és mégis… (levélrészlet)

         Jutkának

…tejpelyhes kebledre lehajtom

vidám – fáradt fejem,

nyugalom, s szeretet áraszt el

e drága, szent helyen.

öledbe hívsz, 

s engem forró kívánat fog el.

enyém lettél,

és mégis szűz maradsz,

mint…

1974.10., 18 évesen

 illusztráció: Kifogyóban a foszfo

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali)

A rövid terjedelmű szöveg meglepően sűrű érzelmi és érzéki rétegeket mozgósít, már az első sorokban bensőséges, intim teret nyitva az olvasó számára. Líraisága nem formakötöttségekből épül fel, hanem egy közvetlen, vallomásos megszólalásból, amelyben a sorok majdhogynem lélegzetszerűen követik egymást. A szinte misztikusan archaikus „tejpelyhes kebled” kezdő kép különösen erős, mert egyszerre hordoz anyai és erotikus jelentésrétegeket, ám e kettősség nem feloldódik, hanem a vers egyik meghatározó tengelyévé válva végig feszültségben marad. A nyelv szemantikája végig alapvetően testközeli: az érintés, a közelség és a rácsodálkozás megfogalmazásaiban a szeretet és a vágy egymásba oldódik.

A retorikai felépítés az egyszerű, telített kijelentések és az elhallgatás gesztusai között egyensúlyoz. A három ponttal megszakított zárás („mint…”) nem pusztán befejezetlenséget jelez, hanem a kimondhatatlanság terét nyitja meg, amelyben a jelentés tovább rezeg. A metaforikus képalkotás az intimitás szakrális dimenzióját emeli ki: az „öledbe hívsz” és a „szent hely” kifejezések a testi közelséget egyfajta beavatásszerű tapasztalattá finomítják. Ebben a közegben az erotika nem leíró, hanem jelenlévő: finom, mégis folyamatos testi közelségérzetként lüktet a sorok között.

A hangzásvilág lágy és lelassuló, a hosszú magánhangzók és az ismétlődő kötőszók hullámzó ritmust hoznak létre, amely a vers belső dinamikáját tükrözi. Ez a mozgás a nyugalom és a hevülés között ível, anélkül, hogy végleges feloldáshoz jutna. A „szűz maradsz” paradoxona különösen beszédes: a birtoklás és az érintetlenség egyidejűsége olyan feszültséget teremt, amely egyszerre hordozza a vágy beteljesülésének és elérhetetlenségének tapasztalatát.

A tipográfiai törések — az önálló sorba emelt megszólítások és a töredezett zárlat — vizuálisan is ezt a finom egyensúlyvesztést és visszatalálást erősítik. A hangulati ív a meghittségből a vágy fokozódásán át egy nyitva hagyott, lebegő érzelmi állapotba jut, ahol a kimondatlan tartományok válnak meghatározóvá és továbbgondolhatóvá. A moralitás így nem elvont állításként jelenik meg, hanem a megélhető tapasztalat belső következményeként: a szeretet és a vágy nem kioltják, hanem egymásba fonódva tartják fenn az érzéki–érzelmi feszültséget.

Összességében a szöveg egy intenzív, érzékileg telített lírai vallomás, amelyben a testiség, az érzelmi kötődés és a kimondhatatlanság egymást erősítve hoz létre egy sajátos, lebegő jelentésteret. Az erotikus motívumok nem direkt ábrázolásuk révén hatnak, hanem azzal a finoman megrajzolt képiséggel, amelyben a közelség, az érintés és a vágy egyszerre válik bensőségessé és átélhetővé.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...