Forró július nap volt. A nap két kézzel szórta ránk szúrós sugarait odafentről. Mintha minden melegét ezen az egyetlen nyári napon akarta volna szétosztani adakozó kedvében. Aki tehette, az árnyékba húzódott. A gyalogosok a járdán az épületek falai mellé húzódva, vagy a fák alá a szűrt fénybe húzódtak. A turisták kipirulva, zihálva levegőért kapkodtak, ide-oda kacsáztak flip-flop papucsaikban és rövid nadrágjaikban, arra gondolva, miért nem a tengerpartot választották. Némelyek napernyővel, mások legyezővel a kezükben, megint mások széles kariámájú kalapban vonszolták magukat a tikkadt pesti járdán. A szerencsésebbek rolleren suhantak és élvezték a sebességgel járó finom fuvallatot. Magam is a szerencsésebbek közé tartoztam, mert kerékpáron igyekeztem a Városliget felé, a menetszél felszárította az izzadtságtól gyöngyöző homlokom. Igaz, a hátamon a hátizsák alatt csorgott rólam a verejték. Az Andrássy-úton haladtam, a körönd felé, ahol csendesebb az utca és le lehet húzódni egy biztonságosabb mellék sávba. Itt már kényelmesebben halad a kerékpáros, nem borzolja idegeit a körúti forgalom, a buszsávok és a kerékpársávok ideges találkozása, a cikázó autók sokasága, amik könnyedén bevághatnak a mit sem sejtő kerékpáros elé.
A négyszögletes térhez, azaz a Kodály-köröndhöz érve lassítani kényszerültem, mert egy nagyjából húsz fős kerékpáros turistacsoport tűnt fel előttem az út kellős közepén. Amíg a lámpa pirosat jelzett, sőt, még tovább, álltak a sarkon, és az idegenvezetőre figyeltek, aki széles gesztikulálással magyarázta, ez itt a Kodály-körönd. Különleges több szempontból is. A tér, amin állnak kerek, és az ember, akiről elnevezték a zene szerelmeseként azt vallotta: Legyen a zene mindenkié! És hogyan tette mindezt? Életét a népdalok gyűjtésének szentelte, módszerével az általános iskolákban a gyerekek fejlődéséhez igazítva vezette be a zene oktatását, pártolta a kórusok alakítását és a szolfézs tanítását. Törölgették verejtékben úszó homlokukat a turisták, de ha mást nem, azt minden esetre megértették, mert mosoly jelent meg és üdvrivalgás az arcokon, amint a vezető a dó, ré, mi, fá, szó, lát, ti, dó zenei hangokat kezdte sorolni a hozzájuk tartozó kézmozdulatok kíséretében.
Élvezettel néztem az előadást, és amikor váltott a lámpa, vonakodva ültem fel kerékpáromra és hajtottam tovább, magam mögött hagyva a kis csoportot, és azt gondoltam: No lám, a zene tényleg mindenkié
Author: Kökény Panka
Az írás olyan, mint az emlékezés, írok és hagyom, hogy utazzanak ez emlékek a papíron.
