Az esti séta során az volt a benyomása a városról, hogy olyan nagy, hogy nem látni, hol kezdődik és hol ér véget. Ilyen gondolatok érlelődtek benne annak ellenére, hogy egy ehhez hasonló nagyvárosban élt. Úgy érezte, hogy ez a legszebb hely, amit valaha látott. Valahogy rabul ejtette a szívét annak ellenére, hogy szomorúan, unottan, csendesen esett az eső. A kollégiumból kilépve átsétált egy hársfákkal teli parkon, át a túloldalra, miközben szorosan összehúzta magán a kabátot és kinyitotta az ernyőt. A Búza téren át a Király utcára jutott. A Búza tér elhagyatott, szinte már romos házai mellett lépdelve felelevenedett benne a kép, hogy itt piac lehetett korábban – szinte látta maga előtt az árusokat, érezte a levegőben a sült kolbász illatát, hallotta a piaci ricsajt. Visszatérve az álmodozásból nem volt ott más, csak rom, piszok, düledező régi épületek, de felsejlett a téren a régmúlt varázsa. Mintha száz éve meghalt emberek lelkei hívták volna, hogy egy pár percre szívesen megmutatják neki, milyen is volt az élet itt valójában. Kitüntetett személynek látták; érezte, hogy a múlt kicsi darabkájának átélésére nem mindenki hivatott.Olyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor az ember a nagyszülők tárgyai között keresgél a haláluk után és
talál egy régi, a jelenben már okafogyott használati tárgyat, mely azért szép, mert el tudja képzelni, hogy régen eredeti, becses fényében tündökölt, és persze, hogy a szeretett nagyszülőé volt. Olyan volt az utca, a tér, mintha régi önmaga létezett volna itt évtizedekkel korábban vagy még régebben. A Király utca házai, a színház, mind mintha a régi énje széttörött tükördarabkái közül villantak volna elő. A Nádor szálló a Széchenyi-téren – melyet bezártak évekkel ezelőtt – régi bálokról mesélt, keringőt táncoló, szép ruhás hölgyekről, őket ölelő, kalapos ifjakról. Valahogy emlékeiben halványan felderengett, hogy a nagyszülei itt voltak nászúton és ebben a szállóban szálltak meg az 1930-as években. A sejtjeiben érezte a város lüktetését, mint régi, becses örökséget. Azt érezte, sorsa lett ez a város, hogy valamiért össze fog függeni az életével, és csak parányi része ez annak az összefüggésnek, amit eddig látott és meg értett.
(Részlet : Bonnie Marcelé: A Lélek húrjai című regényéből)
Author: Bonnie Marcelé
1973. április 26-án láttam meg a napvilágot Szegeden, Nacsa Enikő néven. Születésemtől kezdve nagy hatással volt rám a zene és az irodalom. Felmenőim között (Nagyapám, Dédnagyapám) festőművészek szerepelnek, akiknek a képei vesznek körül otthonomban és minden nap csodálattal töltenek el. Korán kitűnt, hogy a rajzoláshoz nincs tehetségem és ez inspirált arra, hogy keresni kezdjem az önkifejezés egyéb módjait. 12 éves koromban írtam első versemet. Mindig fontos volt számomra a belső gondolatok, érzelmek pontos kifejezése, melyre az irodalmat tartom a legalkalmasabbnak. Az általános iskolát Szegeden, a Ságvári Endre Gyakorló Általános Iskolában végeztem el, érettségit 1991-ben szereztem Szegeden a Radnóti Miklós Kísérleti Gimnáziumban, majd felvételt nyertem az orvosi egyetemre. 1997-ben végeztem a SZOTE Általános Orvosi Karán. Egyetemi éveim alatt Bonnie álnéven jelentek meg verseim a PSP (Posztszinaptikus Potenciál) című egyetemi újságban. Azóta Bonnie Marcelé írói álnéven írok. 2023-ban jelent meg első kisregényem A lélek húrjai címmel. Több antológiában jelentek meg verseim nyomtásban, illetve e-book formában. 2025. márciusban a Szívből jövő erők irodalmi pályázaton A szenvedély hatalma című versemmel megnyertem a legszebb szerelmes vers kategóriát. Jelenleg első verseskötetem szerkesztésén munkálkodom. Orvosi pályafutásom alatt belgyógyászat, infektológia és háziorvosi szakvizsgát szereztem. Másfél évtizednyi kórházban ledolgozott év után jelenleg több, mint egy évtizede háziorvosként dolgozom és...