Törött porceláncsésze csak a lélek, ami
kicsi talpával kapaszkodik az asztalon.
A színes virágdísz, amit ráfestett az élet,
igazán a sötétben hiányzik, de most nagyon.
Az enyhülés kockacukra kényszerű hiány,
behúzott függönyök mögött altatót mesél
arról, hogy a vitorlát még egyre visszafelé
fújja, de – egyszer majd – kegyesen megfordul a szél.
Bár meglenne a kulcs, ami az ajtót nyitja,
hiszen nyitva állt még jobb reményű napokon.
Hiány ez, mint a legkedvesebb kölcsönadott könyv
üres helye, színes gerincek közt a polcokon.
Mint tavasszal a fehér meggyvirág szirmok közt
hiányzik a nyári esőáztatta sétatér,
ősszel a tenyérnyi platánlevelek szőnyege,
vagy a téli út, ami ropogó hótól fehér…
De váratlanul megfordul a szél, s könnyedén
felkapja a lábtörlőt, ami kulcsot rejtett,
az ajtó nyikorogva énekli vissza a dalt,
amit a sérült kis csésze már régen elfelejtett.
A függönyök mögül átbújik a napsugár,
aranyló festékkel fest a poros asztalon,
majd, ahogy a nap nyugat felé fordul, megpihen
a fényben édesen nevető kockacukrokon.
A porceláncsészét most kell kézbe venni,
megsimogatni a csorba, érdes peremet,
és hogy régi fényét újra visszanyerje,
gyengéden rácsorgatni a langyos vízpermetet.
Ha visszatérsz a régi házba, vándor, bármi
vár vissza, amit hártahagytál, azzal bánj óvatosan:
akármilyen anyagból formálta az élet,
mindegyiknek egyetlen, törékeny lelke van.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
