Hóesés

Ma fehér gyászba borult a táj, 

hogy így havasan, holtában emlékezzen 

az egykori derűs nyárra, 

és őrizze képzeletben hajdani képét  

a napsütésnek, vidám kacagásnak. 

A mai napra, a gyászra, 

ruhát a táj a magasban szálló 

fekete felhőkből választott magának. 

Az égbolton vonuló felhők 

súlyos terhüket tovább tartani már nem tudták, 

megkönnyebbülve nyíltak meg, 

s tartalmuk, a friss hó, most esik, 

szakad a magasból, 

s csak hull egyre, kitartón 

 fenn a szálló, vonuló felhőkből 

a lebegő, föld felé tartó fehér hó, 

 angyalok könnye, gyermekek öröme, 

kavarog a légben, a sok-sok tömött hópehely, 

megannyi furcsa sokszögű csillag, 

szállnak, kerengnek szabadon, szellőtől fújva 

fehér közkatonái ők, tél tábornoknak. 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.