Szakadék

Szakadék

A baloldali tizenkettedik borda törését egy fülsértő reccsenés kísérte. Ahogy a kettétört csont szilánkjai belefúródtak a környező izmok rostjaiba, felsértették az izomzatot fedő burkot és szúró fájdalmat okoztak. Vér serkent a sérült bordák között és hajszálvékony patakokban csörgedezve szivárgott a belsőszervek felé. Koponyáján tátongó lyuk, háta közepében  egy közel harminc centis fadarab. Minden a terv szerint haladt.

Bíborszín hajnal hasadt a horizonton. A sziklák közt csend honolt, nem hallatszott más, csak a felette körző madarak éles sikolya. Mozdulatlan feküdt a szakadékban, lábai egy sáros, iszapos pocsolyában pihentek. Vére fémes jelleget kölcsönzött a testét fedő ecetesen savanyú izzadtság szagának. „Ecce homo” – gondolta és elmosolyodott. A zuhanástól és a fejét ért ütéstől még szédült. A hajnali égbolt színei összemosódtak szeme előtt időről-időre homogén színkavalkáddá változva, majd végül szertefoszlottak a felkelő nap fényében. A hatalmas tűzgömb arany fonállal szőtte át a felhőket hetek óta nélkülöző eget. Nyoma sem volt a tikkadt föld által annyira áhított esőnek. Ahogy a központi csillag egyre magasabbra kúszott az égen, kifehéredett. A rekkenő hőségben a délibáb akár egy latin táncos lejtette táncát teste fölött. Haloványan látszott, ahogy a nedvesség gőzölögve távozik a testéből. Minden a terv szerint haladt.

– Szia szépségem! – suttogta halkan.

Egyre gyakrabban előforduló mikroálmaiban a kedvesét látta. Arca a napkorong alakjából rajzolódott ki, szőke haját a nap ragyogó sugarai alkották. Nem beszélt, bár a csalóka délibáb miatt úgy látszott, mint ha ajka őt szólította volna. Néma szépsége maga volt a másvilágba csalogató mennyei kapu. Hízelegve mosolygott rá, szemében egy olyan mámoros együttlét ígéretével, ami miatt nem hezitált volna azonnal feladni életét. Maradni akart, de szivárgó vérének csiklandozó folyása visszakényszerítette a valóságba. Szerette volna letörölni, de a karja nem mozdult. Mellkasához szögezve akár egy tonnás súly nehezedett rá, feldagadva, kettétörve, hol nyilalló fájdalommal, hol meleg zsibbadással kényszerítve őt nyögésre. Minden a terv szerint haladt.

Állandó zümmögés vette körül. Szemtelen legyek, kiváncsi méhek, zajos dongók és a bogarak sokezernyi variációja tette még elviselhetetlenebbé az elviselhetetlent. Egy pillangó is meglepte őt jelenlétével. Egy ideig félénken kerülgette a sérült test vérző sebeit, majd neztelen szállt le a mellkasán pihenő tonnás súlyú roncsra. Szárnyait bezárta, nem fedte fel Istentől kapott káprázatos mintázatát. A törött bordákkal teli mellkas halkan ringatta eme kecses kis teremtményt, ahogy fel-le mozgott az elnehezült légzéssel. A szárnyak lassan elengedtek, s teljes pompájukkal kitárulkoztak az alig résnyire nyitott szemek világa előtt. Ez vot az utolsó kép, mielőtt újabb mikroálomba zuhant. Minden a terv szerint haladt.

Csendes fuvallattal érkezett az alkony. Színei előbb a narancssárga és a rózsaszín árnyalatait keverték az elmúló sárgával, később a lila minden változatát felsorakoztatva sötétkékbe borult a táj. Az első csillag az Esthajnal volt. Egyenesen a lassan kihűlni készülő test felett ragyogott fel, akár egy jelzőfény a mennyország felé. Megébredve gyerekkorát idéző mikroálmából feltekintett az égre. A belsőszervei felé csordogáló vér immár teljes terjedelmében elfoglalt minden kitölthető üreget s akaratosan feszítette szét a magát meg nem adó hasizmot. Törött csontjainak szilánkjai estére összeforrtak a hússal, de többé nem gyógyuló sebeket okoztak. A kissé hűvösödő levegőben egyre gyakoribb látogató volt egy rejtélyes szellő. A szakadék aljában ismeretlen idegen békésen símogatta érzéketlenre tört arcát, s minden alkalommal elvitt magával valamennyit a haldokló test fájdalmából.

– A következőre felülök. – gondolta, s egy újabb mikroálom alkalmával egy bőröndbe csomagolta minden ezéletbeli cselekedetét, érzelmét, gondolatát.

Amikor a bőrönd megtelt, lassan kinyitotta megfáradt szemét. Az eget immár milliárdnyi csillag borította. A makacs zümmögés az összes többi zajjal együtt teljesen elcsendesedett. Eltűntek a fájdalmak, a vér és izzadtság elegyének orrfacsaró szagát is elvitte magával a szellő, nem érezte többé karjának tonnányi súlyát. Béke volt a lelkében. A bőrönd ott állt mellette becsomagolva, lezárva, útra készen. Minden a terv szerint haladt, mikor megérkezett az utolsó fuvallat. Akár egy súlytalan pihét, úgy kapta fel a sérült testét levetkőző lelket. A szabadság végtelen örvényével körülvéve emelkedett egyre magasabbra és magasabbra. Odafentről még látta a szivárgó sebeket, földi járműve használhatatlanná vált roncsát. Mindenki megkapta, amit kért. Ő szabadon távozott, testét pedig megtartotta magának a könyörtelen szakadék.

Author: Jandosek Alena

A nevem Jandosek Alena. Felvidéken születtem, egy aprócska határmenti faluból származom. Bár az anyanyelvem magyar, szlovák iskolába jártam, így a nagymamámtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Az első versemet apukámnak írtam nyolcéves koromban egy békebeli írógépen. Azóta is szűnni nem akaró szeretettel írom verseim, melyeket pár éve már a Versek Alenkától nevű oldalamon is megosztok az olvasóimmal. Prózával két éve próbálkoztam először, de úgy érzem, ebben a műfajban végre megtaláltam önmagam. Novelláim és elbeszéléseim nem csak hétköznapi történeteket dolgoznak fel, szívesen írok fantasy, sci-fi és spirituális témában is, ahol kitartóan kutatom az ember kapcsolatát a természetfelettivel. Örök útkereső vagyok. Egy, az életét habzsoló, javíthatatlan álmodozó. Hogy pontosan mit keresek? Mindig azt az aprócska valamit, amivel mosolyt csalhatok az emberek arcára. Elérhetőségeim: Jandosek Alena Budapest e-mail: alena.jandosekova@gmail.com tel: +36205012626 messenger: Jandosek Alena