Hiányjelek

Törött porceláncsésze csak a lélek, ami

kicsi talpával kapaszkodik az asztalon.

A színes virágdísz, amit ráfestett az élet,

igazán a sötétben hiányzik, de most nagyon.

Az enyhülés kockacukra kényszerű hiány,

behúzott függönyök mögött altatót mesél

arról, hogy a vitorlát még egyre visszafelé

fújja, de – egyszer majd – kegyesen megfordul a szél.

Bár meglenne a kulcs, ami az ajtót nyitja,

hiszen nyitva állt még jobb reményű napokon.

Hiány ez, mint a legkedvesebb kölcsönadott könyv

üres helye, színes gerincek közt a polcokon.

Mint tavasszal a fehér meggyvirág szirmok közt

hiányzik a nyári esőáztatta sétatér,

ősszel a tenyérnyi platánlevelek szőnyege,

vagy a téli út, ami ropogó hótól fehér…

De váratlanul megfordul a szél, s könnyedén

felkapja a lábtörlőt, ami kulcsot rejtett,

az ajtó nyikorogva énekli vissza a dalt,

amit a sérült kis csésze már régen elfelejtett.

A függönyök mögül átbújik a napsugár,

aranyló festékkel fest a poros asztalon,

majd, ahogy a nap nyugat felé fordul, megpihen

a fényben édesen nevető kockacukrokon.

A porceláncsészét most kell kézbe venni,

megsimogatni a csorba, érdes peremet,

és hogy régi fényét újra visszanyerje,

gyengéden rácsorgatni a langyos vízpermetet.

Ha visszatérsz a régi házba, vándor, bármi

vár vissza, amit hártahagytál, azzal bánj óvatosan:

akármilyen anyagból formálta az élet,

mindegyiknek egyetlen, törékeny lelke van.

Author: Képíró Angéla

Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.