Új év, régi élet

Vár ránk a nap.

Ideje kibújni a párás ablakok mögül,

megkopott érdeklődéssel mégis

egy-két kört tenni a velünk maradt gondok körül.

 

Új év – új élet.

Hányszor hallottuk az untig ismételt mondatot…

Most nem hat ez sem. Érzéseink közt

mintha a hiány maradt volna a legnagyobb.

 

Csak a nap vár,

ránk tekintve tört aranyával, állhatatosan,

követ minket szobáról-szobára,

egyre utánunk lopakodva fondorlatosan.

 

Apró porszem

kering a térben, hull, majd feljebb száll minduntalan.

El nem rejtőzhet, picinyke léte

a fényben fürödve előttünk táncol súlytalan.

 

Zsúfolásig

megtelt a kamra, amiben kikötött ez, meg az:

szökött reménnyel, boldog órákkal,

eljátszott bizalommal minden ládánk tele van.

 

Nincs cseppnyi hely!

Tele pince, padlás, be kéne zárni a kaput,

de mint bőrigázott hűséges eb,

egy érzelemszikra az ajtórésen még bejut.

 

Tél közepén

velünk együtt a ház gerendájáig átfagyott,

de odakint sorban állnak mind,

akiket a sors már születésünkkor ránk hagyott.

 

Éhes macska

nyivákol ételért hat-hét óra közt pontosan,

és egyre csak csöng a telefon, világgá

kürtölve, hogy ránk valakinek megint szüksége van…

 

Ha másért nem,

megszokásból élére állítva a dolgokat

könnyebb talán szembenézni azzal,

hogy újra nyitva áll háromszázhatvanöt rovat.

 

Jobb elfogadni,

hogy a jelenben néhanap semmi sem sikerül?

Akárhogy is, de majd jön egy nap, mikor

észrevételen valahogy minden elcsendesül.

 

Egy reggel majd

könnyebb lesz az, ami mellettünk, belénk marva elhaladt.

S a nap útjába akad talán majd

valami szebb is, ami tavalyról szintén itt maradt.