Bőrbe vésve
Megtelt a pizzás étterem teraszán minden asztal csak a sarokban maradt még két szabad hely. Nem sokáig mert egy idősebb pár érkezett, a pincér odakísérte őket. Rendeltek rögtön két pohár rozét. Utolsó próbálkozásaival a nap kellemesen melegített az indián nyár végén. Levették a zakójukat mielőtt leültek. Az étlapot meg sem nézték, pontosan tudták milyen pizzát kérnek. A férfi csípős, olasz szalámist a nő pármai sonkást, rukkolával. Pár hete randevúztak, nem először találkoztak. A nőnek korábban is feltűnt a férfi nyakánál egy tenyérnyi bőrhiba de nem kérdezte, hogy mitől van ez a forradás. A férfi a nappal szemben ült le, lazított egy gombot az ingén, így a sebhely újra láthatóvá vált. Amíg készült a pizza az asszony megragadta az alkalmat és egyenesen rákérdezett, mi is történt valójában. Kortyoltak a borból és a válasz egy igen régi történetté kerekedett…
A világháború alatt egy budai házban lakott együtt több család, egymást segítve várták a felszabadítást. Gyakran a pincében húzódtak meg, mint ahogy a túlélők többsége is. A férfiakat korábban a frontra, illetve később munkaszolgálatra vitték. A szerencsésebbek, akik élve vagy komolyabb betegség nélkül megúszták hazaszöktek. 1944-ben már a felszabadulás közelében az édesapa kötelező munkaszolgálatról keveredett haza. Felesége és másfél éves kisfia várták. A bombázások még nem szűntek meg, biztonságosabb volt a pincében, ott számolták az órákat, találgattak, egymást nyugtatták, főztek. A család szerette a paradicsomlevest, az apa kedvence volt. Konzerv is maradt valahonnan meg száraz tészta. A viszontlátás örömére boldogan fogtak az evéshez. A kisfiú szorosan az apjához bújt és az ölében ette a levest. Izgett-mozgott egyik karjával átölelte a papát majd a másikkal hirtelen mozdulattal a tányért leverte az asztalról. A forró levest magára löttyintette. Vékony bőrére rátapadt az ingecskéje, sírt a fájdalomtól sokáig, hiába próbálta a mama gyógyítani, kenegetni, a tenyérnyi új bőr nehezen gyógyult.
Pár hét múlva már éppen elfelejtették ezt az életre szóló balesetet, amikor újból szőnyegbombázás érte az utca házait, beleértve az ő házukat is. Borzalmas volt, többen meghaltak a szomszédok közül, és sokan megsebesültek. A házak némelyikét földig rombolták. A pincékben tudták csak a sebesülteket ellátni. A kisfiú édesapját is találat érte. Bevitték a közeli Honvéd kórházba. A kórtermek zsúfolásig megteltek sebesültekkel. Az édesapából tizenegy repeszdarabot operáltak ki szerencsére egyre javult az állapota. Az édesanya többször meglátogatta, és nagyon várták a hazatérést, mint a háború befejezését is. A felszabadító seregek megérkeztek lassan. Az a fájdalom elmondhatatlan, amit a fiatalasszony érzett mikor egy utolsó bombázás a közelükben a kórházat földig rombolta. Az ápoltak, az orvosok a személyzet mind meghaltak. Az édesapa sem tért többé haza. A kisfiú nem látta többé a paradicsomleves lett az utolsó maradandó emléke, amit felnőttként azóta is őriz. Az édesanya pár hónap múlva megszülte a fiú kishúgát, akinek édesapjáról még csak emlékképe sem maradt
Időközben a pizza az asztalukra került kicsit kihűlt. A fájó, személyes történet felzaklatta mindkettőjüket. A világháborús évekből az ismerőseik körében gyakorta hasonló hírek láttak napvilágot. Sokan azonosítás nélkül kerültek tömegsírokba, mint ahogy a férfi édesapja is, Budán.
Az asszony megszorította a férfi kezét. Szó nélkül falatoztak tovább és kértek egy egész üveg rozét.
(Rodé Klára: „Hallgatlak, mesélj!” c. kötetéből)
Author: Rodé Klára
Mottóm: „A rohanó évekkel az életnek nincs vége… Csak ha elfogy a szó, elhal a zene, megtorpan a tánc, elapad a szeretet.” (R.K.) Az írás örömforrás és vallom, hogy nincs korhoz kötve. Magam is rátaláltam néhány éve, jóval túl az életem delén. Érlelte az idő, a végnélküli tapasztalás, az olvasóim, barátaim lelkes bíztatása. Mozgalmas életutam karrier építéssel, utazásokkal, szerelmekkel, gyermekeimmel, unokámmal, elveszített férjekkel kiapadhatatlan forrásnak bizonyultak. Valóságos történeteim néha szomorú, ironikus vagy humoros, pikáns mozaikjait az elmúlt hét évben novelláskötetekbe gyűjtöttem, (Életre keltek, A hatfejű sárkányfemina, Félárnyék, Az én kaleidoszkópom, Tenyérnyi történetek címekkel) szerzői kiadásban megjelentettem akárcsak az első regényemet, Az arcnélküli férfi-t is. Antológiák társszerzője voltam. A prózák mellett versekkel is próbálkozom. Közlésvágyam határtalan, életünk ellesett pillanatairól, tárgyakról másképpen, emlékeimről, töprengéseimről. Az írás az életem része lett. Örömmel osztom meg novelláimat, könyveimet az érdeklődő kedves Olvasókkal. Email címem: rode.klara@gmail.com
