Öregszem, és már nem halogathatom azt, amit meg kell tennem, amire egyébként már régóta készülök. Nem akarok feldolgozatlan családi titkot hátra hagyni, pedig nem az én életemben történt, hanem apámhoz kötődik. Csak ő nem beszélt róla, csak egyszer, családi körben, amikor azt mesélte el, hogy hogyan szerzett tudomást arról, hogy ő örökbe fogadott gyermek. 11 éves volt akkor, Kispesten laktak. Egy napon apja és anyja összevesztek valamin a szomszédokkal, akikkel alighanem korábban baráti viszonyt folytattak. A vita a kertben tört ki és harapózott el, a szomszédok szidalmai között egyszer csak elhangzott az ártó mondat: Ugyan, mit akartok, hiszen ti még gyereket sem tudtok csinálni! Ami addig titok volt, most napfényre került, és szíven ütötte az akkor éppen a kertben foglalatoskodó apámat. Letaglózta, amit hallott. Ezért mesélt róla nekünk, hogy némileg enyhítse azt a súlyos traumát, amit akkor átélt. Arra nem emlékszem, hogy én hány éves lehettem, amikor feltárta a történetet. Talán körülbelül ugyanannyi, mint amennyi ő volt akkor, amikor a tudás birtokába került. Aztán elővette vas kazettából a születési anyakönyvi kivonatunkat, hogy bebizonyítsa, nekünk nincs okunk aggodalomra. Mégis, sokszor megfordult bennem, hogy vajon az én születésem körül nincs e valamilyen titok. Pedig szerettem a szüleimet, a nagymamámat, aki velünk lakott, és éreztem, hogy ők is nagyon szeretnek engem.
Apám szülőanyjának a nevét, a hivatalos dokumentumokból ismertük, de többet nem tudtunk róla. Nem kutattam, Apám nem beszélt róla, én pedig nem kérdeztem. Apám mintha tett volna olyan kijelentést, hogy a nagyapám nemzette őt, csak nem a felesége szülte. De erre nincs semmilyen bizonyíték
Apám 11 éve nincsen köztünk, majd 90 éves volt, amikor meghalt. Jóban voltunk, jó apa volt, sokat köszönhetek neki. De most tudatosul bennem, hogy milyen sok kérdést nem tettem fel neki, nagyon fájlalom és sajnálom, hogy csak most jött el az idő, amikor nagyon érdekelnének a válaszok.
Apám végtelenül tehetséges ember volt, és érzékeny, a biztos kötődést kereste maga körül szüntelen, pont így vagyok ezzel én is.
Akkor hát bele kell vágnom. Hét évvel anyám halála után, minden hivatalos irat nálam van, rendelkezésre állnak az örökbefogadás dokumentumai is. Az örökbefogadás hivatalos folyamata öt évvel apám születése után indult, és hatéves korára zárult le. Újabb rejtély, hogy vajon hol nevelkedett apám, ha nem voltak emlékei a szülőanyjáról.
A vér szerinti nagymamáról, apám szülőanyjáról, Terézről, a születési helyén – Michalovce, Szlovákiában – kívül semmilyen hivatalos információ nem áll rendelkezésre. Hajt a vágy, hogy megtudjam, ki ő, mit örököltünk tőle, ezáltal kikké váltunk apámmal, és ki lettem én.
Most felbukkant egy kivételes lehetőség, a Józsefvárosban, egy történész segítségével betekintést nyerhetek a családfakutatásba, nagyon szerencsésnek érzem magam. Nemsokára kezdődik a foglalkozás, nagyon várom. Ezek a kezdeti lépések, amelyek nélkülözhetetlenek az induláshoz, és óriási lendületet adnak. Hosszú az út még előttem. Csodát várok, de azzal is szembe kell néznem, hogy esetleg darázsfészekbe nyúlok.
De vajon kinek, és milyen formában adhatom át mindazt, ami a tudomásomra jutott. Nincs utódom, de talán nem is lenne rá kíváncsi. Maradjon-e titok, vagy kürtöljem világgá, hogy ez hozzon számomra a megnyugvást. Most még nem tudhatom.
Author: Forrás Katalin
Forrása Katalin vagyok, bármihez is kezdek, a harmóniát keresem benne, a kiegyensúlyozottságot, az örök szépséget. Ketten vagyunk, én és a bennem élő nyitott, a világra csodálkozó, örömteli kisgyerek. Pályafutásom során munkáimat az angol nyelvtudásomnak köszönhettem. Legelőször gimnáziumi tanár voltam, földrajz-angol szakos, a Budakeszi Gimnáziumban három éven át, aztán nemzetközi ügyintéző, fordító és tolmács a Posta Kísérleti Intézetben. Aztán az Intézet Public Relations felelőse lettem egy 1994-ben frissen szerzett PR szaküzemgazdász diploma birtokában. Szerkesztettem és írtam is az Intézet havi megjelenésű hírlevelét. Az intézet akkorra már a Matáv fejlesztési részlege volt. Aktív pályafutásom utolsó 10 évében a Budapesti Gazdasági Egyetem Erasmus intézményi koordinátoraként visszatértem a nemzetközi együttműködés területére. Előbb a Külkereskedelmi Kar, majd az Egyetem nemzetközi osztálya vezetőjének neveztek ki. Az Erasmus ösztöndíjasok a részképzésükről, a külföldi gyakorlatukról feltöltődve, önbizalmukban megerősödve, a széleslátás képességével megáldva tértek haza, és ez engem nagyon erősen arra ösztönzött, hogy a programot itthon irányító Tempus Közalapítvány szakmai irányításával mindent elkövessek, hogy a program a hallgatók körében minél ismertebb legyen. 2018 óta nyugdíjban vagyok, sokat vagyok együtt a barátaimmal, kirándulok, és beleszerettem fényképezésbe. A fotózás olyan a számomra, mint az írás, a fényképek által generált üzeneteimet a Facebookon szoktam megosztani. Iskoláskoromban a házifeladatként készített fogalmazásaimat nagyra tartotta...
