Mikor a vén Csapás virágba borult
Mikor a vén Csapás virágba borult,
Bodzavirágszéllel kanyargott az út,
Isten szelíd mosolya a földre hullt.
Kinyílt a szikrázó szentély kapuja,
Fehér palástot vett a galagonya,
Roskadozó akác édes balzsamot
Önmaga részeg fürtjeitől lopott,
Titánzöld levél szült virággyöngyöket,
Hullámzó búzában ringtak a szelek,
Összenevettek göcsörtös vadkörték,
Lombjuk közé rejtett fészkük keresték,
Vadgalambok szálltak a hegyek fölött,
Ezüstös, csillogó, gyönyörű körök,
Kakukkfűmezőkkel vajúdott a Nap,
Bogárkák szürcsöltek aranysugarat,
Futrinka futott le a vadalmafán,
Smaragdszemű gyíkocska várta talán,
Szakadék álmodott lábához tengert,
Partjára révedő, bölcs öregembert.
Mikor a vén Csapás virágba borult,
Angyalok fontak kikericskoszorút,
S Bretagne, Japán, Provence mind térdre hullt.
Author: Gál Mária
Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.