A titok

  

Szorongva lépett be az elsötétített szobába, ahol apja nővére feküdt egy kis éjjelilámpa gyengéd fényénél. Az asszonynak már csak napjai voltak hátra, és félig kába volt a rengeteg fájdalomcsillapítótól.

Gréta nem akart idejönni. Rettegett a haláltól, a másokétól éppúgy, mint a sajátjától. Egy haldokló ember társasága lehet másoknak felemelő és tiszteletteljes, benne azonban csak félelmet ébresztett. És bár nem mondta ki, de viszolygást is.

Nem akart idejönni, de nem tudta megúszni, hiába próbálkozott az elmúlt hetekben jobbnál jobb kifogásokat gyártva – sok a munka, megfázott a gyerek, ő is beteg lett, felsorolni is nehéz, miket talált ki, hogy ne kelljen odamennie. De valahol tudta, hogy egyszer kifogy a magyarázatokból, amiket egyébként sem hitt el senki, csak udvariasságból fogadták el.

Apja nővére, Magda kérte, hogy jöjjön el. Nem voltak különösebben szoros kapcsolatban, amolyan se jó – se rossz volt a viszonyuk, tulajdonképpen szerették egymást, de nem tudták kimutatni. Sem ő, sem a nagynénje. Ezért minden találkozás, még a régi, jó időkben is egyfajta kényelmetlen érzést váltott ki belőle. Soha nem volt felszabadult Magda társaságában. Mintha kicsit mindig szégyellte volna magát.

Halkan, óvatosan tette be maga után az ajtót. Nem tudta, hogyan kell viselkedni egy haldokló társaságában, de úgy gondolta, a csendesség, a finom mozdulatok, az óvatosság a tisztelet jele. Tisztelet az élet vagy a halál iránt? El kell hessegetnie ezeket a gondolatokat, hogy koncentrálni tudjon, elvégre Magda biztosan nem azért hívta, hogy elbúcsúzzanak. Az nem az ő stílusa volt. Ez a most apró, a párnákból alig kilátszó asszony szenvedélyesen szerette az életet, biztosan nem akart volna a halálról beszélgetni. Szívesen ment volna el egyedül, feltűnés nélkül, mintha semmi különös nem lenne a halálban, de annyira legyűrte a betegség, hogy nem tehette meg. Szüksége volt segítségre, ezzel elvesztette a magányos távozáshoz való jogot.

Gréta néhány lépéssel az ágynál termett, megacélozta magát és leült az odakészített székre.

• Szia, Magda – halk volt a hangja, nem mert normális hangon beszélni. – Eljöttem. Hogy vagy?

Úristen, micsoda ostoba kérdés! Hogy lehetne egy haldokló? De mit lehetne kérdezni? Annyira abszurd ez az egész.

Magda nem felelt. Alig észrevehetően lélegzett. Gréta nagyon figyelt, közben rettegett, nem akart az lenni, aki látja Magdát átmenni a másik világba.

Néhány végtelenül hosszúnak tűnő másodperc telt el így, aztán az asszony nehézkesen felnyitotta a szemét. Ránézett Grétára és őszintén elmosolyodott.

• Szia, kicsikém. – Lassan kinyújtotta a kezét, míg el nem érte Grétáét. A vártnál határozottabban fogta meg a lány kezét, és nem engedte el. Fura volt ez a közvetlenség, de annyi szeretet áradt belőle, hogy Gréta nem akarta elhúzni a kezét. Jó érzés volt. És mintha a halál is egy kicsit hátrébb lépett volna.

 

 

 

• Milyen emlékeid vannak az apádról?

Tényleg, milyen? Sokféle. Jók és rosszak is. De a halála olyan mély sebet ütött Gréta lelkében, hogy a lány csak a jóra akart emlékezni. Nem volt ez egy tudatos döntés, de nem merte a racionalitás szemüvegén keresztül látni az apját. Inkább valami hőst vagy szentet faragott belőle az emlékeiben. Így persze jobban fájt a hiánya, de nem kellett szembenéznie azzal, hogy a gyerekkora nem volt problémamentes. A szülei szerették, ez kétségtelen, erőn felül adtak meg neki mindent, vigyáztak rá és sosem bántották. De az anyja és az apja kapcsolata korántsem volt felhőtlen. Ma már, tapasztaltabb és érettebb felnőttként azt mondaná, ez egy kimondottan problémás házasság volt, és talán okosabb lett volna elválniuk, mint bármilyen okból együtt maradni. Amikor az apja meghalt, Gréta anyja abban a másodpercben kikiáltotta a valaha volt legjobb férjnek, és a legelhivatottabb temetési papot is felülmúlva emlegette kizárólag a jó tulajdonságait, elfeledve s így meg nem történtté téve a rosszakat, amiket együtt átéltek. Gréta ezt vitte tovább, példás férjből tökéletes apát teremtve, tulajdonképpen azért, hogy az anyja ne sajátíthassa ki az apja emlékét.

Ha őszinte akar lenni, az apja valóban nagyon jó apa volt – ha a lányával való közvetlen kapcsolatát értjük ezalatt. A baj abban volt, hogy az otthoni légkörbe gyakran keveredett veszekedés, szomorúság, és ez mérgezte az akkor kamaszlány életét.

Sok minden hiányzott az otthonukból ahhoz, hogy olyan család legyenek, amilyenre ő igazán vágyott. Irigyelte néhány osztálytársát a családi nyaralásokért, a kirándulásokért, egyáltalán a közös programokért. Nekik ebből annyira kevés volt, hogy gyakorlatilag még ma is fel tudja sorolni emlékezetből az összeset.

Magda türelmesen várt, látta, hogy a lány elmerül a gondolataiban. Nem akarta megzavarni, hagyta, hadd merüljön el bennük, remélve, hogy nem megy annyira mélyre, ahol már igazán fáj.

• A legkedvesebb emlékem az, amikor anyu kórházban volt, és mi ketten voltunk otthon apuval bő egy hétig. Nem ez volt benne a jó, mert nagyon hiányzott anyu, és apuval nem voltam olyan bensőséges kapcsolatban, mint anyuval, de rosszban sem voltunk. Olyan volt, hogy is mondjam, amikor nagyon szeretsz valakit, de nem tudsz igazán beülni a legbelsőbb köreibe. Nincs a szereteten kívül más kapcsolódás. Nem tudom, mennyire érthető ez így, talán túlságosan zavaros.
• Nem zavaros, pontosan értem. Olyasmi, mint a mi kapcsolatunk.

Gréta megdöbbent. Magdának igaza van, ők is így viszonyultak egymáshoz. De sosem gondolta volna, hogy ezt a nagynénje is így érzi. Hogy így éli meg. Vajon neki jó volt ez így? Nem merte megkérdezni. Talán nem is kell, hogy mindig mindenre kimondott választ kapjunk. Talán észre kell vennünk a láthatatlan magyarázatokat, amikor úgy érkeznek, hogy nem számítunk rájuk. Mint ebben a mostani, majdnem teljesen lemeztelenített pillanatban. Majdnem lemeztelenített, mert bár most többet mutatnak meg egymásnak az érzéseikből, mint eddig bármikor, a lelkükön azért rajta maradt a fehérnemű.

• Nagyjából – nem tehetett róla, de kicsit elmosolyodott.
• Mondd tovább. Mi az az édes emlék?
• Szóval, kettesben voltunk, nem tudom, milyen nap volt, talán hétvége, és arra emlékszem, hogy nyár volt, talán június. Meglátogattuk anyut a kórházban, és hazafelé megálltunk egy fagyisnál. És amikor elindultunk a lakásunk felé, kezünkben a tölcséres fagyival, az utcán apu megfogta a kezem, és úgy mentünk haza. Tudom, nem egy nagy dolog, de nekem az volt, mert olyan ritkán fordult elő, hogy kettesben mentünk valahová. Anyuval gyakran, apuval annyira ritkán, hogy látod, konkrétan emlékszem rá. Még a fagyi íze is itt van a számban, pedig azt gyakran kaptam.
• Ez tényleg kedves. Tudod, mi van benne?
• A szeretet. És az, hogy apu nehezen mutatta ki az érzéseit. Bár azt nem mondhatom, hogy ne mondta volna nekem, hogy szeret. Mondta, nem is ritkán. Mégis nehezen került közel bárkihez is.
• Ő nem olyan családban nőtt fel, ahol nagyon figyeltek volna arra, hogy kimutassák az érzéseiket. Anyánk kemény asszony volt, akinek könnyen eljárt a keze, és apád gyakran találkozott is a pofonjaival. Szinte azt hinnéd, direkt provokálta. Ez talán igaz is, mert sosem futott el a konfliktusok elől. Élénk volt, kíváncsi, és ha akart valamit, akkor is megtette, ha biztosan tudta, meg fogják büntetni érte.

De az érzéseiről valóban nem beszélt. Nem volt az a szószátyár típus, te is tudod. Nem beszélt az érzéseiről sem, anyádnak is ritkán mondta, hogy szereti, pedig szerette, nagyon.

• Igen, tudom. Katonasztorikat mesélt, azok közül is leginkább a vicceseket, amikor megbüntették valamilyen apró, bár akkoriban komolynak számító kihágásért. De mindig azt mondta, nem bánta. Neki a saját szabadsága mindig a legfontosabb volt. És a büszkesége. Emlékszem, jókat nevetett, amikor elmesélte a gyerekkori rosszalkodásait. Volt egy történet, amit különösen sokszor elmesélt. Pénzt kellett vinnie az iskolába, Bibliára. Az összegre nem emlékszem, csak arra, hogy sok pénznek számított az akkoriban, pláne falun. A szülei odaadták neki, aztán később feltűnt, hogy Sanyikának nincs bibliája, a tisztelendő értesítette őket, hogy várja az árát. Persze, mert Apu nem vitte be a pénzt, hanem cukorkára meg ilyesmire költötte. Az anyja meg jól elverte.

Mindketten elhallgatnak, csönd lesz a félhomályos szobában. Mosolygó csönd. Talán egy percig tart, amikor Gréta megszólal.

• És mi az a sztori, amit Apu soha nem mondott el, de te most el akarod mondani?

Magda hosszan néz a lány szemébe. Ez még nem az a vallomás lesz, ami miatt idehívta, ami nyomja a lelkét és amit nem akar magával vinni a sírba. Ahhoz még kicsit beszélgetniük kell, szeretetben. Ahhoz még egy kis erőt kell gyűjtenie, ha nem marad is már másra. De még vár vele, még nincs itt a vallomás ideje. Még tart az előkészítés.

• Soha nem gondolkoztál azon, honnan tudott apád németül? Nem anyanyelvi szinten, de azért megértette magát alapvető dolgokban.
• Gondolom, az iskolában tanulta.
• Dehogy! – legyint nevetve Magda. – Nem tanultak az iskolában németet, és apád különben is többet járt az iskola mellé, mint az órákra. Pedig okos fiú volt. De csak azt tanulta, ami érdekelte. Pont, mint te.
• Akkor?
• 1956-ban apád 17 éves volt. Már befejezte az iskolát, dolgozott. Ősszel meg jött a forradalom. Nem volt egy harcos típus, hős vagy mártír végképp nem, de gyáva sem volt. Viszont azt megérezte, hogy itt meg fog változni a légkör. Nem volt ő osztályellenség, nem volt büntetett előéletű, nem vett részt illegális mozgalmakban, de amikor egy pillanatra kinyílt a kapu Nyugat felé, ő elindult. Mi hajtotta? A jobb életszínvonal reménye? Biztosan az is. De ő elsősorban a szabadságában hitt, és úgy gondolta, meg kell próbálnia. Úgy érezte, nem veszíthet semmit. Fiatal volt, egészséges és erős, tele a korára jellemző lendülettel, nem volt felesége, gyereke, karrierje sem, hát elindult. Németország volt a cél, ott akart letelepedni. Nem tudom, pontosan meddig jutott, de azt hiszem, eltalált álmai földjére, mert később gyakran emlegette, persze csak négyszemközt; eltöltött ott néhány hónapot, alkalmi munkákból élt. De aztán hazahúzta a szíve meg az, hogy ott sem adták ingyen a jólétet. Így aztán hazatért Magyarországra.
• Az apám disszidált?
• Mondhatjuk, bár nem volt sem végleges, sem hosszú. Mindenesetre, ha nem jön haza, te ma nem létezel. Ilyen apróságokon múlik az egész élet.

Gréta nem tudja, mit érez. Csalódott, mert ezt eltitkolták előle. Tényleg nem nagy durranás, de az apja életének egy fontos része, amiről ő nem tud. Össze van zavarodva.

• De én erről miért nem tudtam?
• Mert gyerek voltál. Nem értetted volna, és az ilyesmi még a „legvidámabb barakkban” sem volt a legjobb ajánlólevél.
• De hazajött. Önként. És többé nem kísérelte meg a költözést.
• Ezért nem lett belőle semmi baja. De akkor sem bíztak az emberek abban, hogy jó ötlet elmesélni az ilyesmit. Soha nem lehetett tudni.
• És később? Később miért nem mondta el?
• Szerintem nem is foglalkozott ezzel. És mire felnőtt lettél volna, ő már….
• Meghalt – fejezte be Gréta Magda helyett a mondatot.

 

 

 

Gréta már úgy érezte, nehezére esik ennyit beszélgetni az apjáról olyasvalakivel, akivel soha nem beszélgetett mélyen és igazán hosszan. Magdával csak a hétköznapi dolgokról beszélgettek, azt is csak néhány mondatban, s leginkább akkor, amikor vártak valamire, például Magdáéknál, amíg haza nem ért Lili, Gréta unokatestvére. Nem voltak kimondottan kellemetlenek ezek a beszélgetések, és amikor Gréta már inkább volt felnőtt, mint kamasz, gördülékenyebbé és kellemesebbé váltak, talán már nem érezték annyira távol magukat egymástól. Már volt mindkettejük számára érdekes téma, ha nem volt is azonos az érdeklődési körük, azért találtak – jórészt – semleges témákat.

Az apjáról amúgy is keveset beszélt. Ez egyedül az ő fájdalma volt, inkább próbálta úgy feldolgozni, hogy néha elmerengett a történéseken, figyelte a saját érzéseit, és próbált rendet tenni abban a káoszban, ami a lelkében volt. Nem igazán sikerült, de mindig vissza tudta rakni az érzéseket az emlékei mélyére, hogy tovább tudjon lépni. Nem segített volna ebben az, ha részletesen elmeséli bárkinek is, mit érez. Azt vallotta, hogy senki nem tud helyette sem érezni, sem feldolgozni, hát inkább megoldotta úgy, ahogy tudta.

Most ez a beszélgetés itt, Magdával, gyakorlatilag az asszony halálos ágyánál egyszerre volt szokatlanul sok és irracionális. Kell, hogy legyen oka, amiért egyáltalán belekezdtek, és abban is biztos volt, hogy nem az apja gyerekkori csínyeit akarta a nagynénje újraélni vele. Valami más van itt, amit Magda egyelőre nem akart vagy nem mert elárulni, és ez a nosztalgiázgatás csak bemelegítés valami olyasmi előtt, ami mind a kettőjüknek fájni fog.

Nem tudta, hogy akarja-e hallani. Bár eltelt húsz év az apja halála óta, a seb még nem gyógyult meg, csak befedte egy könnyen felszakítható, kérges réteg. De Gréta többek között a kíváncsiságát is az apjától örökölte, és ha már az a szellem elkezdte emelgetni a palack dugóját, tudta, hogy ki kell szabadítani onnan. Mert a titok megismerésének fájdalmánál csak egyetlen rosszabbat tudott elképzelni: azt, ha soha nem tudja meg. Most, hogy a létezéséről már tud, meg is kell ismernie.

Kiment a konyhába, szüksége volt egy kávéra és egy cigire. Majd az erkélyen issza meg a kávét, ott nyugodtan rágyújthat, és talán meg is nyugszik annyira, hogy elég erősnek érezze magát a folytatáshoz. Leginkább időre volt szüksége. Egy szusszanásnyira.

 

Elkészíti a kávét – egy cukorral, kis tejjel -, az ápolónő most Magdával van, megitatja, vérnyomást mér, megigazítja a párnákat. Nem is lenne dolga, hogy Grétának kávét adjon, és a lány szégyellne is kérni tőle. Sok időt töltött ebben a házban egy másik életben, őt itt nem kell kiszolgálni.

Kimegy az erkélyre, leül a kovácsoltvas székre a kicsiny asztal mellé, rágyújt. Amikor az első adag füstöt kifújja, megrohanják az emlékei. Azok, amiket inkább eltemetni szeretne.

Egy húsz évvel ezelőtti, áprilisi hajnal van. Sokkal korábban ébred, mint ahogy szokott. Nem azok a zajok, nem az a vibrálás van a levegőben. A máskor oly ismerős, rutinszerű motozások és csörömpölések helyett ideges csönd és vigyázó mozgás van a levegőben – ami kerüli a zajt, nehogy felébressze őt. És a bánat szaga. Talán ez a masszív, sűrű, túlságosan koncentrált szag az, ami felébreszti.

Szólongatja az anyját, hívja a testvérét. Senki nem válaszol. Hirtelen összeszorítja valami a mellkasát, még soha nem érezte magát ennyire egyedül. Mégis tudja, hogy mások is vannak a lakásban, csak nem vesznek tudomást róla.

Tudja, hogy valami nagyon rossz történt. Nagyon erősen koncentrál, hogy elnyomja az agyában a felreppenő képeket, amik lehetséges változatokat mutatnak a bekövetkezett tragédiára. Neki nem alternatívák kellenek, hanem az igazság.

Retteg, de kimegy a konyhába. Ahogy sejtette, ott van szinte mindenki, még idegenek is. Mindig mindenhol ez van, örömben-bánatban a konyhában gyűlnek össze az emberek. Mintha nem lenne elég kanapé, szék és fotel a nappaliban. Ott ül a szomszéd is. Mit keres itt ilyenkor?

Túl mélyen szívta le a füstöt, köhögni kezd, ez repíti vissza a jelenbe. Elnyomja a cigit, úgyis a végére ért. Ideje visszamenni Magdához. Valamit el akar mondani az apjával kapcsolatban, és ha elbírja, ha nem, meg kell tudnia. Annyi mindent kibírt már, ez is elfér.

 

• Bejöhetek?

Nem érkezik rögtön válasz, ezért Gréta már azon van, hogy behúzza az ajtót, amikor megszólal Magda.

• Vártam már, hogy visszagyere.
• Ittam egy kávét. Azt hittem, alszol.
• Nem alszom. Szinte soha. Csak a gyógyszerekkel. Azok nélkül már nem tudok. És talán nem is szeretnék, mert hamarosan úgyis menni kell, és még végig akarom gondolni az életemet. Kéne még egy kis idő, mert csak a húszas éveimnél tartok – mondta, miközben nehezen, de őszintén elmosolyodott. – És még neked is el akarok mondani valamit. Valami nagyon fontosat. Húsz éve nyomja a lelkem, nem mondtam el senkinek, sem a férjemnek, sem anyádnak, a világon senkinek. Mert megígértem.
• Kinek ígérted meg?
• Apádnak. Jó testvérem volt, nagyon szerettem, és soha nem kért tőlem semmit, mindig csak adott. Ez az egy kérése volt, nagyjából egy hónappal a halála előtt. Megtartottam a titkát, és most már szeretnék megszabadulni tőle. Tudom, hogy nem kellett volna ilyen sokáig hordoznom magamban, hiszen már nincs jelentősége. De az is lehet, hogy van. Ez az, amit két évtizeden át nem tudtam eldönteni. Mégis azt hiszem, az az erősebb bennem, hogy tudnod kell. Mert rád tartozik. És nagyon remélem, hogy meg fogsz nekem bocsátani, amiért eltitkoltam, de talán értékeled egy haldokló utolsó próbálkozását, hogy jóvá tegye a hallgatását.
• Most már komolyan megijesztesz.
• Nem akarlak megijeszteni! Semmi rossz nem lesz abban, amit el fogok mondani. Apád nem követett el semmi retteneteset, nem ölt, nem rabolt, nem csalt, ha ettől félnél. De a titok, ha már tudás lesz belőle, sok mindent meg fog változtatni a múltadról. Remélem, a jelened könnyebb lesz általa.

Kértem egy kis erősítőt a nővértől, hogy legyen testi erőm végigmondani, mert most már muszáj. Lelkileg felkészültem. Ez az utolsó, amit adhatok neked, kicsim.

Gréta nem jutott szóhoz. Értetlen volt és rettegett. Legszívesebben kiszaladt volna a szobából, hogy soha többé ne jöjjön vissza és ne tudja meg a húsz éven át őrzött titkot. De mindennél jobban érezte, hogy abba beleőrülne. Csak Magda tudja, és ha ő most nem hallgatja végig, magával fogja vinni a sírba.

Lassan, bizonytalanul megfogta a beteg asszony kezét. Nem mert ránézni.

• Hallgatlak – suttogta.
• Nem tudom, hogyan csináljam. Vezessem fel vagy csapjak a közepébe? Az olyan kegyetlen.
• Az istenért, Magda! Már mióta húzod az idegeimet. Húsz évig nem mondtál semmit, most már mondd!

Magda csak nézte a lányt. Tudta, hogy igaza van, és azt hitte, felkészült minden reakcióra, könnyekre, átkozódásra, bármire. Most mégis megszeppent kicsit.

• Ne haragudj.
• Te ne haragudj! Igazad van. Belevágok, aztán kérdezd a részleteket.

Gréta csak bólogatni bírt. Nem volt egy türelmes típus, és Magda most különösen felhúzta, mégsem akarta bántani a nagynénjét, akit nagyon szeretett. És aki haldoklott. Ettől a gondolattól lelkifurdalása lett.

• Szóval, húsz éven át azt hitted, az apád hirtelen halt meg. Nem volt semmi baja, aztán egy reggel nem ébredt fel. Előjelek nélkül.
• Igen, és ez meglehetősen traumatizált engem.
• Tudom, kicsim. De apád már egy ideje beteg volt. Súlyos szívbeteg. Körülbelül fél évvel a halála előtt kezdte érezni, hogy valami nincs rendben, és elment kivizsgáltatni magát. Sajnos, az derült ki, hogy nagy a baj. És hogy nem tudnak semmit tenni. Apád, amikor ezt megtudta, napokig őrlődött. Nem akart gyengének látszani, nem akarta, hogy ápolják, inkább még a kisebb rosszullétei mellett is eljárt dolgozni. Megmondták neki, hogy 6-8 hónapja lehet hátra, ha semmi extra nem történik. Csak abban reménykedett, hogy nem lesz magatehetetlen. Istennek legyen hála, ez teljesült.

Nem tudta, hogyan mondja el nektek. Hogy elmondja-e egyáltalán. Tudta, hogy attól kezdve minden napotok a halálvárásban telne, nem lenne más, csak a sírás és a félelem. Hogy minden reggel azzal a kérdéssel kezdődne, vajon él-e még. Hogy nem terveznétek semmit, vagy ellenkezőleg, hirtelen három-négy hónapba akarnátok sűríteni mindent. És hogy ez senkinek nem lenne jó. Tudta, hogy a karácsony is pocsék lenne, és az utolsót úgy akarta eltölteni veletek, mintha lenne, lehetne még több is. Az életre akart gondolni, nem a halálra.

• Ezért titkolta el, hogy beteg. Még csak nem is sejtettük…..
• Igen, ezért. De az ember nem bír el minden terhet egyedül. Ő sem tudta ezt egymaga cipelni. El kellett mondania valakinek, akiben megbízhatott, hogy megőrzi a titkát. Hogy ne okozzon hónapokig tartó fájdalmat, de ő maga mégis könnyebb lehessen egy kicsit.
• De így nem tudtam elköszönni….. – Gréta már nem lát a könnyeitől. – Nem tudtam elmondani, hogy… Annyi mindent nem tudtunk így megtenni együtt… És akkora sokk volt!
• Ő pont ezt nem akarta. Búcsúzkodni. Felkészülni. Rettegni. Kényszeresen cselekedni. Hidd el, rossz lett volna mindenkinek. Neked is.
• Honnan tudjátok, mi rossz nekem? – Gréta már kiabál. Nem érdekli, hogy nem illik, nem akar tekintettel lenni Magda állapotára. Dühös, a harag úgy tör föl belőle, mint az epe.
• Olyan rohadtul önző dolog ez! És te asszisztáltál hozzá!

Felpattan, a szék majdnem felborul a lendületétől. Nem mond semmit, nem néz hátra, úgy ront ki a szobából, hogy csaknem kitépi az ajtót a tokjából. Nem bajlódik azzal, hogy becsukja maga mögött.

 

Magda szótlanul néz a lány után. Valami hasonló reakcióra számított, ettől félt húsz éve. Hogy nem talál megértésre, hogy nem kap feloldozást. Hogyan is bocsáthatna meg Gréta, amikor úgy érzi, elárulták? Mert igen, ő és Sanyi elárulták a lányt, akárhogyan is próbáljuk szépíteni a jó szándékot. Hazugság az elhallgatás is.

Akkoriban sokat beszélgettek erről. Hogy mi a jobb megoldás. Nyilvánvaló volt, hogy csak két rossz közül lehet választani. Magda nem is akart ebben állást foglalni, ő csak teljesíteni akarta a testvére kívánságát. Az utolsó kívánságát.

Persze, arra senki nem gondol, neki milyen nehéz volt ez. Cipelni egy ekkora titkot, amivel megvédett valakit, másoknak pedig fájdalmat okozott. De tényleg fájdalmat okozott? A bánat, a gyász nem a titok miatt következett be. Ő tudja, milyen éveken át ápolni valakit úgy, hogy pontosan tudod, soha nem jöhet el a javulás, és ennek a rettenetesen kimerítő útnak csak egyetlen végállomása van. Annak idején ő ápolta az anyját, és nem volt hozzá segítsége – sem fizikailag, sem lelkileg. Sanyi ettől akarta megkímélni a családját, mert tudta, ő van olyan szerencsés, hogy jó eséllyel az utolsó pillanatig el tudja titkolni a betegségét, nem lesz ágyhoz kötött, magatehetetlen beteg, nem szorul majd segítségre. Így ő is megőrizhette a méltóságát, és a családjának sem kellett szorongva várnia a halálát.

Így minden együtt töltött perc őszinte volt. Nem árnyékolta be kényszeredettség vagy félelem, senkinek nem kellett visszafognia magát, nem voltak kegyes hazugságok arról, mennyivel jobban néz ki, mint tegnap, vagy hogy ez a gyógyszer biztosan segíteni fog, és meglátja, nyáron elmehetnek a Balatonra. Nem kellett visszafogni az indulatokat, nem kellett lemondani semmiről másvalaki kedvéért. Élhettek igaz módon, szerepjátszás nélkül. A „szeretlek” igazi volt, a pillanat szülte vallomás, nem pedig egy „még utoljára mindenképp el akarom mondani, hátha holnap nem lesz rá módom” kényszeredett mondat, még ha igaz is.

De ennek az őszinteségnek egy hatalmas hazugság volt az ára. Ezt ketten fizették meg, és nem volt könnyű így élni. Úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Persze, megvolt ennek az az elvitathatatlan előnye is, hogy emiatt néha tényleg úgy érezték, minden rendben van. Hogy nincs fenyegető betegség, nem leselkedik rájuk semmilyen veszély, és mivel komolyan elhitték – ha csak rövid időre is -, meggyőzték erről a halált annyira, hogy ha nem is kullogott el, de nem is vicsorgott rájuk nap mint nap.

Magdának meggyőződése volt, hogy helyesen cselekedtek. És abban is biztos volt, hogy ezt Gréta nem fogja megérteni, legalábbis abban a rövid, hátralévő időben, amíg Magda még itt van vele, ezen a Földön.

Ez egyszerre elszomorította és meg is nyugtatta. Hiszen akkor van rá remény, sőt bizonyosság, hogy majd egyszer a lány is megérti őket. Megérti, miért tették és megbocsát. Jó volna megérni és átélni a szívből jövő bocsánatot, de talán ennek már nincs is igazán jelentősége. Ha van mennyország, onnan úgyis látni fogja. Ha nincs, akkor meg mindegy. Nem tudta volna megmondani, melyik változatban reménykedik erősebben. Addig gondolkozott ezen, míg nehéz, álomtalan álomba merült.

 

 

Gréta úgy rohant ki az utcára, mintha kergetnék. Erővel lökte ki a kaput, nem gondolkozott, merre megy, csak futott, amíg bírta szusszal, aztán kocogásra, majd sietős léptekre váltott, amíg már a sima sétálás is nehezére esett.

Körülnézett, és egy ismerős parkban találta magát. Leült egy padra, hátradőlt, a bánat és a harag összeráncolta az arcát. Ha lett volna előtte egy tükör, húsz évvel későbbi önmagát láthatta volna benne.

Ismét azon a két évtizeddel ezelőtti reggelen találja magát. Olyan erősek az emlékek, hogy hallja a suttogó beszélgetéseket, érzi a levegőben ülő nehézséget, a ma már nem azonosítható szagok is ott vannak az orrában. És érzi a saját testét, ahogy súlytalanul feláll az ágyról, elmegy a szomszéd mellett, ki a szobából. A lábai úgy teszik meg egymás után a lépéseket, hogy ő nem is tud róla.

A szoba ajtajában szinte belebotlik a nagybátyjába. Nem akar ránézni, de a majd’ kétméteres embert nehéz ignorálni, pedig nincs benne agresszió, csak valami puha és lágy, mégis megkerülhetetlen határozottság. Kétségtelen, hogy ezt az egész szétesettséget ő próbálja valahogy egyben tartani.

• Meghalt a faterod.

A semmiben lebegnek ezek a szavak, valódi tartalom nélkül jutnak el Gréta tudatáig. Mintha nem is neki mondták volna. Vagy mégis, de akkor meg nincs semmi értelmük.

Nem válaszol, még csak nem is reagál. Tartalom nélkül, mint az előbb hallott szavak, üresen megy tovább, ki az előszobába, majd, amikor odaér a fürdőszobához, bemegy és magára csukja az ajtót.

Csak halk morajként érnek el odáig a szobából kiszűrődő hangok, s ahogy leül a lehajtott vécédeszkára, el is némulnak. Egyedül van. Gondolatok, és ami sokkal ijesztőbb, érzések nélkül. Egyedül a fürdőszobában, egyedül az egész világon. Mintha nem is ember lenne egy lakatlan szigeten, hanem ő maga lenne a lakatlan sziget.

Próbálja megérteni, próbálja megérezni, mi történt. De nagyon sokáig csak megfoghatatlan ürességet érez. Nem is sír. A többiek valahogy megérzik, hogy most kizárólag erre az egyedüllétre van szüksége, vagy talán csak nem mernek odamenni és szólni hozzá, hiszen nekik is fájóan új ez a helyzet, mindenesetre békén hagyják. Senki nem kopogtat, senki nem szólongatja. Ez az egyetlen mód, ahogy egyáltalán kibírja. Aztán ahogy múlnak a percek, a semmiből bekúszik a fájdalom, megérkezik a megértés, jelentést kapnak az addig testetlenül lebegő szavak, és előbb lassan, majd megállíthatatlanul sírni kezd. Csöndesen, egyedül, magának.

Azt hiszi, most már egész nap sírni fog, de elcsodálkozik, milyen gyorsan elmúlik. És az érzései is megváltoztak: a harag és az erős fájdalom helyébe a racionális gondolkodás lép. Persze, az ezzel együtt feltoluló emlékek nem kellemesek, de csak mérsékelten fájnak, mintha ez azért lenne, mert ezeknek az emlékeknek fájniuk kell. Akkor is, ha már nem változtatnak semmin.

 

 

Gréta az elmúlt húsz évben nem tanulta meg, hogy csupán szeretettel és nosztalgiával gondoljon az apjára, hogy az együtt töltött évek szép eseményei jussanak eszébe a halála helyett. Most döbben rá, hogy mindig úgy gondol az apjára, mint egy halottra, nem pedig úgy, mint arra, aki valaha élt. Gyakorlatilag mélyre temetett gyászban töltötte ezt a két évtizedet, s bár rengeteg dolognak örült szívből ebben az időszakban és igyekezett az életére koncentrálni, s nem az apja elvesztése feletti szomorúság töltötte ki a perceit, azért, ha rá gondolt, sosem mosolygott. Nem nevetett a mókás emlékeken, az apja által mesélt sztorikon, minden visszaemlékezésben a bánat volt az uralkodó érzés. És az önsajnálat, amit ilyen nyersen még sosem vallott be magának.

Az elmúlt húsz évben minden kudarcot, rossz személyes élményt annak a számlájára írt, hogy korán félárva lett. Ebből következett minden. Az volt a vezérgondolat, hogy „minden másképp lehetett volna, ha Apu nem hal meg”.

Bár ebben nyilvánvalóan volt némi igazság, hiszen minden jó és rossz történésre reagálunk, és a reakció, a cselekvés visz tovább az úton, szánalmasnak érezte magát ezért. A haragja új célpontja önmaga lett. El kell telnie még egy kis időnek, amíg elfogadja, hogy ez a hosszú gyász is az ő döntése volt, és az is, ahogyan önmagát látta. Tudta ezt és azt is, hogy a folytatás is rajta múlik. Persze, ez nehéz, de most érezte magában az erőt ahhoz, hogy másképp tekintsen az életére.

Az apja meghalt, erről senki nem tehet. Mindenkit megviselt és mindenki másképp dolgozta fel. Magda még a titok terhét is cipelte, az elmúlt húsz évben mindenki más helyett is. Csoda, hogy bele nem rokkant.

Magda. Mennyire szerette mindig! Az elmúlt órában pedig gyűlölte, ahogy még soha senkit. A gyűlölet helyébe most a megértés iránti vágy lépett. Tudta, hogy beszélni kell vele, de még nem állt rá készen.

Kezdett lehűlni a levegő, de Gréta nem érezte. Vagy érezte, de nem törődött vele. Jó helyen van itt, a padon, ez a tökéletes hely ahhoz, hogy szembe merjen nézni a legfájóbb emlékével.

 

Ott van, abban a régen elhagyott lakásban, azon az évtizedekkel ezelőtti napon. Ül a fürdőszobában, elviselhetetlenül üresen. Nem érez semmit, csak az ürességet. Micsoda paradoxon!

A kád szélén ülve a térdére könyököl, arcát a két kezébe helyezi. Csak bámul maga elé, és próbálja felfogni, hogy nincs többé apja. Értelmetlennek tetsző mondat ez, egyszerre elviselhetetlenül éles lesz tőle a világ. Még nem tudja, de már érzi, hogy most ért véget a gyerekkora.

Még csak tizenhat éves. Még a mindennapokban is szüksége lenne az apjára, hogy óvja, hogy biztonságot nyújtson, hogy legyen. Úgy érzi, a családja nem csonka lett, hanem megszűnt. És valami értelmezhetetlen katyvasz termett a helyén. Olyan érzés, mint egy lebombázott városban ülni a füsttől elüszkösödött romokon, miközben elviselhetetlen élességgel tűz a szemébe a nap és égeti a bőrét. És közben fázni kezd.

Az apja nincs többé. Az apja ott van a kisszobában az ágyon. Ő pedig szeretne örökké itt lenni a fürdőszobában a kád szélén ülve, ami már nagyon nyomja a combját. Mégsem bír felállni.

• Minden rendben?

Fogalma sincs, ki kérdezi az ajtó túloldaláról. A fürdőszobát nem lehet bezárni, nincs kulcs vagy retesz, és Gréta félni kezd, hogy benyitnak. Sokáig nem válaszol, nem tud megszólalni. Látja a froncsolt üveg mögött álló valaki sziluettjét, nem tudja vagy inkább nem akarja beazonosítani. Olyan mindegy. Az a valaki türelmesen vár, nem sürgeti, nem nyit be. Végre Gréta nehezen, halkan megszólal.

A valaki néhány másodpercig áll még az ajtó előtt, aztán szó nélkül elmegy.

Most még nagyobb lett a magány. Olyan helyzetben van, amit soha nem tudott és nem is akart elképzelni. Nem tudja, mit kéne tennie, mi a helyes viselkedés. Egyáltalán, van ebben a helyzetben helyes viselkedés? És ki mondja meg, mi az?

Egyszer ki kell jönni ebből a fürdőszobából, egyszer ki kell jönni ebből a helyzetből. Akkor miért ne pont most? Feláll, a mosdóhoz megy, langyos vízzel megmossa az arcát, belenéz a tükörbe, hogy megnézze, hogy néz ki egy árva tinédzser, de csak megszokott önmagát látja benne. Megtörli az arcát és a kezét, és csöndben kimegy a fürdőszobából.

Mire kiér az előszobába, már a nagybátyja is ott van. Őt várta, ezt tudja, látszik is rajta.

• Meg akarod nézni?

A nagybátyja gyakorlatias ember, amire ebben a helyzetben nagy szükség van. Sírni mindenki tud, a jajgatás pedig nem fog előre vinni. Jó, hogy van itt valaki, aki cselekedni képes.

• Igen – és megfogja a felé nyújtott kezet. Együtt mennek be a kisszobába, az utolsó pillantásra.

Ezt szeretné örökre elfelejteni. A pillanatot, amikor megmásíthatatlanul valósággá vált, amit a közlés, a szobában ülő furcsa és idegen csend sem tudott igaznak bizonyítani. Mondják, szükségünk van a bizonyosságra, mert anélkül megragadnánk a tagadás fázisában, végeláthatatlanul reménykednénk benne, hogy a halottnak hitt szerettünk mégis él, csak valamiért elment nagyon messzire, búcsú nélkül, de egy nap visszajön. Fantáziálunk a viszontlátásról, ami persze sosem jön el. Mert nem jöhet el. De a megbizonyosodás, amikor a saját szemünkkel látjuk, segít az elfogadásban. Persze, így is van tagadás és fantáziálás, de nem tart örökké. Ezeket lassan felváltja az elfogadás, és a beletörődés segít folytatni az életet.

Soha nem érezte magát annyira egyedül és annyira kiszolgáltatottnak, mint amikor a kisszobában állva, a nagybátyja kezét fogva a halott apját nézte. Olyan volt, mint aki békésen alszik, valami megmagyarázhatatlan és soha nem látott nyugalom volt az arcán. Ez volt az, ami megerősítette Gréta számára a tényt, hogy az apja halott. Életében soha nem látta ennyire nyugodtnak.

Ki akart menni a szobából, nem akarta nézni, holott tudta, soha többé nem fogja látni. Mégis kiment, szinte kimenekült. Nem ért hozzá, nem simogatta meg az arcát, nem mondott búcsúszavakat. Nem tudott hinni abban, hogy rajta kívül bárki hallaná, hogy ez az apjának jólesne vagy erőt adna. Semmiben nem tudott hinni. Eltűnt a lába alól az addig ismert, minden bajával együtt is biztonságos világ, és egyedül találta magát a semmi közepén.

Csak késő délután kezdett el sírni. Nincs olyan, hogy a fájdalom hagyja magát lakatra zárni.

 

Mi lett volna, ha tudom? Mi lett volna, ha fel tudok készülni? Jobban szerettük volna egymást? Vagy csak a szenvedésünket hosszabbítottuk volna meg? Ezek a gondolatok kavarogtak Gréta fejében, de valójában nem kerestek választ. Tudta, hogy a „mi lett volna” nem létezik. Csak egy fantázia, mindenféle bizonyosság nélkül. Történt, ahogy történt, nem lehet megváltoztatni. Az apja beteg volt, és nem akarta, hogy még életében meggyászolják. És azt is tudta már, hogy Magda nem bűnös. Nem cinkos volt, hanem segítője egy haldoklónak, és talán segítője a családjának is. Mindegy, hogyan ítéli meg az apja döntését, nem tudja megváltoztatni. Oka volt, és ezt el kell fogadnia. A halála nem Magda miatt fájt, és az élete utolsó hónapjaiban megadta a családjának, hogy őszintén szerethessék, önmagának pedig azt a tiszteletet, hogy nem látta a szemükben a saját halálát közeledni. Talán így néha ő maga is élőként tekinthetett magára.

Hogy fájt a hirtelen és minden előjel nélküli halál? Persze! Fájt volna, ha tudják és minden egyes nap számítaniuk kell rá? Igen. Utóbbiban a kényszerű felkészülés fájt volna, előbbiben a váratlanság és az okozott sokk. De az apja sosem beszélt a halálról, s ezzel a döntésével is az életet ünnepelte.

Létezik ebben a kérdésben jó döntés? Meg lehet úszni a fájdalmat? Aligha. Csak a módja más, a tartalma ugyanaz.

És most Magda haldoklik, Magda, akit Gréta egész életében szeretett. Aki magával vihette volna a titkot a sírba, hogy kizárólag szépen emlékezzenek rá, mégis vallott. Választhatta volna a biztonságosabb utat, de nem tette. És neki mondta el, Grétának, nem a megbocsátás reményében, hanem azért, mert egész életében őszinte volt, s úgy érezte, a halál nem veheti el tőle legnagyobbra tartott tulajdonságát. Ő pedig nem büntetheti meg azért, mert önmaga akart lenni az utolsó percig. Magda megtartotta a szavát, segített a testvérének úgy megélni az utolsó időszakot, ahogy szerette volna, nincs már ezzel dolga tovább.

Gréta ráébredt, hogy Magda többet tett érte, mint a legtöbb rokona és ismerőse egész életében.

Felállt, és sietősen visszaindult a nagynénje lakása felé, hogy mindezt elmondja neki. S hogy elmondhassa azokat is, amiket az apjának nem tudott elmondani, mert már nem kaptak rá időt – pedig rendelkezésükre állt az egész addigi életük.