Hajnali hívás

Hajnali Hívás

 

Késő decemberi hajnal volt, hat óra körül. Anna autója szinte zajtalanul suhant az úton és ebben a korai órában még csak elvétve lehetett látni más autóst. Tekintete unottan pásztázta az utat, hiszen már maga sem tudta hányszor tette meg az elmúlt tíz év alatt. Elég gyakran bekapcsolta a reflektort, hogy távolabbra is lásson, ugyanis félt a kóborló őzektől. Bármikor kiugorhatnak a bozótosból, és a sötéttség miatt már csak az utolsó percben veszi észre őket a halálra rémült autós. Az ütközés pedig egy ilyen hatalmas állattal egyik félnek sem hozna sok jót. Nem is tudta elfelejteni azt a néhány évvel korábbi esetet, amikor a baleset csak egy hajszálon múlt. Ahogy észrevette az őzet, beletaposott a fékbe. A hatalmas állat és az auto szinte néhány centiméternyire állt meg egymástól.  Pár másodpercig farkasszemet nézett a megdermedt állattal, akinek a szeméből sugárzott a rémület. Valószinüleg ugyanazt látta az állat is Anna tekintetében.  Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Aztán amilyen gyorsan eléugrott az állat, ugyanolyan gyors, erőteljes lendülettel el is illant. Anna megkönyebbülten sóhajtott fel, ugyanis rosszabbul is végződhetett volna. Nem kívánt mégegy ilyen hasonló pillanatot átélni.

Talán félúton járhatott már, amikor megcsörrent a mobil telefonja. Azonnal átvillant az agyán egy nyugtalanító gondolat, hiszen senkitől nem várt hívást ebben a szokatlan időpontban.

-Ugyan ki lehet az?  -Nyilalt az agyába, hiszen csak nagyon fontos ügyben zavarhatnak valakit ilyenkor.

– Apunak tudnia kell hogy ebben az időpontban úton vagyok a munkahelyemre. Vezetés közben sohasem zavarna. – Mondta félhangosan magának, nyugtázva ezzel, hogy ő lehet legkevésbé a hívófél. Ez így is volt, a Magyarországon élő édesapja már jól ismerte Anna mindennapjait, és a hat óra időeltérést is. Sohasem hivta volna olyankor, amikor tudta hogy a lánya dolgozik. Valami azonban mégis azt sugallta, hogy a hívás mégis Magyarországról jött.

Anna megpróbálta megkeresni a telefont, ami a mellette lévő ülésen, a táskájában volt. Bal keze a kormányon, miközben szemeivel az utat pásztázta, jobbkeze pedig idegesen turkált a táskában. A csöngés ugyan abbamaradt, de Anna legalább annyit tudni akart, hogy ki volt a hívófél. Rossz előérzete volt, hiszen tizenegy hónappal korábban is hasonló időpontban csörgött a telefon.  Az édesapja hívta, akit nem tudott és nem is akart reggelig várni a szomorú hirrel, miszerint Anna édesanyja elhunyt.

Bármennyire igyekezett, a telefon nem akadt a kezébe. Ettől még idegesebb lett. Félrehúzódni nem volt idő, de nem is akart  megállni a sötét, erdős út szélén.  Ehelyett erőteljesen rálépett a gázpedálra. Sohasem ért még be a munkalyére ilyen gyorsan, és már mit sem törődött az őzekkel. Ahogy beért az üres, kivilágítatlan parkolóba, magaelé rántotta a táskáját és türelmetlenül felfordítva mindent kirázott belőle. Végre meglett a telefon, és ahogy meglátta a hívófél nevét, rögtön beigazolódott a gyanuja. A hivás valóban Magyarországról jött, de nem az édesapja, hanem a bátyja hívta.

-Zoltán!  -Mondta ki a nevet hangosan. – Vajon mit akarhat? Sohasem keresett még engem telefonon.

Valóban sohasem keresték egymást, pedig tudták egymás telefonszámát.

Anna, aki Amerikában élt, több mint tíz éve nem látta a bátyját, három éve pedig már semmit sem tudott róla. Nem csak térben, hanem lélekben is eltávolodtak egymástól. Zoltán a szülőkkel sem tartotta a kapcsolatot, de Annával sem.

Anna remegő kézzel nyomta meg a visszahívó gombot. Érezte, hogy fontos dolog miatt hívják, így nem habozott. Két csörgés sem kellett és a bátyja szólt bele:

-Beszélnünk kell!  Apánkat autóbaleset érte. Nagyon súlyos az állapota.

Anna torka összeszorult, úgy érezte, hogy meg sem tud szólalni. A szive pedig olyan erősen kezdett dobogni, hogy szinte minden egyes dobbanást érzett a melkasában. Néhány másodperc után sikerült csak kierőltetnie néhány szót:

-Mégis mi történt? Hogy tudtad meg? Apától tudom, hogy már évek óta nem beszéltetek egymással.

-Megtalálták a zsebében az iratait és egy noteszt a mi telefonszámainkkal. Engem hívtak, a te számodon látták, hogy nem magyar telefonszám. Jelenleg csak annyit tudok, hogy áttért a szembejövő sávba és frontálisan ütközött egy teherautóval. A teherautó sofőrje karcolásokkal megúszta, de neki…- és itt megállt egy pillanatra – már az is csoda, hogy nem halt meg rögtön.

-Hol történt? – kérdezte Anna sírástól akadozó hangon.

-Azon a vidéki úton, ami a temetőbe vezet, abba ahol az édesanyja myugszik.

-Ismerem azt az utat. Tudom hogy gyakran kijárt hozzá. Engem is mindíg elvitt amikor Magyarországon voltam.Nem értem hogy történhetett. Azon az úton alig van forgalom. Menj el hozzá kérlek, még akkor is ha nem voltatok jóban! Én nem tudok. Most nem tudok, ugye megérted.

Mondta könyörögve Anna, miközben a sírás folytogatta. Egy óceán választotta el az édesapjától, miközben a bátyja csak kétórányira volt tőle. Lélekben viszont annál messzebb.

-Majd hívlak, ha többet tudok. – Válaszolta Zoltán kimérten és ezzel letette a telefont. Hiányoztak a szavaiból az érzelmek, mintha nem is az apjáról, hanem valami idegenről lenne szó.

Anna besietett a munkahelyére, hiszen nem akart elkésni, de egész testében remegett. Nem tudta hogy mi lenne a jobb: hazarohanni, vagy magára erőltetve a mosolyt és dolgozni. Kicsi gyerekekkel foglalkozott egy óvodában, azok előtt pedig nem jelenhet meg felzaklatottan, holtfehér arccal, kisírt szemekkel.

Valahogy elszinészkedte az első órákat, ami hatalmas erőfeszítésébe került. Az ezután következő szünetben elhúzódott a játékraktár csöndes zugában és hívni kezdte a magyarországi  kórházat. Tudta a telefonszámot, hiszen édesapja volt már kórházban korábban is. Örökkévalóságnak tünt az a néhány perc, amíg kapcsolták az intenzív osztályt. Aztán újra néhány idegeket örlő perc következett, amig megtalálták az ügyeletes orvost. Miközben várt, hallotta a gépek csipogását, a legközelebbi beteg életjeleit. Az orvos már tudthatta a nővértől melyik betegről van szó, így Annának nem kellett elismételnie magát. Az orvos szólt bele a telefonba először:

-Sajnos nem tudok sok jót mondani. -Kezdte részvéttel a hangjában – Szinte mindene összetört. Átesett egy műtéten, ahol megpróbáltuk összerakni a legsúlyosabb töréseit, elállítottuk a vérzést, de a belső szervek sérülésére még nem került sor. Nem biztos, hogy kibirna mégegy műtétet, hiszen már nem fiatal. Az egyetlen jó dolog amit mondhatok, hogy az eszméletét a baleset óta nem nyerte vissza, így nem szenved.

– Amerikából beszélek, – mondta elcsukló hangon Anna – nem tudok ott lenni mellette. Kérem tegyenek meg érte amit csak lehet!

-Hivjon vissza holnap! – Tette hozzá az orvos – Akkor már többet tudok mondani.

-Mennyi az esély a túlélésre? – Kérdezte Anna szipogva.

Az orvos hezitált egy-két percig, aztán nagyot lélegezve hozzátette:

-Talán 1-2 százalék. Ha meg is marad, a felépülése egy hosszú fájdalmas út lesz, valószinüleg sem járni, sem beszélni nem fog tudni, és mentálisan sem lesz már az aki volt.

Csend váltotta fel a szavakat a vonal mindkét oldalán. Reménytelenségtől fájó csend.

Anna nem tudott volna semmi értelmeset mondani, így letette a telefont. Még azt sem vette észre, hogy el sem köszönt.

Képtelen volt aznap este aludni. Maga előtt látta az apját, azt az arcot látta, amelyiktől elbúcsúzott néhány nappal ezelőtt.  Anna minden héten skype-on beszélt az édesapjával, ahol láthatták is egymást. Úgy várta ezeket a szombati beszélgetéseket, mintha randevúra készült volna. Eltervezte miket fog mondani, és arra törekedett, hogy csak jó hirekről számoljon be, hiszen az apja már lassan egy éve, Anna édesanyjának halála óta egyedül, mély depresszióban élt. Zoltán már három éve nem kereste az apját, egy családi probléma miatt teljesen eltávolodtak egymástól. Anna pedig – akit az apja rajongásig szeretett – húsz éve az USA-ban élt. Anna apja ezt sohasem tudta igazán megemészteni, bár ezért nem haragudott rá. Ritkán látták egymást személyesen, igy azok a skype beszélgetések jelentették a köldökzsinórt közöttük. El sem tudták képzelni a hétvégéket nélküle. Anna képtelen volt megérteni és feldolgozni, hogy az az arc, amit néhány napja látott, már eszméletlen, és összetörve fekszik egy kórházi ágyon. Hiába élt távol az apjától, ő akkor is az a kicsi Annácska maradt az apjának, aki mindíg megvédte, segítette, a gondolatát leste, mindegy hány éves volt a lánya. Ő volt az egyetlen, aki igazán megértette Anna vágyait, gondolatait, akaratát, és a hibáit is. Azokat a hibákat pedig mindíg megbocsájtotta, még azt is, hogy Anna elhagyta az országot és Amerikába költözött. Igen, ezt hibának tartotta mint apa, de jobban szerette a lányát annál, hogy ezért haragudjon rá, pedig Anna, akarata ellénre is a legnagyobb fajdalmat okozta neki ezzel.

Az utóbbi hónapokban- édessnyja halála óta- egyre gyakrabban beszélt Anna apja arról, hogy belefáradt az élet nehézségeibe. A hirtelen rászakadt magányt pedig képtelen volt elviselni, nem látta már az élet értelmét. Bár mosolyogva búcsuzott el lányától minden szombati beszélgetésük után, de Anna érezte, hogy ez nem az a mosoly, amit korábban kapott és megszokott az édesapjától. Jól ismerte apját, jobban mint bárki más, így kiérezte az apja mosolyából a valódi érzelmet, az élet értelmetlenségét.

Másnap, egy kialvatlan éjszaka után sem vett ki szabadnapot Anna. Úgy érezte, hogy bármilyen nehéz is magára erőltetnie a gyerekek előtt a mosolyt, még mindíg jobb, mint otthon ülni és a tehetetlenségtől megőrülni. Munkábamenet előtt először a bátyját hivta föl. Magyarországon délkörül járt az idő. Arra gondolt, hogy talán már sikerült hazautaznia és meglátogatni az apját. Anna ujjai most is remegtek, megérezte, hogy nem lesz kellemes beszélgetés.

-Meg tudtad látogatni Apát? – Kérdezte szinte alig hallhatóan.

-Igen. Most is itt vagyok nála, de eszméletlen. Hamarosan viszik a műtőbe. Az orvos szerint ha nem műtik meg, akkor biztosan meghal.

-És ha igen? Akkor ugye van remény? – Kérdezte Anna bizakodással a hangjában.

-Igen van remény, de csupán csak 1-2 százalék. – Válaszolta Zoltán lemondóan.

-Jobb hogy nem tudsz eljönni és nem látod őt. Borzalmas látvány. Szinte mindene eltört. És az a rengeteg cső ami a testéből kilóg… Képtelenség, hogy magához térjen. Azt hiszem én sem tudok tőle elbúcsúzni, hiába vagyok itt. Fogalmam sincs hogy meddig fog tartani a műtét, de várok.

Zoltán hangjából most már kiérződött a sajnálat, a megbánás-szerű bűntudat, amiért apjával megszakította a kapcsolatot. A közöttük kialakult antagonisztikus ellentét  iszonyatosan eltörpült, szinte semmivé vált. Furdalta a lelkiismeret és még bocsánatot sem tud kérni az apájától, ha a műtét nem sikerül.

Az órák ólomlábon haladtak. Annát szokásosan körbevették a vidám gyermekek a hangos kacagásukkal. A mosolygás és a gyerekekkel való foglalkozás, ami mindennapos és rutinos könnyedtség volt számára, most rettenetes energiájába került. Elfelejtette néhány gyerek nevét, nem találta azokat a tárgyakat, amik előtte hevertek az asztalon, nem jutottak eszébe azok a dalok és mondókák, amiket már több mint tíz éve énekel. Szinte ötpercenkét kereste a tekintete az órát, miközben arra gondolt, hogy vajon végetért e a műtét.

Az ebédidő szokatlanul zajosan telt. Sem kedve, sem ereje nem volt a hangoskodó gyermekeket csitítani, és persze képtelen volt enni. Csak ült az ebédlőasztalnál és számolta magában a perceket. Ahogy felálltak a gyerekek az asztaltól, már nem bírta tovább. Elbújt a játékraktárban és elővette a telefont. Újra hallotta a végtelennek tűnő búgó hangot, a most abszurdnak hangzó zenét, amit várakozás közben hallunk a telefonban. Közben izzadni kezdett a tenyere, és egész testében remegett. Hallotta az orvos lépteit amit a rideg kórházi folyosó még fel is hangosított, aztán az orvos szuszogását, amint átvette a kagylót. Nem szólt bele rögtön. Anna a lelki szemei előtt szinte látta, ahogy az orvos hezitálva vár a válaszadással.

-Tud valamit mondani a műtétről, doktor úr? – szakította meg a csendet Anna.

– Igen, de semmi jót. Őszinte részvétem. – Válaszolt az orvos  szinte alig hallhatóan. – Sajnos már a műtőben elvesztettük az édesapját. Hiába kapott vért, a szervezete fölmondta a szolgálatot. Ilyen sérülésekkel még egy fiatalnak sem lenne sok esélye, ő pedig már jócskán benne volt a korban. Higyje el, jobb ez így. Sem testileg és sem lelkileg nem jött volna már rendbe teljesen. – Itt megállt néhány másodpercre, mintha az orvosnak is túl sok lett volna mindez

– Azt biztosra mondhatom, hogy nem szenvedett.

Anna szinte megbénulva hallgatta az orvos szavait. Hallotta, de mégsem tudta felfogni. Amikor már képes volt megszólalni, csak ennyit mondott:

-Nem tudtam elbúcsúzni tőle és ezért nagyon bánt a lelkiismeretem.

-Ha a legelső géppel hazautazott volna, sem biztos, hogy élve találja, és a baleset óta eszméletlen. Nem tudott volna elbúcsúzni tőle. -Válaszolt az orvos hallható együttérzéssel.

-Legalább foghattam volna a kezét, megcsókolhattam volna a homlokát. Tudom, hogy érezte volna, még ha nincs is eszméleténél. Persze az orvosok nem hisznek az ilyesmiben.

A vonal végén újra csend lett, az orvos valószinüleg jobbnak látta, ha erre semmit sem válaszol. Anna szinte alig hallhatóan elköszönt az orvostól és letette a telefont. A félhomályos játékraktárban olyan csönd lett, mint egy kriptában. A tekintete üresen meredt rá a polcokra, ahol bizarr látványt nyujtott a sok mosolygó játékbaba. Anna legszivesebben lesöpörte volna a polcról és széttaposta volna őket egytől egyig. Ehelyett csak állt ott a csöndben és érezte, hogy könnycseppek gurulnak le az arcán.  Nem sok választotta el attól, hogy ordítani kezdjen, amivel kiadta volna magából a visszafolytott, tehetetlenséggel tetézett elkeseredettségét. Tudta, hogy ezt itt és most nem teheti meg és azt is tudta, hogy bármilyen nehéz is, vissza kell mennie dolgozni. Lassan kinyitotta az ajtót és meghallotta a gyerekzsivajt, ami éles kontrasztja volt a korábbi síri csöndnek. Ruhája ujjával letörölte a könnyes arcát, hiszen várták vissza a gyerekek, a munkája, maga az élet, ami megy tovább.

Iszonyuan lassan múlt az idő. Alig várta, hogy leteljen a munkaideje és már az autóból felhívta a bátyját. Ott éjfél felé járt az idő, de Zoltán azonal fölvette. Ő sem tudott aludni, hiszen megviselte az apja halála. Mardosta a lelkiismerete, a tudat, hogy nem hozhat renbe  semmit. Ő volt az, aki valamit nagyon elrontott  és most már ezzel a tudattal kell élnie.

-Tudod már a rossz hírt? – Kérdezte Zoltán és a hangjából kiérződött mindaz, amit érzett.

-Fölhívtam a kórházat, de tudtam, hogy jó hírre nem számíthatok. – Válaszolta Anna megtörten.

-Sajnos még mindíg nem derült ki, hogy mi vezetett a tragédiához. – Folytatta Zoltán. – Nem volt alkohol a vérében, az időjárás sem okolható és a forgalom is gyér volt. De hiszen te is tudod, hogy azon az úton alig van forgalom.

-Apa nem akart már élni! – Vágott a szavába Anna, meg sem várva hogy Zoltán befejezze a mondatát.

-Ugyan honnan veszed ezt? – Kérdezte megdöbbenve Zoltán.

-Te nem beszéltél vele már három éve én viszont minden héten. Amióta anya elment, mély depresszióba esett. Minden nap kiment hozzá a temetőbe, nem tudta elengedni.

-Csak nem azt akarod mondani ezzel, hogy…? – Kérdezte Zoltán döbbenten, de nem merte befejezni a mondatot.

-Nem látta az élet értelmét. Rettegett az egyedülléttől, különösen most, karácsony előtt néhány nappal. Félt attól is, hogy mi lesz ha lebetegszik. Senkire nem számíthat. Hozzám nem akart kiköltözni, azt is tudta, hogy én már nem tudok hazamenni. Ide kötnek a gyerekeim, az unokám. Veled a viszonya megromlott, három éve meg sem látogattad őket, pedig te az országban élsz, én nyolc ezer kilométerrel odébb. Öregek otthonáról hallani sem akart. Azt hiszem mindketten hozzájárultunk a halálához hiszen egyedül hagytuk, amit ő nem birt elviselni. – Ömlöttek Annából az elkeseredett szavak. Ha a bátyja mellette áll, talán még egy pofont is lehúzott volna neki.

-Azt akkor sem állíthatod, hogy szándékosan hajtott a teherautó elé.  Képtelenség amire gondolsz! – Vágta rá Zoltán ingerülten.

-Az igazságot sohasem fogjuk megtudni, mert a sírba vitte magával, de ha semmi sem indokolta a balesetet, akkor én csak egyre tudok gondolni. A rendőrségi jelentés szerint Apa autója áttért a szembelévő sávba, amit sem az időjárás, sem az egészségi állapota nem indokolt. Nekiment frontálisan egy teherautónak, egy olyan úton, ahol alig látni járműveket.

Hát nem érted? Apa már nem akart élni!

Anna szinte már kiabált és izzott a kezében a telefon.

-Ez őrültség! Tudod, hogy mit beszélsz? – Kiabálta Zoltán.

Nyomasztó csönd lett a telefon mindkét oldalán. Zoltán törte meg ezt a kínos csöndet egy kérdéssel, hogy elkanyarodjanak a kellemetlen témától:

-Mikor tudsz hazajönni? Addig várok a temetéssel.

Anna már nem akarta folytatni ezt a mindkettőjüket felkavaró beszélgetést. A telefon szinte égetni kezdte a kezét. Gyorsan rávágta a választ egyetlen szóval:

– Megírom. – és ezzel letette a telefont.

A temetésre két hónap múlva került sor, hiszen elhúzódott a rendőrségi vizsgálat a baleset körülményei miatt. Két boncolásra is sor került, mindkettő megerősítette, hogy semmilyen egészségügyi probléma nem állt fenn, ami okozhatta volna a balesetet. Az időjárás sem volt rossz, a forgalom pedig nagyon gyér azon az útvonalon. Emberi mulasztásként zárták le az ügyet, és eltekintettek a további jogi lépésektől, hiszen a baleset okozója elhunyt.

Anna a szertartás után egy fotót rakott be az urna mellé, rajta ő a gyerekeivel. Az urnát megcsókolta és csak ennyit suttogott:

-Amikor utóljára beszéltünk, azt mondtad, hogy viszlát kislányom. Miért nem tartottad be a szavad Apa?

Hazatérve Magyarországról Anna számára minden folytatódott ugyanúgy, mint korábban, csak egy dolog változott meg. Többé nem vezetett munkába azon az útvonalon, ahol az a bizonyos váratlan hajnali hivás érte. Úgy gondolta, lélekben újra átélné azt a sokkoló érzést, amit akkor, azon a hajnalon. Azt hitte, hogy így talán könnyebb lesz majd földolgozni a történteket. Az az utolsó skype-beszélgetés azonban újra és újra megjelent a lelki  előtt. Szinte maga előtt látta édesapja arcát és hallotta a hangját, mintha csak tegnap történt volna. Néha úgy érezte, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Megemészthetetlennek tünt, hogy nincs többé Apa. Nincs többé az az ember, aki mindenkinél jobban féltette őt, aki igazán megértette a vágyait, úgy, ahogy senki más. Nagyon szenvedett amikor Anna kiköltözött Amerikába, de azt is el tudta fogadni, ha a lánya így látta jónak. Annak hogy  különösen erős kötelék kötötte össze Annát az apjával, volt egy másik oka is. Anna kétszer is neki köszönhette az életét. Másodszor, amikor másfél évesen megmentette a haláltól. Anna túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen rá, de később elmesélték neki. Egy súlyos betegséggel került kórházba, és minden kezelés ellenére az állapota csak rosszabbodott. Az orvosok lemondva róla már a folyosóra is kitolták, hiszen a zsúfolt kórházban a kórterem másnak kellett. Értesítették Anna apját a rossz hirről, aki egy katonai hadgyakorlatról azonnal hazautazva, meglátta a lányát a rideg kórházi folyosón. Berontott a főorvos szobájába és fegyverét, ami természetesen nem volt élesre töltve, a főorvosra szegezte. Utasította, hogy Annát vigyék vissza a kórterembe, és tegyenek meg mindent a gyógyulásáért. Nem tudta és nem is akarta elfogadni a lemondás és reményteleség tényét, számára nem létezett lehetetlen. Most viszont lehet, hogy feladta a saját élniakarását? Nem lehet tudni, de akkor nem volt ott az országúton mellette senki, aki visszaránthatta volna abból a végzetes pillanatból. Anna sem lehetett ott a kórházban, hogy a főorvoshoz rohanva a lehetetlenre kérje.

Egy magányos estén, amint kint ült lakása erkélyén, gyertyát gyújtott. Eszébe jutott az a régi, több mint ötven évvel ezelőtti kórházi történet. Félhangosan beszélni kezdett, mintha így eljutnának a szavai Apához, bárhol is legyen:

-Emlékszel Apa, amikor lemondtak rólam az orvosok? Te visszahoztál. Én nem tudtam ugyanezt megtenni érted. Túl messze vagyok.

Anna valóban messze volt, mégsem érzett most senki mást olyan közel a szivéhez, mint őt, az édesapját.

Felnézett az esti csillagos égboltra, ahol milliónyi csillag ragyogott, mint mindíg. Most mégis, mintha egyel többet látna. Csöndben elmosolyodott, miközben egy könnycsepp csordult le az arcán.