/Figyelem! Ez az iromány a szatíra műfaját súrolja. Megértéséhez kellő humor szükségeltetik!/
Mi a szülői lét valójában? Egy csatatér, ahol elkobozzák a szabadidődet, a magánéletedet, és búcsút inthetsz a józan eszed maradékának is. És ki a harcvezető? Egy olyan személy, aki bár az egy méter magasságot sem éri el, kőkeményen facsarja ki a lelkedet, holott a saját hátsó fertáját sem tudja egyedül karbantartani. Aki addig kiabálja a nevedet akár kétszázhuszonnyolcszor, több percen keresztül is, amíg meg nem kérdezed tőle, hogy „Igen, Édesem, mit szeretnél?” Amire mi a válasz? „Anya, út!” Te ránézel arra a valamire, ami elvileg egy „út”, és azon imádkozol magadban, hogy ne építészetet akarjon majd tanulni a gyereked, mert arra a gatyád is rá fog menni. De ne szaladjunk ennyire előre. Mindenkinek megvan a maga elképzelése, hogy milyen szülő vagy anya szeretne lenni, ám ahogy a mondás tartja: ember tervez, Isten végez! Hogy az elénk gördülő akadályokkal hogyan birkózunk meg, azt senki sem tudja előre. És ahogy a nagy háborúkban lenni szokott, vesztes félnek mindig kell lennie. Szóval egyik kezünkben ott a gondosan felépített, majd egy perc alatt megsemmisült, füstölgő haditervünk, a másik kezünkben meg a megnyugvást hozó borospohár. A tökéletes anya mítoszát lerombolva azonban kialakultak bizonyos jelenségek: az anyatípusok. Szoknyákat felkötni, induljon a mustra!
Első fellelhető típusunk, a „Pitbullba oltott gladiátorok”. Nem a rejtőzködés nagymesterei, inkább a vadon elefántjaihoz hasonlatosak. Mindenen és mindenkin átgázolnak, gátlások nélkül, hogy a csemetéjük elé kitűzött célokat minden esetben elérjék. Nem számít, hogy Pistike egyébként a való életben nem remekel a magasabb kvalitást igénylő feladatok terén, biztos a tanár a hibás, ha a poronty mindig csak elégséges osztályzatokkal tér haza. Na meg az iskolai balhék… Az ő szent és ártatlan gyermeke csakis áldozat lehet. „Valószínűleg Lacika orrcsontja futott bele a mi Pistikénk könyökébe, nem pedig fordítva.”
Aztán ott vannak az „Einstein-Optimalizátorok”. Míg az előző típus a nyers erőbe vetette hitét, ennél a típusnál az agyi intellektus maximalizálása lesz a cél. A verseny itt már a fogantatás pillanatában elkezdődik. A szülők a hálószobában a leghitelesebben előadott Mozart felvételt teszik be, mert a tiszta hanghullámok elengedhetetlenek a magzat idegpályáinak prémium minőségű összekapcsolódásához. A gyerek megszületik, és esti mese gyanánt a kvantumfizika nagyjait olvassák fel neki. Három hónapos korára pedig szigorúan ütemezett, tizenhét pontból álló feladatlistát állítanak össze a gyerekeiknek: drónrepülő-szakkör, zenei előkészítő (természetesen mandolinon, mert az ritka), mandarin nyelv (hisz abban a jövő) és a többi effajta cifraságok.
Következő típusunk a listán a „Pajzsok”. Ennek a típusnak a gyerekei potenciális baleseti kockázatok, amit 0-24 órában figyelni kell. A bukósisak már az első ultrahangos vizsgálat után kötelező, de legkésőbb akkor, amikor a gyerek elkezdi megtanulni a pislogás veszélyes műveletét. GPS-nyomkövető a cipőbe, a kabátba, a maciba. A gyerek a spontaneitás fogalmát még csak hírből sem ismeri. Kötelező lejelentkezések ötpercenként. „Anya, fél óra és otthon vagyok” üzenet helyett Gáborka a jól begyakorolt üzenetet küldi az anyjának: „Terepviszonyok kielégítőek, pulzus normális, légzés rendben, külső fenyegetés valószínűsége 0,8% – a pozícióváltásomat megkezdem hazafelé!” A burokban felcseperedő gyermek anyja pedig csodálkozik, hogy a negyvenéves Gáborka miért nem dolgozott még eddig soha, miért nem költözött még külön, és hol maradnak az unokák.
Negyedik típus, az „Archeoanyák”. Őket első ránézésre felismerni. Földig érő szoknya, hímzett blúz, és arcukon a mindig fellelhető boldogság. Ők azok a típusok, akik körül legalább két gyerek szaladgál, a harmadik pedig a saját, kézzel hímzett kendőjükben alszanak a hátukra kötve. A természetesség hívei. Csak saját készítésű kecsketejesszappant használnak, és orvosság helyett a méregtelenítő csalánfőzettel gyógyítják a családot. Génjeikben hordozzák a népi kultúra iránti vágyat, és elképzelhetetlen, hogy a gyerekeik ne játszanak valamilyen népi hangszeren vagy ne ismerjék a kalotaszegi legényes minden egyes táncpontját.
Szót kell említenünk a „Mentesanyákról”. Ők azok, akik kizárólag otthon készült étellel járulnak hozzá a család minden egyes tagjának a fizikai fejlődéséhez. Csokoládé? Szó sem lehet róla! Kóla? Micsoda ördögtől való elképzelés! Igaz, hogy amúgy senkinek semmi baja, de kizárólag laktóz-, glutén-, cukor-, adalék, tartósítószer-, íz- és állagmentes termékek kerülhetnek szóba. Garantáltan csakis GMO-mentes, boldog csirkéket fogyasztanak, de egy héten szigorúan csak két alkalommal, – Gyurikának a növésben lévő szervezetének még szüksége van a fehérjedús pipicicire – mert a többi nap a vegán életmód szerint etetik a családot. Ha valaki nassolni szeretne, akkor csakis kölesgolyóval teheti, de azt is csak a szakrális mantrákat mormoló buddhista szerzetesek által bányászott Himalája sóval megszórtat, ami így nem csak sima nátrium-kloriddal, hanem pozitív ionokkal feltöltött táplálék is lesz.
Társadalmunk legújabb kinevelt típusa a „Postingszindrómában” szenvedő anyák. Delikvenseink nem léteznek online tér nélkül, és ezt előszeretettel hirdetik is. Szegény gyerek még meg sem született, de már tele van az ultrahangos képeivel a valaha volt összes közösségi médiafelület. Egy héttel a gyerek születése után meg persze a fél internet tudja, mi a csecsemő ciklikusan ismétlődő napi rutinja, amit a kedves anyák nem restek az óránkénti feltöltött fotókkal megosztani mindenkivel. Aztán, ahogy nő a gyerkőc, az önfeledt szülinapi bulik helyett meg jönnek a live unboxing videók, hogy mégis milyen ajándékokkal lepték meg az ő kis gyöngyszemét.
Végezetül, de nem utolsósorban pedig itt vannak a tök átlagos, normális anyák, akik annyira mindennapiak, hogyha róluk szólt volna ez a kis szösszenet, nem lett volna miről írni.
Author: Fazekas Bíborka Lilla
Fazekas Bíborka Lilla vagyok. Egy Tolna megyei faluban élek családommal. Az alkotás mindig is az életem része volt. A kreativitás számomra egy állandóan változó, izgalmas folyamat, amelyet a mindennapi élet apró dolgaiban is keresek. Ugyanannyi örömöt lelek egy hangulatos fotó elkészítésében, egy szépen megkomponált sütemény megálmodásában, mint egy gondolatébresztő írás papírra vetésében. Éppen ezért rendkívül izgalmas számomra, hogy ennek a közösségnek is immár a tagja lehetek, és végre az irodalom területén, a sorokkal alkotott világban is elkezdhetem szárnyaimat bontogatni.
