Óh, lélek

Óh lélek, ki egykor mellettem táncoltál,

Orgonák közt szüntelen daloltál.

Álmok millióit kergetted a réten,

Szivárványt láttál kis patak tükrében.

 

S e pataknál játszott egy különös kisleány,

Kinek szívét védte a szelíd holdsugár.

Ám te szívét szíveddel kötötted össze,

Zenének erejét rejtetted gyöngybe.

 

Majd a kislány megnőtt, de hallgatta a zenét,

A zenét, mely hordozza a reményt.

S mely madárként szárnyalt át hetedhét országot,

Szeretettel hintve az egész világot.

 

A lány pedig hitte, hogy a perc örök marad,

Ám az idő telt s már semmi sem olyan.

Fellegek sorakoztak harcba készülve,

Pusztító viharként törtek a mezőre.

 

Lidércként uralták e kicsiny kis vidéket,

Rettentő árnyként támadtak Téged.

Csapkodtak, tomboltak, ütöttek, vágtak,

Hangod erejét kalitkába zárva.

 

S bár a vihar elvonult, a lidércek még élnek,

Összetörtek egy féltő, apró tiszta szívet.

Ki egykor vidám kacajjal fürdőzött a vízben,

Most egy kopár parton mereng a vad sötét éjbe.

 

E zord éjjel közepén nyílott ki egy rózsa,

Pajkos szél a szirmát a lány arcához fújta.

Orcájáról könnyét törölgette csendben,

Összeroppant szívét ringatta az estben.

 

Ám gyötrődött így is, hát feltette a kérdést,

Miért nem táncolsz többé velem tündöklő fénynél?

Miért nem fogod meg a kezem úgy, mint réges-régen?

Miért nem látsz már szivárványt kis patak tükrében?

 

S a sok kérdés hallatán felsírt egy hegedű,

Egy hegedű, mely rejtett dalt szőtt belül.

Rejtett dal ez, ám a kislány lelke ragyog,

Hisz a gyöngy megőrizte mit egykor Ő adott.

 

S bár már tudja, a zene az mit kapott,

Mégis a múlt aggasztja nagyon.

Hisz mi erőt viszonozni akart,

Nem tehette, gyorsabb volt a vihar.

 

Így lett ez a perc az örök fájdalom,

Mely nem felejt, csak kísért szép vágyakon.

S kívánság született mi örök álom marad,

Kérlek, kismadár repülj, s adj nékem is szárnyakat!