Anyám dalolt

Anyám dalolt

 

Anyám dalolt a tavaszi szeleknek,

Sűrű bokor alján bujdosó fénynek,

Dalolt a kút fölött ingó vödörnek,

A kezét markoló kérges tenyérnek.

 

Anyám dalolt a mezők virágának,

A kútkáva mellé nőtt ibolyának,

Az égre felfeszített szivárványnak,

Az ezüstzöld húsvéti barkaágnak.

 

Anyám dalolt a pünkösdirózsának,

Fészekben megbúvó riadt madárnak,

Udvarok sarát tipró lábnyomoknak,

Házba toppanó muszka katonának.

 

Dalolt békének, dalolt háborúnak,

A légópince dohos homályának,

A tetőt perzselő aknaszilánknak,

Fogságból hazatért félholt apjának.

 

Dalolt nekem, és dalolt önmagának.

Dalolt az apámat ellopó gyárnak,

Kötélen száradó tiszta ruháknak,

Hű társául szegődött magányának.

 

 

Anyám dalolt az őszülő hajának,

Illatos úrinők frizurájának,

Apám olajos munkásnadrágjának,

Dalolt a tükörben minden új ráncnak.

 

Anyám dalolt a cérnának s a tűnek,

Dalolt a szívében tanyát vert űrnek,

Dalolt kapának és dalolt fedőnek,

Csöndben bólintott a múló időnek.

 

Dalolt a torkán surranó szikének –

S két keskeny ajkáról eltűnt az ének.

És azután fütyült. Fütyült mindennek.

Szeles kéményből lecsapódó füstnek,

 

Fütyült a kályhából hulló parázsnak,

Mellétett kagylónak, törött pohárnak,

Éjre nyitva feledett ólajtóknak,

Fütyült az elméjét befonó póknak.

 

Álmában újra dalolt a tavasznak.

Hajnali vetésben legelő vadnak.

Dalolt a rosszaknak. Dalolt a jóknak.

Fűben a gyomnak, a süket világnak.

 

 

Teneked is dalolt. Tudom, hogy hallottad.

Mondom neked : ő volt. Az én anyám volt az.