Munkakezdés előtt néhány perccel Zsófi a Vállalat Ügyfélszolgálati Osztályának folyosóján ment a Panaszkezelési Csoport irodája felé. Három éve dolgozott itt három kollégájával osztozva a helyiségen. Belépett, körülnézett, elégedetlen volt látvánnyal. Elhúzta a sötétítő függönyt, megigazította a tárgyalóasztalon elhelyezett ízléstelen adventi koszorút, amitől rögtön elfogadhatóbbnak tartotta környezetét. Az iratszekrényből kiemelte a napi munkáját jelentő, bonyolult reklamációs ügy anyagát, majd leült az íróasztalához. Javában dolgozott, amikor megérkeztek kolléganői a büféből, ahol reggeli kávézással kezdték a napot.
– Szia! Hallottad a hírt? Emma távozik a Vállalattól – újságolta Alíz, a csoportvezető.
– Felmondott – tette hozzá jólértesültségét fitogtatva Renike, majd folytatta: – Kilépett a semmibe, még csak új állása sincs.
– Régóta dolgozunk együtt. Hozzátok hasonlóan én is jóban vagyok vele, mégsem sejtettem, mi a szándéka – állapította meg Zsófi és megkérdezte: – Lehet tudni, miért döntött így?
– Egyelőre nem. Mindenkit váratlanul ért a távozása – mondta Alíz.
– Szerintem nem bírta az év végi hajrát – találgatott Renike.
– Szerintem meg hamarosan idejön, hivatalosan átadja nekem a munkáját, összepakolja a személyes cuccát és elmondja, mi történt. De addig is vár a sok teendő. Dologra fel! – utasította beosztottjait Alíz.
Zsófi az előbb hallottakról elmélkedett. Keveset tudott Emmáról, mert az irodában leginkább a munkáról beszélgettek, a magánéletükről csak nagyon ritkán és meglehetősen szűkszavúan. Ezt szokták meg és különben sem feltételezték, hogy a velük történtek érdeklik a többieket.
Zsófi gondolatai visszakanyarodtak Emmához. Olyan események után kutatott az emlékezetében, amik a kolléganőjét távozásra késztethették. Egyetértve Renikével, az év végi rohammunkát tartotta a felmondás egyik okának. Decemberben a Vállalat mindig olyan, mint a bolondokháza. A dolgozók ingerültek a nyakukba zúduló, sürgősen elvégzendő plusz feladatoktól. Hiába van advent időszaka, a sok ideges munkatárs ilyenkor mégis borzasztó hangulatot teremt. Erről eszébe jutott, hogy Emma távozásának másik oka esetleg Nagy Erzsi, a Humánerőforrás-osztály vezetője lehetett. Őt a modortalansága miatt a Vállalat egyik legnépszerűtlenebb személyeként tartották számon az alkalmazottak. Erzsi a munkája révén gyakran megfordult az ügyfélszolgálaton és ki tudja, miért, de Emmát kipécézte. Megjegyzéseivel, kéretlen tanácsaival és észrevételeivel, állandó kötözködésével szinte már üldözte őt. Emmának eddig minden alkalommal sikerült kulturáltan reagálni a provokációkra, amitől persze Erzsi még jobban utálta őt. A felmondás harmadik okaként Zsófi a Vállalat vezetőségét jelölte meg, akiket kolléganője időnként hozzá nem értőnek vagy embertelennek titulált. Itt tartott az előzmények keresésében, amikor kopogtattak.
Emma lépett az irodába. Köszönését motyogva fogadták szobatársai, majd helyükön ülve némán figyelték, mi történik. Emma a befejezetlen panaszos ügyinek aktáit átadta Alíznak. Hamarosan megérkezett az informatikus, aki hivatalosan átvette, majd elvitte a lány számítógépét a tartozékokkal együtt. Végül pedig az egyik HR-es munkatárs jött be és néhány perc alatt kimért hangon tájékoztatta Emmát a kilépésével kapcsolatos papírmunkáról. Ezután rövid ideig szinte vágni lehetett a csendet, mindenki zavarban volt. Egyszer csak Emma a kollégái felé fordult, majd sápadtan és kezét idegesen tördelve beszélni kezdett.
– Tudom mit szeretnétek kérdezni és válaszolok is rá – kezdte monológját. – Miért mondtam fel? Elegem van, betelt a pohár. Az utolsó csepp ugyan Erzsi viselkedése volt, de nemcsak őmiatta megyek el. Nekem több, mint húsz évem van még a nyugdíjig és rájöttem, nem szeretnék ezen a helyen megöregedni. Úgy érzem, minden megkövesedett körülöttem. Annak idején örömmel jöttem ide dolgozni. A kollégák többségét kedveltem és tetszettek a feladatok is. Időközben azonban megváltozott a helyzet. Nagyon sok régi munkatárs elment a Vállalattól és helyükre rendszerint szakmailag és emberileg gyengébbek érkeztek. Az irodánk ajtaján kívüli munkahelyi légkörtől rosszul vagyok, a kollektíva állapotát pedig annyira alacsony szintűnek tartom, hogy szerintem ezer csapatépítő tréning sem lenne képes javítani rajta. Az évek során én is alaposan átformálódtam. Egyre közönyösebben tekintettem a munkámra és idővel szép lassan belefásultam a rengeteg dologba. Mára odáig jutottam, hogy biorobotnak érzem magam, akit semmi sem érdekel, még a hivatali előmenetel lehetősége sem. Hetek óta minden reggel összerándul a gyomrom, amikor megérkezem a Vállalathoz, majd egész nap feszült vagyok. Én ezt nem szeretném folytatni, mert előbb-utóbb belebetegszem. Hát…, ezért mondtam fel. Hálával tartozom a sok segítségért, amit a munkámhoz kaptam tőletek és az irodában érzékelhető békességért is. Ne haragudjatok, hogy a legzűrösebb időszakban hagylak itt benneteket, de higgyétek el, képtelen vagyok tovább maradni. Köszönök mindent. – fejezte be a mondandóját.
Döbbent csend támadt. Emma pakolni kezdte a holmiját, a többiek pedig továbbra is ültek a helyükön és őt nézték. Nem tudtak megszólalni. Zavarukban időnként tanácstalanul pillantottak egymásra és várták, hogy valamelyikük elkezdjen beszélni.
– Miért mondtad, hogy Erzsi viselkedése volt az utolsó csepp a pohárban? – törte meg a hallgatást Renike.
– Erzsi tegnap felhívott az irodájába. Megkért, hogy ezután legyek az ő beosztottja és elém tett egy nevemre kiállított áthelyezési kérelmet. Közölte, hogy gondolkodási időt sajnos nem adhat, mert egy nap múlva lejár az üresen maradt HR asszisztensi állás betöltésének a határideje. Utasított, azonnal írjam alá a papírt, amire persze nem voltam hajlandó. Ezután akkora hangerővel kezdett üvölteni, hogy azt hittem, rögtön bereped a dobhártyám. Ordított, mit képzelek magamról, meg hogy mekkora kitüntetés nekem ez a lehetőség, végül pedig azzal fenyegetett, kirúgat a Vállalattól. Én halkan csak annyit jegyeztem meg, nem kötelezhet az aláírásra. Erre lecsendesedett és vészjósló hangon azt kérdezte, „Akkor meg mi a fenét keresel még itt?”, majd egy „Takarodj innen!” felszólítással kizavart az irodájából – fejezte be a történetét Emma. – Velem még soha senki nem beszélt így. – tette hozzá remegő hangon.
– Mit képzel magáról ez a senkiházi?! – háborodott fel Zsófi és tovább dohogott: – Igazán megérdemelné, hogy vele üvöltsenek ilyen bunkón és őt rúgják ki a Vállalattól, mondjuk alkalmatlanság címén. Nem értem, hogy lehet ekkora taplót emberek közé engedni?
– Miért nem szóltál nekem erről, amikor reggel találkoztunk? – érdeklődött együttérzőn Alíz. – azonnal vezetőségi egyeztető tárgyalást kezdeményeztem volna és akkor…
– És akkor sem változott volna semmi – fejezte be a mondatot Renike. – Ti is tudjátok, hogy Erzsi érinthetetlen.
– Engem soha nem érdekelt semmiféle elégtétel, Erzsivel kapcsolatban sem. – jelentette ki Emma. – Nekem az is elég, ha nem találkozom vele. Továbbá feleslegesnek tartottam bárkit belerángatni egy kellemetlen helyzetbe. Már jó ideje gondolkodtam a felmondásról, csak mindig elodáztam a döntést. Most végre sikerült meghoznom, választottam és ettől jól érzem magam. Megkönnyebbültem és jelenleg néhány nap pihenésen kívül nem is vágyom másra.
– A pihenésen túl van ötleted arra, mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Zsófi.
– Igen. Rájöttem, hogy pályát kell változtatnom, mert ez a fajta munka nem nekem való. Gyerekkoromban óvónő vagy tanítónő szerettem volna lenni, de időközben elfeledkeztem róla és valahogy a sors is más lapokat osztott. Most megpróbálok kiszakadni a sodródásból és magam irányítani a jövőmet. – válaszolt Emma. – Keresek egy új állást és felkészülök valamelyik pedagógusképző intézmény levelező tagozatának felvételijére. Remélem, sikerrel járok, utána pedig képes leszek munka mellett elvégezni a főiskolát vagy egyetemet!
– Szép tervek. Mindannyiunk nevében sok sikert kívánok a megvalósításukhoz és ha bármiben tudunk segíteni, bátran fordulj hozzánk! Minden tőlünk telhetőt megteszünk – ígérte őszintén Alíz.
– Milyen együttérzők. Nem számítottam a jóindulatukra sem – gondolta Emma és a meghatódottságtól könnyek szöktek a szemébe. – Sosem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz elmennem innen.
A kolléganők, amikor észrevették a könnyeket, megilletődve Emma köré gyűltek. Legalább egy percen át némán, sírással küszködve álltak mellette. Alíz is, akár a többiek, a jelen helyzeten töprengett. Meglepőnek tartotta elérzékenyülésüket ahhoz képest, hogy éveken át mennyire távolságtartók voltak egymással. Úgy vélte, bizalmatlanság miatt nem mertek megnyílni közvetlen munkatársaik előtt sem. Rájött, ha ez így megy tovább, tényleg biorobottá válnak. Érzéketlenek lesznek, akiket kizárólag a számokkal kifejezhető munka érdekel, a társaik emberi értékeit pedig semmire sem tartják. A szipogó lányokat elnézve arra gondolt, ők még menthetők.
– Istenem! Mennyi elpocsékolt idő! – törte meg a csendet Alíz. Mindenki tudta, miről beszél. – Még nem késő, ismerjük meg jobban egymást! Pénteken munka után találkozzunk a Mézes Mancs cukrászdában! Ott egy kis süti, meg üdítő, esetleg valami „komolyabb” ital mellett nyugodtan társaloghatunk egymásról, magunkról és a világ dolgairól. Benne vagytok?
– Igen! – vágta rá kórusban a három megkérdezett.
Epilógus
December 6-án reggel, munkakezdés előtt néhány perccel Zsófi belépett a Panaszkezelési Csoport irodájába. Azonnal meglátta a tárgyalóasztalon az ízléstelen adventi koszorú mellé helyezett, szépen becsomagolt ajándékot. Tudta, hogy a piros-fehér mintás díszpapír a zenélő ékszerdobozt takarja, amit közösen vásároltak Emmának búcsúajándékul. A dobozba beletették az aláírásukkal ellátott régi ír áldás pergamenszerű lapra másolt szövegét*. Körülnézett és észrevette, hogy valamennyi íróasztalon, még a jelenleg szolgálaton kívüli munkaállomáson is kicsi csokimikulás ékeskedik az oldalán szaloncukorral, a közelében pedig apró rénszarvas karácsonyfadísszel.
– Megelőztek – gondolta Zsófi, majd táskájából elővett négy szem narancsot és a csokimikulások mellé helyezte őket. Éppen végzett, amikor megérkeztek kolléganői a reggeli kávézásból.
– Jé! Itt járt a Mikulás – hangoskodott tettetett meglepetéssel Renike. – Köszönök mindent!
– Én is köszönöm az ajándékokat és én is – hangzott szinte egyszerre két irányból.
– Ma van péntek. El ne feledkezzetek a munka utáni programunkról! – szólt Alíz, majd folytatta: – De addig is vár a sok teendő. Dologra fel!
* Legyen előtted mindig út, / Fújjon mindig hátad mögül a szél, / Az eső puhán essen földjeidre, / A nap melegen süsse arcodat, / S míg újra találkozunk, / Hordozzon Téged tenyerén az Isten.
Author: P. Tatár Judit
Örömtelinek és megtisztelőnek tartom, hogy „Az őszi ég alatt” című pályázatra beküldött írásom után meghívást kaptam az Irodalmi Rádió blogszerzőinek sorába. P. Tatár Judit vagyok, 1960-ban születtem. Életem nagy részét Szekszárdon töltöttem, néhány éve pedig az egyik városközeli kis faluban lakom a férjemmel. Két felnőtt gyermekünk van. Tizenhárom évig általános iskolai pedagógusként neveltem és tanítottam, majd huszonhét éven át a megyei könyvtár egyik feldolgozó könyvtárosa voltam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Szabadidőmben szívesen foglalkozom önműveléssel, kertészkedéssel, valamint a kutyánkkal és a cicáinkkal. A bennem lévő késztetés hatására kamaszkorom óta időnként írok. Többféle műfajt kipróbáltam, de a pályázatra beküldött próza volt az első olyan szépirodalmi alkotásom, amiről azt gondoltam, hogy élményt ad és szívesen olvassák mások is. A jövőben szeretnék több történetet is megosztani az írásaim iránt érdeklődőkkel.