Sosem féltem így apámtól. Nem tőle, mint embertől, hanem attól, akivé vált a betegsége alatt. Az apámat felemésztette a betegség és valami más maradt utána. Egy eleven mementó, hogy az ember nem több egy rothadó gépezetnél, amely egyszer csak megadja magát.
Apámat tüdővérzéssel kezelték. A tüdeje egy időzített bomba volt. Minden köhögése alatt ott volt a rémület. Minden lélegzetvétel egy csata volt, minden reggel egy újabb háború. Én pedig ott álltam a kórházi ágya mellett, mint egy néma katona, aki nem tudja, mihez kezdjen a saját fegyvertelenségével. Csak hallgattam, ahogy zihál. Hosszan néztem elvékonyodott arcát a csövek között, mintha már nem is lenne hús-vér ember. Mintha csak saját maga árnyéka lenne, s nem maradt belőle semmi, mi egykoron volt. Gyerekként imádtam apámat. Ő volt a menedék. Az ő hangja volt a megnyugvás, az esti mese.
Gégemetszés… Még fel tudom idézni a hangját.
Nem a halálától féltem igazán. A látványától féltem. Aki valaha hegyeket mozdított meg puszta akaratával, most ott feküdt mozdulatlanul, elgyötörten, és nem tudtam segíteni. Minden nap harcoltam a könnyeimmel, harcoltam a dühömmel, a tehetetlenségemmel. És ami a legjobban fájt, hogy ő egyáltalán nem küzdött az életéért, én viszont borzalmasan szenvedtem a saját küzdelmemben, a lelkemért. Próbáltam túlélni mindazt, amit látok. Ott álltam mellette, és nem tudtam megfogni a kezét, mert irtóztam tőle. Tudtam, hogy ő már nem az enyém, hanem valami beláthatatlan erőé, ami lerántja a mélybe és magával viszi. Ez a tudat szétmarta az agysejtjeimet, és apámat nem tudtam többé apámként értelmezni. Úrrá lett rajtam a tehetetlenség, és ahogy fulladozott, vele fulladtam én is, mert a tekintete által folyamatos szorítást éreztem a torkomon. A bőröm alá költözött a rettegés, belémívódott. Mindaz, amit láttam, nem volt emberhez méltó. Ő nem ezt érdemelte. Ott álltam mellette, és közben szétmállott bennem minden emlék. Apám teste a végletekig kimerült, én meg belülről roskadtam össze. Ketten haltunk meg akkor.
Amikor apám elment, súlyos lett a levegő, de én mégis könnyűnek éreztem a tüdőmet. Felszabadult bennem valami. Először lélegeztem úgy, hogy nem az ő zihálását utánozta a testem. Csend lett. Már vágytam erre a csendre…
…de most újra meghallgatnék egy esti mesét…
Author: Birgés-Tóth Mónika
Birgés-Tóth Mónika vagyok. 1982.május 11-én születtem Kerepestarcsán. 3 éves koromban nevelőszülőkhöz kerültem, s mindaddig velük éltem, míg el nem indultam a saját utamon. A helyi Tanítóképző Főiskolán magyar műveltségi területen szereztem meg első diplomámat, majd család és munka mellett tavaly nyáron végeztem Egerben középiskolai magyartanár szakon. Jászboldogházán dolgozok immár 11.éve, felső tagozaton tanítok, színjátszó szakkört vezetek, s szívügyem a tehetséggondozás is, ahol a gyerekeket igyekszem szavaló és prózamondó, illetve helyesíró és szövegalkotó versenyekre felkészíteni. Versírással már gyerekkorom óta foglalkozom, középiskolás koromban jelent meg első kis verseskötetem, melyben a gyermekből felnőtté válás problémáit „öltöztettem rímekbe”. A vers és novellaírás kikapcsol, érzéseimet és gondolataimat ezekben a műfajokban tudom a leginkább megmutatni. Köszönöm, ha elolvassák a műveimet! “A költészet az érzések és gondolatok titkos nyelve.” – Pablo Neruda