Vásár

Vásár

Márciusban kezdődött. A százszemű falu – később kisváros -, mely argoszi gyanakvással fürkészte lakóinak legapróbb rezdülését is, a kéthavonta ismétlődő, késő őszbe nyúló vásárnapokon végre megtelt valódi élettel, illatokkal, színekkel, nyüzsgéssel – és idegenekkel. A szomszédos falvakból fejkendős, sántikáló nénikék, csíkos rafiaszatyrot lóbáló botos bácsikák utaztak ide, hogy a szegénység és vidékiesség örök szimbólumait, a színes rafiaszatyrokat megtöltsék vásárfiával. Alsónemű, palánta, tavaszi és nyári ruha. Otthonka, télikabát. Fekete halóruha. Csiricsáré, műszálas törölköző. Bántóan ízléstelen, óriásvirágos függöny. Nokedliszaggató, cirokseprű, fakanál, ágynemű. Kizárólag olyan, gondosan fontolóra vett áru, amelyre az otthonokban égető szükség volt. A falu – később kisváros – egyetlen áruháza már bezárt, de a plázákat még hírből sem ismerték. A környékbelieknek nem maradt más, csak a Vásár. A májusi Vásárra még az iskolában is tanítás nélküli munkanapot adtak ki, hogy az egyszerűbb családok is meg tudják valahol venni az öltönyöket és a blúzokat a közelgő ballagásra. Ezeken a napokon a gróf egykori ligeterdejében fészkelő madarak a távolabbi lankák fáin kerestek menedéket, mert a Vásártérről a szomszédos kis falu dombjaira felfutó főút mentén végtellős végig árusok kiabáltak. Motorzúgás, malacvisítás, díszmadarak rikoltozása és hangos köszönések közepette újra meg újra felhangzott a hívogató „tessék-tessék!”.

A helypénzt évekig egy ősz hajú, gigerli férfi szedte.

– Szöszikém! – mondta a fodrásznak darabosan, minden szó elejének külön nyomatékot adva a vásár előtti hétfőn, miközben a bukszájában borravalóért kotorászott.

Aztán el ne felejtsd:   –    két    –    hónap    –   múlva   –    hétfőn   –   megint    –   jövök! Rendesen kell kinézni, ha az ember sok néppel találkozik!

– Dehogy felejtem! – mosolyodott el a fodrásznő a férfi hiúságán. Várlak!

Az emberek mindenféle közlekedési eszközön érkeztek. A környező falvak idősei egy-egy vezetni tudó, tehetősebb földivel, néhányan motorral, a magukat jobban bírók pedig biciklivel. Ám a legtöbben mégis autóbusszal. A városközpontban lévő megállóból a „Győr úcca” jobb oldali járdáján lassú, jobbra – balra billegő, nehézkes járású, széles csípőjű nénikék sántikáltak fölfelé a Vásár irányába. Kitöredezett, barna bőrövvel összeszorított derekú, szürke szövetnadrágos, fájós térdű, sovány bácsikák botorkáltak utánuk. Eső előtt kirajzó vöröshangyákhoz hasonló sorokban masíroztak az út két oldalán. Kifelé menet mindannyian a jobb oldali nagy házak mellett, az öreg platánfa alatt haladtak, hogy aztán utolsó erőfeszítésként felkapaszkodjanak a Szakiskola oldalán emelkedő rövid, meredek lépcső tetejére. Velük szemben, a bal oldali járdán a Vásárt megjárt emberek igyekeztek vissza a faluba. Tömött szatyrokkal, kosarakból kikandikáló palántafejekkel, diadalmasan égnek emelt cirokseprűkkel, kunkori végű fehér kályhacsövekkel üdvözölték egymást az ismerősök, miközben az úton átkiabálva érdeklődtek a másik hogyléte, családja, vagy a szatyorban lapuló vásárfia felől. A ráérősek gyakran át is ballagtak egymáshoz az úton araszoló autók között, és megálltak a járdán beszélgetni. Itt – ott kis csoportok alakultak ki, rég nem látott barátok, más faluba férjhez ment asszonyok hírek után kíváncsiskodtak. Egy darabig beszélgettek, aztán mindenki ment tovább a maga útján: fel a Vásárba, vagy haza a falujába. A település végét jelző táblától lefelé, a központ irányába, egészen a magtárig hosszú kocsisor kígyózott, s közvetlenül a táblán túl, az erdő alatt, mint egy távol keleti mesében, egyszer csak kinyílt a nyüzsgő, bazári forgatag képzeletbeli kapuja, és feltárult a Vásár.

A Vásár, ahol mindennek rendelt helye volt.

A tábla után, az öntöde melletti meredek árokpartra kipakolt alsóbbrendű vásárosok közvetlenül a földre terített ponyvákról árultak. Mindenféle szedett-vedett holmi, üres képkeretek, régi pénzek, repedt üvegű karórák, szamárfüles könyvek, csorba bögrék, hiányos étkészletek, avítt kitüntetések, similabdák, fényes papírkürtök sorakoztak a szürkészöld ponyvákon. Néhányan apró, ingatag asztalt is állítottak, de az áru ezeken is csak ugyanaz a hagyatékból felvásárolt nyomasztó régiség vagy haszontalan ócskaság volt, mint a földön. Ezek tényleg kellenek valakinek? – kérdeztem minduntalan valamiféle csodálkozással vegyes lenézéssel, amikor gyerekként sietősen elbicikliztem mellettük. Ki vesz meg ilyesmit? Minek jönnek ezekkel egyáltalán ide?! – háborogtam magamban, mert úgy éreztem, hogy holmijukkal beszennyezik a Vásárt.

A meredek árokpart aztán kiszélesedett, és kétoldalt, jobbra és balra kanyarodva végre feltárult a rendesebb Vásár. A palánták bal oldalon, az erdő alatti árokparton sorakoztak: paprika, paradicsom, káposzta, mind – mind négyszögletes, fehér tejfölös dobozokba ültetve. Az asszonyok az árusok előtt le s följárkálva nézelődtek, alkudoztak, s ha az üzlet megköttetett, a palántákat a vásáros a tejfölös dobozokból kipréselve, tölcsér alakúra hajtott újságpapírba csomagolva adta át a vevőnek. A hajszálvékony gyökerekkel beszőtt, nedves föld téglalapocskák a kosarak mélyére kerültek. Az elkelt palánták számát a rekeszek mellett heverő, egymásba dugott, üres dobozok jelezték. A jobb természetű árusok, akikkel lehetett alkudni, fénylő arccal tologatták egymásba a tejfölös dobozokat, amelyek hossza státuszszimbólumnak számított közöttük, hisz a vak is láthatta, hogy a zsugori vásárosok földre dobott doboztornyainak hossza jóval elmaradt a nagylelkűekéi mögött. Később a palánták mellett petúniákat, muskátlikat és egyéb, színes nyári virágokat is árultak.

Egy kis földhídon balra fordulva afféle szabad ég alatti bútorbolt fogadta az embert. Volt itt minden: szőnyegek, komódok, kanapék, ágyak. Tévészekrény, tükrök, asztalok, székek, faragott szekrénysorok, botcsinálta hintaszékek. A bútorok csálén, düledezve sorakoztak a hepehupás talajon. Az emberek beleültek a fotelekbe, ráfeküdtek az ágyakra, és hangosan alkudoztak a fuvarosokkal a házhoz szállítás áráról. A bútorok és szőnyegek látványa az erdő alatti, kör alakú, füves-földes placcon azonban mégiscsak valamiféle bizarr, már-már groteszk érzést keltett a finomabb lelkű vásárlókban. Gyerekként kíváncsiságból egyszer – kétszer én is betértem ide, de olyan nyomasztóan hatott rám a szabad ég alá, egyenesen a porba letett konyha- és szobabútorok látványa, hogy később már soha nem kanyarodtam le erre az oldalra.

A szabadtéri bútoráruházhoz vezető földút bejáratától a szomszédos falucska irányába vezető árokparton, a magtár mellett gyermeki szememben még ugyancsak alsóbbrendű árusok zárták a Vásárt. A földre terített ponyvák sokaságán felhalmozott apró fémáru, szerszámok, a fűbe letett hatalmas katlanházak, üstök, kannák, zsírosbödönök, kéménykormolók, kályhacsövek, teknők, vájdlingok, cirokseprűk és fakanalak láttán gyerekként itt is azonnal irányt váltottam, és az utat átszelve jobbra kanyarodtam, be a Vásár sűrűjébe.

Itt már vérbeli, rangos vásárosok kiabáltak. Mint egy igazi falusi utca két oldalán a házak, úgy sorakoztak a fűben a sátrak. Mögöttük lakókocsik, furgonok álltak, ahová a közönséges, kíváncsiskodó halandó csak félve, szemérmesen mert bepillantani. Mindenki érezte, hogy azok félig – meddig már az örökké úton lévő vásárosok otthonának számítottak. Az árusok – főképp a férfiak – sokszor vonultak ide vissza pihenni, és kimerültségükben azonnal el is aludtak. Fejük oldalra bicsaklott, ajkaik kissé szétnyíltak, úgy horkoltak a furgonokban a bekandikáló, kíváncsi világ szeme láttára. Az arcuk fénylett, s aki odapillantott, önkéntelenül is óvatosabban lépdelt tovább a sátrak közötti vásári utcák mentén.

Az igazi Vásár voltaképpen csupán három hosszú, derékszögben elkanyarodó, s végül önmagába visszafutó párhuzamos sátorutcából állt, amelyeket függőlegesen nem kötött össze semmiféle átjáró. Így, ha valaki elfelejtett valamit, annak a sátrak és a furgonok között kellett visszalopakodnia a megfelelő árushoz, olyan érzéssel a szívében, mintha idegen ember portájára surrant volna be. A Vásár sűrűjében az emberek lassan, ráérősen sétálgattak. Itt nem sietett senki: megadták a módját, ha már egyszer kijöttek. Egymás arcának, alakjának, hajának, ruhájának, régi vagy új párjának gúnyos fürkészése ugyanolyan fontos eleme volt a Vásárnak, mint maga a Vásár. Rivális, résnyire húzott szemek villantak össze, intrikus ajkak húzódtak sokatmondó félmosolyra, miközben magukat kihúzva, egymás feje fölött elnézve, diadalmas felsőbbrendűséggel vonultak el a látszólag semmibe vett, ám fél szemmel valahogy mégis porig alázott ellenség mellett. Ez a szótlan, kaján szemmelgúnyolás végül a falu – később kisváros – lakóinak olyan különleges képességévé kövült, amit talányos módon a más tájakról ide vetődött gyüttmentek is azonnal elsajátítottak. A tősgyökeres lakosságot utánozva a betelepültek is így akartak életerőt orozni azoktól, akiket önmaguknál különbnek éreztek; így vészelték át azt a fojtogató, vidéki eseménytelenséget és elszigeteltséget, ami a Vásárok közötti hónapokat jellemezte, s ami végül a Vásár halálát követően is örökre a falu – később kisváros –  s a környék nyomasztó öröksége maradt.

A helyi lakosok nagy része kétszer is kilátogatott a Vásárba. Először kora reggel, teljesen egyedül, a szükséges portékát gondosan összeszedni, majd másodjára, tíz óra tájékában valamelyik családtaggal együtt, a vásárlást immár csak színlelve andalogni, vagy a pikírt ellenségmustrát elvégezni. Az első utca közepe felől, a talponállók irányából rekedt, sörszagú handabandázás hallatszott.  Az emberek legszívesebben elkerülték volna ezt a helyet, de a környéken olyan ínycsiklandó illatok lengtek, hogy a vásárlók az orrukat követve végül mindig betértek ide is. Az első két lakókocsi pultjai mögül pufók, csapzott hajú, vörös képű, gyöngyöző homlokú, zsírpecsétes köpenyű pecsenyések szedegették ki a hatalmas üstökben sercegő zsírból a frissen sült hurkát és kolbászt. Nagy karéj puha, fehér kenyerek, aranyló mustárkarikák, pirosra sült, illatozó kolbászok, fénylő, kövér hurkák, savanyú paprika, ecetes uborka fogyott a talponálló kerek asztalocskák tetejéről mindenhol. A harmadik lakókocsiban lángos sült, a negyedikben hal. Az embernek halálos betegnek kellett lennie, hogy a levegőbe szimatolva ne fusson össze a szájában a nyál, és ne álljon be a sorba valami csábító falatért. A finomabb lelkűek ezt a pillanatot a vásárlás végére időzítették, hogy a friss étellel azonnal haza is indulhassanak. Ők a világ összes kincséért sem fogyasztották volna el a portékát ott helyben, a zsírfoltos, söráztatta, kétes tisztaságú asztalocskák tetejéről. De az ellentábor – főként középkorú, borostás, nőtlen férfiak –  gyakran az egész délelőttöt a pecsenyések és a sörárusok asztalai mellett óbégatva töltötte.

Mindeközben a forgatag egyre csak hömpölygött a sátrak közötti utcákon. A cukorkaárus ponyváján valósággal tobzódtak a színek, az ember szinte beleszédült a látványba. Legyek röpködtek, darazsak dongtak a sárga, lyukacsos törökméz, a fehér krumplicukor, a fekete medveszar, a tükrös mézeskalácsszívek, a hosszú, színes, csavart cukorkák és ragadós nyalókák körül. Az árusok elszánt dühvel próbálták elhessegetni a szemtelen rovarokat a portékájuk fölül. Máshol magasba akasztott póznákról hosszú bőrövek lógtak. Megint máshol giccses lakk pénztárcák fénylettek a nyári napsütésben. Bűvöskockák, apró retikülök, csatok, kisautók, puskák, babák, moncsicsik csábították az édesanyjuk kezét szorongató gyerekeket. A talmi, szikrázó köves bizsugyűrűket áruló vásáros asztala előtt rókalelkű, kitanult csitri lány illegette magát, és tucatjával próbálgatta simulékony, fürge ujjaira a gyűrűket. Egyet fel, egyet le. Egyet fel, egyet le. Fél szemmel az árust figyelte, s míg a vele együtt nézelődő kislány a magáét kifizette, addig ő a neki legjobban tetsző gyűrűt valahogy az ujján felejtette. Pár méter után kárörvendő, diadalmas kacagással dugta ámuldozó, bamba társa orra alá szerzeményét: hadd lássa az a másik, milyen ostoba volt, hogy a sajátját  kifizette.

Máshol vakító függönyöket mértek, vágtak. Az emberek cipőket, papucsokat, gumicsizmákat próbáltak, kosztümökre, blúzokra, s más, az évszaknak megfelelő holmikra mutogattak. A vásárosok azonmód, fürgén akasztották is le nekik a magasabb állványokról az árukat. Próbálja fel, kedves! – hangzott mindenfelől a negédes, elnyújtott hízelgés. Lebbentek a próbafülkeként szolgáló lepedők kárpitjai a sátorok sarkában, s a félhomályban a földre tett, sátorvasnak támasztott, sokat látott, egész alakos, görbe tükrök csendes  csömörrel hazudták csinosnak az előttük forgolódókat. Valahol hátul, a mázsaház környékén férfiak fújtak, erőlködtek, káromkodtak. Ketrecajtók nyikorogtak – csapódtak, kétségbeesett malacok sivalkodtak. Rémült díszmadarak kórusának fülsiketítő rikoltozása volt rá a refrén. De a faluba – később kisváros – visszavezető utakon ekkor már kiskocsikon üstházakat, fotelokat, összekötött lábú, zsákba tuszkolt, kapálózó malacokat toltak. A Vásár lassan a végéhez közeledett. Az emberek apránként hazaszállingóztak, csak egy – két későn érkező szaladgált még bosszúsan a bepakolt, sátraikat bontogató árusok között. Már nem tudok adni, drága! – hangzott innen is, onnan is a sajnálkozó affektálás. Minden bent van az autóban. Mire a nap a delelőre ért, a nyüzsgő vásártér is kiürült.

Az egyik Vásár után a mázsaházhoz vezető, felforrósodott út mentén egy kiskamasz lány biciklizett. Nyár volt, unatkozott. A kormányt markolva új, lila – fehér Újpesti Dózsa feliratú pecsétgyűrűjére esett a pillantása, de nem tudott neki örülni. Valahányszor ránézett, újra meg újra elöntötte a keserűséggel vegyes szégyen. Már épp meg akart fordulni, hogy hazainduljon, mikor hirtelen ötlete támadt. Visszamegyek a Vásárba! – határozta el magát. Az út végén balra kanyarodott, s az erdő alatt, a magtárral szemben begurult az üres vásártérre. Milyen kicsi lett! – nézett körbe meghökkent csodálkozással, aztán a biciklijét maga mellett tolva újra elindult a képzeletbeli sátrakkal szegélyezett utcákon, amelyek nyomvonalát még sokáig kirajzolta a letiport fű. A gyűrűshöz érve kétoldalt hirtelen észrevette a földből kihúzgált sátorvasak helyén tátongó üregeket. Közelebb lépett, és fölülről belebámult az egyikbe. Olyan volt, mint egy mély, szúrt seb, apró, felszakadt földdarabokkal a szájánál. Épp csak nem vérzett.

Ez is a Vásár – suttogta elgondolkozva, miközben még egyszer körbepásztázta a szűk, kitaposott placcot, majd, mint aki életre szólóan fontos leckét tanult meg, gyorsan felült a biciklijére, és eliramlott onnan, soha egyetlen pillanatra se nézve többé hátra.

Author: Gál Mária

Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.