Csodás késő tavaszi reggel volt Friborgban. Anders aznap is a szokásos útvonalán kocogott, az egykori királyi palota parkját érintve. Amikor aztán ráfordult a világhírű cseresznyefa sétányra, észrevette, hogy bal cipőjének fűzője kibomlott. Megállt hát, és leült az egyik padra, hogy bekösse. Közben körbepillantott, és gyönyörködve szemlélte a futóösvényt meg az egész környéket beborító virágszirom-takarót. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül: balján egy magas, karcsú termetű nő üldögélt, akinek hosszú szőke haja lágyan lebegett az enyhe szélben. Anders odaköszönt neki, ő pedig halvány mosollyal és biccentéssel felelt. Az arca annyira keserűnek tűnt, hogy a férfi pillanatnyi habozás után megkérdezte tőle, nincs-e valami baj.
– Köszönöm, minden rendben! – válaszolta a nő egészen mély hangon, ami furcsa kontrasztban volt törékeny alkatával. – Csak eszembe jutott egy régi történet. Ha idejövök, mindig az jár a fejemben.
– Milyen történetre gondol? – szaladt ki Anders száján a kérdés önkéntelenül, de ezt már abban a pillanatban meg is bánta, mert igazából legszívesebben már futott volna tovább.
– Ó, ez egy réges-régi dolog. Maga nem is ismerheti – hirtelen a férfi felé fordult, és a szemébe nézett. – Hallott valaha a palotapark kertészének és a tavasz istennőjének szerelméről?
Anders pillanatokig meg sem tudott szólalni, annyira megigézte a rá szegeződő zöld szempár. Végül megerőltette magát, de így is csak egy halk nemet tudott motyogni. Egyszerre azt vette észre, hogy mintha kiéleződtek volna az érzékei: most még erősebbnek érezte a virágillatot, mint addig, a fű és a fák zöldje pedig mintha ragyogott volna. Amikor a titokzatos nő belefogott a történetbe, ő az első pár mondatot fel sem fogta, mert kellett egy kis idő, hogy képes legyen újra a hangokra is koncentrálni. Emiatt arról a magyarázatról lemaradt, hogy pontosan honnan is származik a történet. De aztán végül csak eljutottak hozzá a szavak, így hát magát a sztorit már tudta követni.
– Évszázadokkal ezelőtt, az utolsó király idejében a palota főkertésze egy Frode nevű férfi volt – mesélte a nő – Ez az ember olyan gyönyörű munkát végzett, hogy messze földről a park csodájára jártak. Ezerszer szebb volt akkor ez az egész zöldterület, mint ma! A közepén pedig Frode oltárt állított Idun, a tavasz istennőjének tiszteletére, akit nagy becsben tartott. Ma már ez persze nincs meg, mert rég ledöntötték. A meseszép park híre végül eljutott az istenek birodalmába, és Idun elhatározta, hogy megnézi magának – mikor beszédében ideért, a nő elfordult, lehunyta a szemét, és úgy folytatta. – Amint azonban azt maga is biztosan tudja, neki az a feladata, hogy őrizze az almákat, amelyeknek az istenek az örök fiatalságukat köszönhetik. Ezért hát Idun csak titokban és rövid időre tudott lejönni az emberek világába. Viszont ő is azon nyomban beleszeretett a parkba. Éppen ezért hamarosan ismét ideszökött, hogy gyönyörködhessen a fákban, a virágokban és a legkülönfélébb alakúra metszett bokrokban. Amikor aztán harmadik alkalommal itt járt, kíváncsiságból felkereste a kertészt, aki ezt a csodát létrehozta, és ők ketten azonnal egymásba szerettek.
– Na de nekem úgy rémlik, hogy Idunnak volt egy férje. Bragi, a költészet istene vette el, ha jól emlékszem – jegyezte meg Anders. – Megcsalta volna ezzel az emberrel?
– Szó sincs róla – felelte a nő, továbbra is lehunyt szemmel. – Idun és Frode soha még csak meg sem csókolták egymást. Sokszor nem is beszélgettek, csak ültek egymás mellett, és a parkban gyönyörködtek. Mindketten tudták, hogy ez a szerelem nem teljesedhet be. De azért az istennő attól kezdve minden tavasszal meglátogatta a férfit.
– Szóval ez egy romantikus tragédia – szólt Anders. – Na és mi lett a vége? A kertész talált magának valaki mást? Vagy pedig meghalt, és az istennő azóta is gyászolja?
– Meghalt, a forradalom idején.
Anders a válasz hallatán meglepetten előrehajolt.
– Valóban? Azt lehet tudni, hogyan történt? – kérdezte.
– Sajnálatos módon éppen a palotában volt, amikor a felkelők tömege megrohanta az épületet. A nagy zűrzavarban mindenkire rátámadtak, aki odabent volt, úgyhogy őt is leszúrták. Szegény még napikig szenvedett, mielőtt belehalt a sérülésébe.
– És az istennő nem tudott volna segíteni rajta? Nem próbálta megmenteni a szerelmét?
– Egyedül úgy tudott volna segíteni, hogyha hoz egy csodaalmát a férfinak, de nem tette meg.
– Hát ez igazán kár! Mi volt ennek az oka a történet szerint?
– Többféleképpen lehet értelmezni a dolgot – a nő keserűen elmosolyodott, és kinyitotta a szemét, hogy újra Andersre nézzen. – Talán Idun mégsem szerette annyira ezt az embert. Vagy lehet, hogy nagyon is szerette, de tartott a következményektől. Hiszen ki tudja, mit tettek volna a szerelmesekkel az istenek, ha fény derült volna az almalopásra! De még akár az is előfordulhat, hogy a tavasz istennőjeként egyszerűen elfogadta a dolgok alakulását. Hiszen ha valakinek, neki tisztában kell lennie azzal, hogy a virágzás nem tart sokáig. Minden tavasz véget ér, sokszor inkább előbb, mint utóbb.
Anders csendben emésztgette a hallottakat, közben aztán észbe kapott, és rápillantott az órájára. Amint meglátta, hogy mennyi az idő, azonnal felpattant a padról.
– Igazán sajnálom, de indulnom kell, hogy időben hazaérjek! – mentegetőzött, és már indult is, de még visszanézett egy pillanatra. – Azért arra kíváncsi volnék, hogy vajon az istennő utólag megbánta-e a dolgot – mondta még, majd halvány félmosolyra húzta a száját, biccentett, és elkocogott.
A nő nagyot sóhajtott, és elnézte a férfi léptei nyomán felkavarodó virágszirmokat. Közben megszorította az ölében heverő aranyalmát.
Author: Barna Benedek
Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. Témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni, de elsősorban mesék és fikciós irodalom területén szorgoskodom. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni, nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkám, a „Mesélj még, Rémusz bácsi!” című mesegyűjtemény az Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg 2024-ben. Időközben pedig több rövid írásom is napvilágot látott, ezekből válogatok az alábbi felsorolásban: – „A gödör” (novella, a „Cirkusz a moziban” antológiában, 2023); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/02/18/a-godor/ – „A minden kívánságot teljesítő gép” (mese, a Szitakötő folyóirat 65. számában, 2024); online is elérhető: https://ligetmuhely.com/szitakoto/barna-benedek-a-minden-kivansagot-teljesito-gep/ – „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” (fiktív levél, a „Mit rejt az üde függöny?” antológiában, 2024); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/04/16/miert-ment-szabadsagra-a-husveti-nyul/ – „Elkeseredett haragosok” (novella, a „Falvak-városok”...