Az esti séta során az volt a benyomása a városról, hogy olyan nagy, hogy nem látni, hol kezdődik és hol ér véget. Ilyen gondolatok érlelődtek benne annak ellenére, hogy egy ehhez hasonló nagyvárosban élt. Úgy érezte, hogy ez a legszebb hely, amit valaha látott. Valahogy rabul ejtette a szívét annak ellenére, hogy szomorúan, unottan, csendesen esett az eső. A kollégiumból kilépve átsétált egy hársfákkal teli parkon, át a túloldalra, miközben szorosan összehúzta magán a kabátot és kinyitotta az ernyőt. A Búza téren át a Király utcára jutott. A Búza tér elhagyatott, szinte már romos házai mellett lépdelve felelevenedett benne a kép, hogy itt piac lehetett korábban – szinte látta maga előtt az árusokat, érezte a levegőben a sült kolbász illatát, hallotta a piaci ricsajt. Visszatérve az álmodozásból nem volt ott más, csak rom, piszok, düledező régi épületek, de felsejlett a téren a régmúlt varázsa. Mintha száz éve meghalt emberek lelkei hívták volna, hogy egy pár percre szívesen megmutatják neki, milyen is volt az élet itt valójában. Kitüntetett személynek látták; érezte, hogy a múlt kicsi darabkájának átélésére nem mindenki hivatott.Olyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor az ember a nagyszülők tárgyai között keresgél a haláluk után és
talál egy régi, a jelenben már okafogyott használati tárgyat, mely azért szép, mert el tudja képzelni, hogy régen eredeti, becses fényében tündökölt, és persze, hogy a szeretett nagyszülőé volt. Olyan volt az utca, a tér, mintha régi önmaga létezett volna itt évtizedekkel korábban vagy még régebben. A Király utca házai, a színház, mind mintha a régi énje széttörött tükördarabkái közül villantak volna elő. A Nádor szálló a Széchenyi-téren – melyet bezártak évekkel ezelőtt – régi bálokról mesélt, keringőt táncoló, szép ruhás hölgyekről, őket ölelő, kalapos ifjakról. Valahogy emlékeiben halványan felderengett, hogy a nagyszülei itt voltak nászúton és ebben a szállóban szálltak meg az 1930-as években. A sejtjeiben érezte a város lüktetését, mint régi, becses örökséget. Azt érezte, sorsa lett ez a város, hogy valamiért össze fog függeni az életével, és csak parányi része ez annak az összefüggésnek, amit eddig látott és meg értett.
(Részlet : Bonnie Marcelé: A Lélek húrjai című regényéből)
Author: Bonnie Marcelé
1973. április 26-án láttam meg a napvilágot Szegeden, Nacsa Enikő néven. Születésemtől kezdve nagy hatással volt rám a zene és az irodalom. Felmenőim között (Nagyapám, Dédnagyapám) festőművészek szerepelnek, akiknek a képei vesznek körül otthonomban és minden nap csodálattal töltenek el. Korán kitűnt, hogy a rajzoláshoz nincs tehetségem és ez inspirált arra, hogy keresni kezdjem az önkifejezés egyéb módjait. 12 éves koromban írtam első versemet. Mindig fontos volt számomra a belső gondolatok, érzelmek pontos kifejezése, melyre az irodalmat tartom a legalkalmasabbnak. Az általános iskolát Szegeden, a Ságvári Endre Gyakorló Általános Iskolában végeztem el, érettségit 1991-ben szereztem Szegeden a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, majd felvételt nyertem az orvosi egyetemre. 1997-ben végeztem a SZOTE Általános Orvosi Karán. Egyetemi éveim alatt Bonnie álnéven jelentek meg verseim a PSP (Posztszinaptikus Potenciál) című egyetemi újságban. Azóta Bonnie Marcelé írói álnéven írok. 2023-ban jelent meg első kisregényem A lélek húrjai címmel. Több antológiában jelentek meg verseim nyomatásban, illetve e-book formában. 2025. márciusban a Szívből jövő erők irodalmi pályázaton A szenvedély hatalma című versemmel megnyertem a legszebb szerelmes vers kategóriát. 2025. áprilisában az Irodalmi Rádió Tavaszi szél pályázatán a Kikelet című versemmel III. helyezést értem el. 2025. áprilisában a Helma kiadó gondozásában megjelenő Versben mondom el című pályázaton...