Tejhordás egykoron parasztgazdától(Korrajz, emlékek az 1950-60-as időkből)

Hej, gyermekkoromban mennyi minden más volt, mint ma! Habár az is meglehet, hogy ez természetes. Hiszen, ha csak arra gondolok, hogy ez az időszak az elmúlt században, sőt az elmúlt évezredben, az 1950-60-as években történt, akkor máris jobban elfogadható ez a tény, hogy az azóta eltelt sok-sok év magával hozta a változásokat. 

A mesterséges intelligencia, okostelefon, számítógép és a többi ma ismert, új technikai találmány még mind ismeretlen dolog volt az akkori világan. Olyan, a háztartási munkát megkönnyítő gépek , mint a mosó és mosogatógép is, csak később a 70-es években jelentek meg, Volt azonban olyan terület, melyen belüli nagyléptékű fejlődés már ekkor ismert volt, és a fejlődés eredményeit már ekkor hasznosítoták. Példaként a televiziózást hozhatjuk fel. Nálunk, Magyarországon az első kisérleti adások az ötvenes évek közepén már folytak, a rendszeres adás pedig 1957- ben kezdődött meg. 

Ha élelmiszert akartunk vásárolni a KÖZÉRT néven ismert kisebb- nagyobb élelmiszereket árusító bolthálózat valamelyik boltjába mentünk el megveni a háztartásban szükséges, és éppen hiányzó termékeket. Ha valakinek tejre volt szüksége választhatott az úgynevezett“kannás tej” és az üvegben forgalmazott tej között. A kannás tej az üzletben kimért tejet jelentett. Ehhez megfelelő edényt kellett a vásárlónak magával vinnie. 

Faluhelyen még léteztek a parasztgazdaságok. Ezek felszámolása és a gazdák termelő szövetkezetekbe való kényszerítése csak később kezdődött el. A gazdák terményeik nagy részét piacokon árusították, de háznál is meg lehetett kapni  kis mennyiségben terményeiket. A háznál vásárolt termékek mellett szólt frissességük és jobb minőségük a boltiakhoz képest. 

Nálunk, a mi családunkban a kenyeret és a tejet nem a Közértben vásároltuk, minden mást viszont ott. 

A kenyeret a közeli péknél lehetett megsüttetni. A kenyérsütésen kívül a pék vállalt még elkészített süteménytészta sütését is. Általában pénteken, vagy szombaton vitte anyám a tésztát a pékhez, és ilyenkor engem is magával vitt, hadd nézelődjek, na meg azért is, mert nem mert egyedül otthon hagyni.  Belépve a tágas pékségbe, rögtön annak különleges illata csapta meg az ide belátogató orrát. A látogató egy édes és  egy sós illat sajátos elegyét érezhette belépés után. Mindkét illatot a sütésre a pékségbe hozott tészták bocsátották ki magukból.  

Szerettem nézni, ahogy a pék gyakorlott mozdulatokkal ráhelyezte a hosszú lapos fa péklapátra az éppen hozott süteménytésztát, vagy kenyérnek való nyers tésztát, kinyitotta a kemence ajtaját, ahol bent izzott a forró levegő és egy gyors, ügyes mozdulattal bevetette a lapátot, rajta a megsütendő tésztával. Amikor pedig kihúzta a lapátot már az üresen jött ki, tartalma ott maradt a kemence alján. 

A másik termék, melyet nem a Közértben vásároltunk a tej volt, melyet egy helyi parasztgazdától hordtunk kannában. A tehenek más tehenekkel együtt a falu határában csordában legeltek egész nap. Kora reggelenként a gulyás, a tehénpásztor a falu főutcáján végig vonulva, egy kis kürtöt fújt meg. A felzengő kürtjel a tehenek számára szóló gyülekezésre felhívó jel volt. A hangra a tehenek sorba jöttek ki a házakból és követték a kürt által adott jelet. Nem sokkal hajnal után a gazdák már kinyitották portáik kapuját, és a tehenek a felhívó jel hallatára emberi irányítás nélkül csatlakoztak a többi, már vonuló társaikhoz. Este hazafelé jövet a csoportosan vonuló tehenek most visszafelé ugyanúgy, mint reggel elérve a kitárt nagykaput, miután felismerték a sajátjukat leváltak a többiektől és anélkül, hogy valaki irányította volna őket hazatértek közvetlenül betérve az istállóba.   

Jó esetben már várta őket a fejőaszony, néha fejőember. Én gyakran még fejés előtt érkeztem a gazda házához, így alkalmam nyílt látni, hogyan történik a fejés. A tehenek békésen tűrték, sőt már várták ezt az esténéként megismétlődő rítikus tevékenységet, a fejést, mert a termelődött tej már feszítette a tőgyüket. A fejést egy kis ülőalkalmatosságon ülve végezte a fejő. A friss habos tejet a lábaival közrefogott, előzőleg belülről gondosan tisztára mosott vödörbe, vagy más erre alkalmas edénybe fogták fel. A lefejt tejet többnyire egy nagyobb lezárható tetejű rozsdamentes fémkannában gyűjtötték. A gazdák előzetesen szerződést kötöttek a tej értékesítésére a legközelebbi tejfeldolgozó üzemmel , és csak kis részét adták el a helybeli  lakosoknak. 

1957-ben, tíz évesen már elég idősnek és rátermettnek számítottam, ahhoz, hogy rám bízhatták szüleim a tejhordás feladatát. Ritka volt az olyan alkalom, amkor, nem én, hanem más hozta el a család által igényelt napi egy kanna tejadagot . Amikor elérkezett este hat óra, már kérés nélkül fogtam a kék zománcos tejeskannát, és elindultam, hogy hazahozzam a gazdáéktól a család számára szükséges napi kannánnyi tejet. 

Rossz időben, télen hidegben is a ház folyosóján kint félig a szabadban vártunk a sorunkra mi, akik a gazdától vettük a tejet, sokszor négyen-öten egyszerre , hogy megkezdjék kiszolgálásunkat. A gazda, tehetős, módos ember volt megtehette volna, hogy divatos, modern házat építtet magának és családjának, de ő ragaszkodott a hagyományos értékek ápolásához. Lakásában is a régi parasztházak stílusát kívánta megőrizni, amenyiben a háznak tornácos hosszú folyosója volt, melyről oldalról csatlakoztak a különféle funkciójú szobák: a tisztaszoba, vendégszoba, ebédlő, konyha. A folyosó félig zárt volt. Ekkor még kevés embernek volt televiziós készüléke még városokban is, nemhogy falun. A mi falunkban is egy kézen meg lehetett volna Számolni azoknak a családoknak a számát, akiknek már volt készüléke. 

 Ugyanakkor, a kultúrotthonban lehetőség volt a televíziós műsorok közös nézésére. A községi tanács vásárolt egy készüléket a falu lakóinak közös használatára. A feltételeket és a működtetést a kúltúrotthon biztosítota, ezzel konkurenciát teremtve a helyi mozinak. A szolgáltatás fizetős volt: 1 forintot kellet fizetni, de mindenki annyi ideig maradhatott, ameddig a kedve tartotta.  

A gazda, akitől hordtuk a tejet azok közé a kiváltságosnak számító emberek közé tartozott., akik már azzal büszkélkedhetek, hogy nekik van TV készülékük és othonukban nézhetik az adást. 

Tavasszal, nyáron, amikor már jó idő volt, általában a lakószobák folyosóra néző ablakai hol jobban, hol kevésbé, de egy kissé nyitva voltak. Így, ha jobban volt nyitva egy szobának az ablaka, oda a várakozók unalmukba be-be tekingettek. Amikor aztán a tiszta szobába megérkezett az akkor még kuriózumnak számító televiziós készülék, közöttünk várakozók között szinte versengés indult meg, hogy kívülről ugyan de be-be tekingessünk a futó adásra. Később látva, hogy milyen csodálattal és áhítattal lestük az adást beengedtek bennünket addig nézni a műsort, míg ki nem szolgáltak bennünket. Korábban még nem volt a gazda családjában televiziós készülék az ilyen versengés ismeretlen volt. Ha a tejért gyereket küldtek a szülők, a gyerekeket a gazda szívesebben engedte be a lakásába, mint a felnőtteket. Így nekem is megadatott, hogy a faluban már az elsők között nézhettem televiziós adást. Mi a tejre várók itt a folyosón vártuk, hogy sorra kerüljünk.  

Míg más esetekben , amikor szülői megbízással elindultam valahová, megesett, hogy útközben váratlanul összefutottam utcabeli játszótársaimmal, és megfeledkeztem miért is indultam el eredetileg, ez nem történhetett meg a tejhordáskor. Ez bizony egy fontos, komoly, az egész család részére fontos feladat teljesítését jelentette . Ezt nem lehetett holmi más játék miatt elmulasztani, mert akkor a másnapi reggeli került volna veszélybe. Ennek kockázatát nem engedhettem meg holmi egyéb csábításnak engedve. A ház ahová mennem kellett a tejért, úgy tizenöt perc járásnyira volt. Útközben a vasúti síneken kellet átmenni egy sorompóval ellátott vasúti átjáró helyen. Szüleim szigorúan megfogadtatták velem, hogy ha a sorompó le van eresztve, ami egyébként arra szolgált, hogy figyelmeztesse és megálljt parancsoljon azoknak a türelmetlen járókelőknek, akik a tiltó jelzés ellenére is át akartak kelni a vágányokon, hogy én sohasem fogok ilyet tenni. Ez az átjáró valóban veszélyes helynek számított, veszélyesebbnek, mint a hozzá hasonlók. Ugyanis tőle párszáz méterre a vasúti pálya egy nagy kanyarulatot írt le. A kanyarból esetlegesen érkező és kibukkanó vonat pár pillanat elteltével máris el tudja érni az átjárót. Én szigorúan betartottam a fogadalmamat, ebben nem is volt hiba, és ha a sorompó le volt húzva, türelmesen vártam. 

Ennek ellenére, egyszer, tőlem függetlenül, mégis igen nehéz helyzetbekerültem. 

Történt ugyanis egyszer, hogy kezemben a tejeskannával éppen félúton járva az átkelőn az egyik lábam hirtelen megcsúzott , csaknem elestem, és nem tudtam tovább menni. 

Ez a lábam beszorult két sínrész közé, oda , ahol a sínváltó két egymáshoz képest csúszó sínrészei elmozdulnak. Hiába próbáltam rángatni , kicibálni, kitépni kényszerű fogságából beszorult, sajgó lábfejem , az meg sem mozdult. Ráadásul azt hallottam, hogy fejem felett valami megcsikordult. Felnéztem és akkor megriadva láttam, hogy a sorompó rúdja kezd lefelé ereszkedni, ami azt jelentette, hogy vonat közeledik. Mivel az újabb és újab próbálkozások is eredménytelenek maradtak, elfogott a pánik. A közeledő mozdonyt ugyan még nem láttam, de kibukkanása a kanyarban bármelyik pillanatban bekövetkezhetett, és a kanyartól számítva már  egy-kettőre megtette volna azt rövid távolságot, és a tragédia bekövekezik. Agyamban  lázasan jártak a gondolatok, mit tegyek? Kezemmel kétségbeesetten tovább próbáltam lábfejem kiszabadítani, de ezúttal sem sikerült semmi. Szerencsémre ebben az időben még a sokkal lassúbb gőzmozdonyok húzták a szerelvényeket, már ha ezt szerencsének lehetett tekinteni. És akkor meghallottam még egyelőre távolabbról, de fokozatosan felerősödve a közeledő vonat hangját. 

Uram, Isten, mi lesz velem? Itt fog elgázolni a mozdony, itt fogok meghalni a síneken! 

Eben a menthetetlennek látszó helyzetben hirtelen egycsapásra agyam kitisztult, és tudtam mit kell tennem: kezemmel eszeveszett gyorsasággal elkezdtem kifűzni beszorult lábamon a sportcipőt. Ezt követően egy nagyot rántottam a lábamon és zsuppsz ! Kiszabadult! 

 Örömömben sírni kezdtem és messzi elrohantam a sínektől. Mindkét kezem, de teljes testem reszketett az átéltektől. 

Így félig még remegve, félig már megnyugodva telt el egy-két perc, amikor  észbekaptam: a viszonylag még új cipőm egyik fele ott ragadt a sínek között, és az érkező szerelvény össze fogja morzsolni.  

Ezt nem hagyhatom annyiban, meg kel próbálni kiszabadítani! Visszamentem a sínekre, kezem újra remegni kezdet az idegességtől, de fejem hideg maradt! Félszemmel a közeledő szerelvényt figyeltem. A mozdony orra ebben a pillanatban jelent meg a kanyarban. A mozdonyvezető látva, hogy egy alak ólálkodik a síneken, jó erősen meghúzta a mozdony veszélyt , figyelmet felhívó sípját. Az éles rikító hang bántóan, fülsiketítőn valósággal úgy hasított bele a légbe, mint egy kétségbeesett jajkiáltás!  

Tudtam, hogy csupán legfeljebb ha egy percnyi időm maradt a cselekvésre, tovább nem maradhatok olyan közel. Még egy utolsó kétségbeesett rántást tettem a cipőre, és utána innen elfutni készülődtem, amikor csodák-csodájára a cipő a kezemben maradt! Kiszabadult! A következő pillanatban torkomat egy felszabadult artikulálatlan kiáltás, egy örömkiáltás hagyta el, és kezemben még mindig szorítva a félcipőt lehuppantam a földre. Még egy-két percig így maradtam ülve a földön, majd ezután tértem teljesen magamhoz. Ekkor már volt annyi erőm, hogy magam körül is szétnézzek. Két riadt öregasszonyon kívül mást nem láttam a közelben, amit nem is bántam. Nem volt egyáltalán szükségem hívatlan tanukra ebben a küzdelemben. 

Természetesen hazaérve, otthon, elmeséltem mi történt. Szüleim aggodalommal, és  kíváncsian  hallgatták a történetet, amely akár rosszul is végződhetett volna. 

Másnap és ettől kezdve minden egyes alkalommal, ha tejért mentem este, és elértem ahhoz a helyhez, ahol a cipőm benne a lábammal beszorult a sínek közé gondosan ügyeltem arra, hogy ott egy jó nagyot lépjek, nehogy ismét bekövetkezzen ama szomorú eset. A tejet még ezután néhány évig hordtuk ettől a gazdától, de a lehetőség 1961-ben megszűnt.  

Ennek az oka az 1959-ben elkezdődött mezőgazdasági termelőszövetkezeti rendszer hazánkban történő alkalmazásának bevezetése volt. E termelési rendszer elméleti alapjait még annak idején Vlagyimir Iljics Lenin dolgozta ki a szovjet mezőgazdasági endszer átalakítása céljából. A lenini elveket a szocializmust építő Magyarország is átvette. A kommunisták hatalmának megerősödése után merült fel a szovjet módszer magyarországi adaptálására. Az új rendszer kialakításának egyaránt voltak politikai és gazdasági okai is. A rendszer nem viselte el a jómódú egyénileg dolgozó gazdák létét. Az átalakítás a mezőgazdasági termelési viszonyok kollektivizálását tűzte ki céljául. Az egyénileg jól  élő gazdák, gyanús társadalmi elemeknek számítottak, őket fel kellet számolni. A közös termeléstől gazdasági célokat is elvártak, azt remélték, hogy a termelőeszközök közössé tétele, centralizálása jobb, hatékonyabb termelési adatokat fog eredményezni. Az élet, a gyakorlat azonban ezt megcáfolta, sőt a jobbítás helyett szomorú egyéni emberi drámákat okozott, és súlyos társadalmi feszültségeket idézett elő, melyeknek később tragikus következményei lettek. A mezőgazdaság kollektivizálása során a lenini elveket figyelmen kívül hagyták, és ezzel durva hibát követek el. Az átalakítás során alkalmazott módszertani alapelvek, melyeket Lenin meghatározott lényegében helyesek voltak. Ez kimondta, hogy az új rendszer alkalmazásánál három alapelvet kell betartani, úgy, mint: az önkénteség, fokozatoság és az állami támogatás megléte. A gyakorlatban ebből az első két alapelv nem érvényesült, ezért eleve kudarcra volt ítélve a próbálkozás. A gazdákat kényszerítették, zsarolták, hogy írják alá a csatlakozási szerződést, továbbá a megvalósítás rövid idő alatt, kampányszerűen történt. 

A hármas lenini alapelv saját életemben is fontos szerepet játszott. Ennek kapcsán engedtessék meg nekem, hogy egy kis kitérőt tegyek, elkanyarodva történetünk fő vonalától megvilágítsam milyen összefüggés volt a hármas lenini alapelv, és saját életem egy fontos periódusának alakulása között: 

1966 fontos dátum volt életemben:leérettségiztem. Mind az általános- mind a középiskolában jó tanuló voltam, ennek ellenére mégsem folytattam tanulmányaimat. Valójában úgy kellet volna megfogalmazni a mondatot: mégsem folytathattam így feltételes módban, mivel én szerettem volna folytatni azokat, de anyagiak miatt nem tehettem. Ehelyett szakmát tanultam, és csak négy évvel később sikerült a hajdani álom megvalósítása, a tanulmányok egyetemi szinten történő folytatására, bár nem nappali, hanem esti tagozaton, de ez másodlagos tényezőnek számított. 

Azok a szerencsések, akik felvételt nyertek az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre hamarosan tisztába kerültek azzal a ténnyel, hogy  az egyetemre történő bekerüléssel a szelekció még nem ért véget. Az első két év az alaptantárgyak vizsgáival járt együtt, az a hallgató, aki ezeken a vizsgákon elbukott és kihasználta a pótvizsgák által nyújtott lehetőségeket is lehetséges, hogy két évi tanulás után kibukott az egyetemről, nem folytathatta tovább a tanulmányait.  

Azelső évben a matematika, a második évben a matematika és a Politikai Gazdaságtan voltak a “mumus” tantárgyak. A vizsgák nehezek voltak, a követelmények magasak. E két vizsgán sokan kiszóródtak. Rájuk félelemmel készülődött szinte mindenki. 

Ez általános tendenciától én sem voltam kivétel. Az első év második félévét lezáró  legnehezebb vizsgája a matematikai vizsga volt. Az első vizsgán az egész évfolyam 73 százaléka megbukott. Ez már az egyetem vezetőségének is feltűnt és a Matematika Tanszék megrovást kapott emiatt. Természetesen én is a bukottak között voltam. Ezután még két pótvizsgán ugyancsak megbuktam és következet a harmadik utolsó előtti lehetőség. Azok a hallgatók között, akik ezt a harmadik vizsgát tették már le a feszültség, izgalom óriási volt. Mindenki szerette volna minél előbb tudni az eredményt. A Matematikai Tanszék hirdető táblájára függesztették ki az eredményeket és a neveket tartalmazó ívet. A hirdető táblánál az eredményeket tartalmazó lap kitűzésekor olyan sokan voltak az érdeklődők, hogy valósággal egymást eltaposva igyekeztek elolvasni a lapot. Aki már tudta az eredményt mehetett átvenni az indexét a beírt jeggyel együtt. Én sehogyan sem jutottam a hirdető tábla közelébe többszöri próbálkozás után sem. Ekkor merész gondolattal, beléptem a tanszék ajtaján, hogy átvegyem az indexem anélkül, hogy tudnám az eredményt. Amikor már a z index a kezemben volt annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam a megfelelő oldalra lapozni. Végül csak sikerült valahogy. Rápillantottam arra a helyre, ahol az eredménynek kellett szerepelni. Először egy elégtelen bejegyzést pillantottam meg. Ahogy jobban megnéztem, szerencsére ez még a korábbi vizsga eredményéről szólt. Ezután tüzetesebben még egyszer megnéztem a lapot. Ezen még két további bejegyzés is szerepelt. Óvatosan szemem most rájuk emeltem. Az első ismét egy elégtelen volt, a harmadik bejegyzést, és a mindent eldöntőt viszont nem találtam. Már kezdtem pánikba esni, amikor a lap alsó sarkában, mintha lecsúszott volna, egy apró piciny betűkkel és számmal és nagyon haloványan írva olvashattam: kettes, elégséges. 

Határozottan mondhatom, hogy addigi életem legboldogabb pillanatát éltem át akkor. Előtte általános és középiskolában is négyesnél soha rosszabb jegyem nem volt. Akkor számomra egy kettes osztályzat egy valóságos tragédiát jelentette volna. 

Ebből a példából is látható milyen relatív értéke lehet egy osztályzatnak különböző helyzetekben. 

Az első év sikeres teljesítése még nem jelentet biztosítékot a folytatásra. A  második évben és annak is a végén a legnehezebb vizsga a Politikai Gazdaságtan szigorlat még mindig megakadályozhatta, hogy a hallgató diplomával a kezében hagyhasa el az egyetemet. 

Ez a szigorlat szóbeli felelés volt.Amikot én következtem a soron próbáltam érvelni, meggyőzi a tanárt arról, hogy én tökéletesen tudom előlről-hátulrólaz anyagot, persze ez nem volt igaz, és ő  ezt látta. Újabb és újabb kérdéseket tett fel, hogy felmérje tudásszintemet. Feleleteim nem nagyon győzték meg, ezért egy idő után megjegyezte, hogy az elején még négyesnek látszott az adandó jegy, a mostani állapotban kettesnek elégségesnek , értékeli a feleletet, de még egy utolsó, mindent eldöntő kérdést is feltesz számomra. És akkor megszólalt: 

   — Sorolja fel a lenini alapelveket melyeket a mezőgazdasági termelőszövetkezetek bevezetésénél kell alkalmazni! — szólt a kérdés, és még hozzátette: — Segítek, három dolgot kell felsorolnia! 

Agyamban ekkor elkezdett peregni az a sokszáz oldalnyi anyag, melyet tudni kellett volna. 

Egy pontnál aztán az oldalak folyása megált, a szöveg kivilágosodott és olvashatóvá vált. Megjelent az a három alapelv, melyet most e  hoszúra nyúlt kitérő előtt már említésre került: 

  — Önkénteség,fokozatosság, állami támogatás — soroltam fel őket, nagy sóhaj kiséretében  , hálát adva Istennek, hogy ebben a hatalmas szórengetegben beugrott  emlékezetembe az a három szó, ami kellett. 

Erre már a tanár is elismerőleg  bólintott. Megkaptam a kettes, elégséges osztályzatot, mely ugyanakkora boldogságot okozott, mint előző évben a matematikából kapott elégséges. Csak ekkor hittem el, hogy képes leszek eljutni a végéig, és megkapom az ötödik év végén a diplomám. 

Diák körökben keringett egy mondás, ha már a hallgató elvégezte a második évfolyamot: “Innentől kezdve már nem ment meg semmi, hogy megkapdd a diplomád”  

A mondás szerencsére igaznak bizonyult, és 1975 nyarán kezemben tarthattam a diplomát melynek szövege így hangzott: Okleveles közgazda képesítést nyert. 

Amikor megszakítva a szöveget korábban azt ígértem, hogy egy kitérő fog következni, még nem tudtam, amit most már tudok, a kitérő egyben záró fejezete is  ennek  az emlékeket felidéző írásnak, amely immár történelemmé vált, egy darabkája életem történetének, és egy darabkája az ötvenes-hatvanas évek Magyarországénak is egyben..