedtek. Dani rettegve figyelte őket, Béla jutott eszébe. Nem törődött vele senki.

Mikor betolták a szerelvényt elsőként szállt fel. Csak néhány álmos, gyűrött képű utas lézengett a vonaton. Az ablakot kitartóan verte az apró szemű, hideg eső, a vízcseppek versenyt futottak az üvegen. Dani mereven bámulta az elsuhanó tájat, gondolatai máshol jártak. A Balaton mellett jártak, mikor a kalauz, egy fiatal, kedves arcú nő odaért.

Nincs jegyed? – nézett csodálkozva. – Gyerekek nem szoktak bliccelni. Hova utazol?

Olyan kisugárzása volt a nőnek, hogy Dani rögtön a bizalmába fogadta, elmondott neki mindent. A kalauznő töprengett.

– Ha jelentem, visszaviszik. Ha leszállítom, nem talál haza a nagyanyjához.

– Jól van. Batykon kell átszállnod, szólok az ottani kollégának, hogy számítson rád.

Az öregasszony aznap nem érezte jól magát. Háta, térde megérezte az esőt. Úgy gondolta, a reggeli vonathoz nem megy ki, csak a délutánihoz. Gondolta visszafekszik egy kis pót-alvásra, mikor valaki kopogott.

Dani, amint leszállt a vonatról elbizonytalanodott.

– Mi van, ha a mama haragszik és nem akarja, hogy visszajöjjek? Itt kellett volna maradnom. Ha visszafogadna, soha többet nem mennék el tőle.

Elszorult szívvel őgyelgett az állomáson. Egyre biztosabb lett benne, hogy nagyanyja elzavarja. Mind jobban elkeseredett, elindultak a könnyei. Észrevette, hogy egy szakaszon fehér a sínek környéke. Egyszer hallotta, hogy akkor szokták mésszel leönteni, ha valakit elgázolt a vonat.

– Neki már minden mindegy – gondolta. – Vajon nagyon fáj? Mi lenne, ha…

Varjú tollászkodott az állomásépület tetején, panaszosan károgva sürgette a tavaszt.

A bécsi gyors vezetője észrevette, hogy közvetlenül sínek mellett gyermek áll. Egyetlen dolgot tehetett, hosszan dudált. A kétezer tonnás szerelvény, bömbölve, zakatolva vágtatott. Nincs olyan földi erő mely megállíthatná mielőtt a fiúhoz ér.

Dani érezte, hogy lábai fölemelkednek a talajról. Mint lassított filmen, látta a száguldó vonatot, arcát megcsapta a szélvihar, amit kavart, fülét megsüketítette a kerekek csattogása. Lélegzete elakadt. Hanyatt esett, szemét lehunyta. Mikor fölnézett, öreganyja ült mellette a földön, még mindig szorította világoskék kabátja gallérját.

– Hogy jutott eszedbe ilyen közel menni a vágányokhoz? – korholta lihegve nagyanyja. – Még jó, hogy Julis nénéd szólt, hogy itt láttak az állomáson. Gyere, hazamegyünk. Még meg kell főzni az ebédet.

Az öregasszony nem kérdezett semmit. Megfogta unokája kezét, s csendesen bandukoltak egymás mellett. Dani hálásan szorította öreganyja kérges tenyerét, hazaérkezett…