Fekete-fehér mezőkön

Kitárva az ajtók, bár reggel van még, korán.

A koncertterem üresen dereng a homályban.

Nyitva a zongora, s te úgy ülsz mellette, mint

párját vesztett fehér hattyú, fekete ruhában.

Nincs, aki alád játssza a mélyebb dallamot…

Mélytől magas hangokig futnak ujjaid tova,

a fekete-fehér mezőn játszva szántanak,

de alattuk nem énekel, most sír a zongora.

Óvatosan telepszem le melléd, hogy érezd,

most se feljebbvalód, se karnagyod nem vagyok,

várok, hogy hozzászokhass jelenlétemhez, mert

ezúttal nincs utasítás, a fájdalmad nagyobb.

A sötétséggel átszőtt, magány lepte tájról

ha engednéd, szépen lassan visszavezetnélek.

Kottáért nyúlva kérdem, „édeset vagy búsat?”

És te suttogva feleled: „szomorúan szépet”.

Úgy ülünk itt, ahogy már olyan sokszor máskor

ültünk egymás mellett, de ma távolinak látszol.

Hangjegyek fejecskéinek forgatagában

magamnak lapozok: te emlékezetből játszol.

A hangokba írt vízesés hömpölygő dala

mintha öntözné a lelked, úgy folyik a könnyed.

Betérők kíváncsi pillantásának tüzében

érted kibírom, de ettől nem érzem, hogy könnyebb.

Fejed vállamon pihen. A nézőtérre intek,

kérve, hogy senki tapsa ne törje meg a csendet.

S bár ura vagyok a háznak, a teremnek, ma

hatalmam annyi csak, hogy neked őrizzem a rendet.

Egész életed kell most a földön tartanom,

ezért nem mondom el a legfontosabbat neked,

majd beszélek róla, ha már elviselheted:

lényed színes főnixmadár, életre tervezett.

Author: Képíró Angéla

Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.