Kaptár
Együtt lélegzünk. Minden szárnycsapás, minden mozdulat része a közös ritmusnak, amit csak mi ismerünk. Csak a méz illata van, a viaszból szőtt falak szívdobbanása, és az a halk moraj, amely mi magunk vagyunk.
Fáradhatatlanul építünk. Hordjuk a nektárt, tisztítjuk a sejteket, cirógatjuk a lárvákat. A királynő szívverése a lassú és biztos dob, hozzá igazodunk mindannyian. Amíg ő él, addig nincs ok félni.
Ma azonban valami más. A zümmögésünk alá idegen hang keveredett. Mint egy bombázó harci gép. vagy mint egy helikopter. Valahol kint, a fák felett valami repül. Nem úgy, mint mi. Nem nektárt keres. Nem virágot. Valami másért jön.
Mi vagyunk a kaptár, és a kaptár most reszket.
A hódító
Éreztem az illatát. Az édes, nehéz szagot, amit nem lehet összetéveszteni semmivel. A gyűjtögetők otthona. A gyenge, sűrűn lakott világ, ahol minden mozdulat lassú és kiszámítható. Ott várt rám az ünnep. A mészárlás.
A szárnyaim alatt a levegő úgy feszült, mintha az erdő maga tartaná távol tőlem a napot. De én erősebb voltam. Egy voltam a hegyek vad harcosai közül. A testem páncél, a fejem sisak, a csáprágóim fekete kései a halálnak. Én nem dolgozom. Én nem építek. Én elragadok.
Ott volt előttem. A kaptár. Szinte hallottam a szívdobbanását. Tudtam, hogy figyelnek. A kicsinyek, akik rettegtek már a szárnyam zúgásától is. Hallották, hogy jövök, és nincs menekvésük.
Én egyedül is elég vagyok ahhoz, hogy harmincat eltegyek láb alól pár perc alatt.
Lassan ereszkedtem. Minden mozdulatom fenyegetés volt. Érezni akartam a félelmüket, mielőtt belépek a sötét járatokba. A bejáratnál megálltam. A csápjaim végigpásztázták a fa kérgét. A szárnyaim csöndre váltottak.
És ekkor egyetlen gondolat hasított belém:
Most meglátjuk, mennyit ér az ő birodalmuk az én éhségemmel szemben.
Az első fecske
Éreztem, amikor megérkezett. Először nem láttam, de az árnyéka átsiklott a kaptár nyílásán, és a levegő azonnal nehezebb lett. Tudom, hogy ő volt az. A gyilkos, akinek a szárnya mögött a halál lapul.
Érezhettem volna a félelmet, ha hagytam volna. De a királynő illata erősebb volt. Az a parancs, ami bennünk él, átível mindenen: védjük a szívet, ami dobogtat minket!
Kiléptem a fényre. Szárnyam idegesen remegett. Tudtam, hogy kicsi vagyok. Az egész világon nem volt nálam gyengébb harcos, és ő pontosan tudta ezt. Hallottam a kattogó nevetését, ahogy csáprágói összezáródtak, mintha a puszta létezésem is nevetséges lenne előtte.
– Nem fogsz bejutni – mondtam, bár a hangom sosem lett hang. Csak egy rezgés a levegőben, amit talán megértett, talán nem.
Nekirohantam. Ütköztem. Éreztem, ahogy a rágói felhasították az én testem puha szöveteit. Szúrni próbáltam, de lepattantam róla. Ő megfordult, és olyan erővel lökött meg, hogy szinte letépődött a szárnyam.
A fájdalom ellenére nem hátráltam. Csak az elhatározás maradt bennem, hogy valakinek el kell kezdenie.
Újra támadtam. Tudtam, hogy nem győzhetek, de éreztem a vad, forró lángot, ami minden apró testből egy hadsereget kovácsol.
Éreztem, hogy közel a vég. A szárnyam megrepedt, a lábam roskadozott. De amíg mozdulni tudtam, addig az ő mozdulata sem volt akadálytalan.
– Jöjjön hát! – üvöltöttem némán, miközben nekicsapódtam utoljára a rágóinak. – Én leszek az első szikra, aki felgyújtja a világodat!
Tűzlabda
Az első közülünk már nem mozdul. A szárnya összegyűrődött, a lábai remegnek, de a halott szemeivel még minket néz. Nem kell szóljon: tudjuk, mit tett. Elindította azt, ami nem visszafordítható.
A kaptár belsejében az idegek drótjai megfeszülnek. Egyetlen élőlény vagyunk, amely dühösen, vak elszántsággal kattan rá a betolakodóra. Látjuk a páncélját. Érezzük a szagát. A félelem izzadságízű füstként szivárog belőlünk. De ezzel együtt jön a harag.
Egyikünk a hátába vág, egy másik a lábait fogja. Ő üvölt, egyszerre teli dühvel és fölénnyel. Mint aki még mindig azt hiszi, hogy elpusztíthatatlan.
Tudjuk, hogy a fullánk nem hat rá. Tudjuk, hogy a szúrásaink csak díszek lennének rajta. Nem fegyverrel győzzük le, inkább haláltáncolunk vele. – Rajta! – zümmögjük egyszerre, és a testek spirálba rendeződnek.
Rásimulunk minden oldalról. Rezgünk. Az izmaink gyorsabban rángnak, mint bármikor. Érezzük, ahogy a hő lassan nő. A saját testünk perzselni kezd, de kitartunk. Mindenki, aki beugrik a körbe, tudja, hogy nincs visszaút. Ez a mi utolsó és egyetlen fegyverünk. Egy közös ölelés, ami halálos.
A darázs már nem mozog olyan magabiztosan. Kapálódzik, próbál minket letépni magáról, de mindig jön egy újabb, mindig szorosabb a gyűrű.
– Most! – üvölti a zümmögésünk, bár senki nem beszél. És mi erősebben rezgünk. A bőrünk szinte lángra kap. A légzésünk sűrűvé válik. Érezzük, hogy a lábaink zsibbadnak. De a hő még tovább nő.
A lódarázs végre hallat egy másik hangot. Egy fájdalmas, kétségbeesett hörgést. És mi nem engedünk.
A lódarázsnak is van vége
Mi volt ez? Mi volt ez a forróság, ami rám tapadt, mintha ezer láthatatlan kéz gyújtott volna rám lángot? Rángtam, csaptam, haraptam, de mindenütt csak ezek a puha, de kitartó testek voltak. Aprók voltak, jelentéktelenek, és mégis, úgy kapaszkodtak belém, mint akik soha nem engednek el.
A szárnyaim nem bírták már. A hő eltorzította az izmokat. Minden mozdulat nehezebb, minden pillanat lassabb lett. Ezek az apró lények – ezek a szánalmas lények – még mindig zümmögtek. Mintha a világuk utolsó imáját mormolták volna, miközben körém tekerték ezt a poklot.
Féltem. Éreztem, hogy valami elromlott bennem. A fejem lüktetett. A szemeim mögött a sötét elkezdett vibrálni. A hő, ez a perzselő valami, egyre közelebb jött a belsőmhöz. A légzésem kapkodó lett, hiába próbáltam levegőt szívni, az mintha parázs lett volna, ami leégette a torkomat.
Megpróbáltam támadni. Rángattam a csáprágóimat, elharaptam egyet, kettőt, éreztem a testük roppanását, de ők nem álltak meg. Sőt, mintha még szorosabb lett volna az ölelés. Ez kivégzés volt. És ők mindegyikük tudta, hogy meghalhatnak, mégis maradtak.
A hő belülről mart. A páncélom alatt mintha forrt volna minden. A lábaim remegtek. A szívem össze-vissza vert. Éreztem, hogy a világ szétesett bennem.
– Nem… – gondoltam, de nem volt kinek mondjam. A hangom elveszett a zümmögésben.
A gondolataim lassan szétszakadtak. Még egy rándulás, még egy elkeseredett mozdulat – és minden fekete lesz.
Elengedtem.
Isten óvja a királynőt!
A kaptár mélyén a zümmögés lassan visszatér a régi ritmusához. A hő, ami az imént még lángként perzselt mindent, most csendesen szétoszlik a levegőben. Az ellenség – a lódarázs – mozdulatlanul fekszik a bejárat előtt. A veszély elmúlt.
Nem gyászolunk. Ebben a világban a halál nem tragédia. Ez a rend. Aki odakint maradt, aki elolvadt a hőben, az nem tűnt el, benne maradt a kaptár lüktetésében. Az ő áldozatuk az, ami miatt most újra biztonságban zümmögünk.
– Jól tettétek – suttogja bennem a gondolat, ahogy végignézek a visszatérő munkásokon. Fáradtak, de nem törtek meg. Csak a testük füstöl még kicsit, mint amikor az emberi kovács kalapácsa túlforrósítja a fémet.
Körbenézek a sejtek között. A méz ott csillog, mintha semmi sem történt volna. A világ ugyanaz maradt: gyűjteni kell, építeni kell, őrizni kell a kaptárt. Az élet sosem áll meg, még ha egy-egy szárny el is szakad.
A zümmögés egyre erősödik, és mintha mindenki egyszerre mondaná:
– Ez így van jól.
Nem sírunk, nem emlékezünk sokáig. Tovább repülünk.
Author: Gönczi Dávid
“- Dávid, hogy fér az össze, hogy nap közben szerződéseket írsz, este pedig szépirodalmat? - Úgy, hogy előbbieket az eszemmel, úgy utóbbiakat a szívemmel írom.” Dr. Gönczi Dávid vagyok, jogász, elemző, tisztviselő. Az előbbiek egy elhangzott párbeszédből származnak, ami talán a legjobban leírja a viszonyomat az alkotáshoz. Gyerekkorom óta vonz a nyelv világa, a játék a szavakkal. Általános iskolás és gimis koromban fontos volt számomra az írás, mint önkifejezési eszköz. Egyetem során és munkám kezdeti éveiben kicsit elhanyagolt területe volt ez az életemnek, az utóbbi hónapokban viszont az alkotás újra hangsúlyos szerepet játszik a mindennapjaimban. Írásaim középpontjában az emberi lélek belső folyamatai állnak. Foglalkoztat, hogyan ütközik bennünk a félelem és a szeretet, és hogy miként lehet a fájdalomból is erőt meríteni. Szeretem a szimbolikus képeket, allegóriákat, képekkel gyakran többet tudok adni, mint pusztán leíró elemzésekkel. Verseim és prózáim egyaránt a belső utazásról szólnak. Fontos számomra, hogy az olvasó ne csak elolvassa a művet, hanem belül is visszhangra találjon benne, ezáltal a belső világom hidat találhat más emberekhez, érzésekhez és tapasztalásokhoz. Köszöntök mindenkit, aki útitársamul szegődik ezen belső utazáshoz!
