Ez a szerda is úgy indult, mint bármelyik átlagos nap: Ákos szokásához híven beült szeretett törzshelyére, hogy megegyen egy szelet kuglófot, és igyon mellé egy-két csésze kávét. Ahogy mindig, úgy ezúttal is az egyik sarokban, egy félreeső asztalnál foglalt helyet, és maga elé emelte a magával hozott újságot, hogy lehetőleg elkerülje a másokkal való társalgást. Reggelenként ugyanis nem nagyon szeretett beszélgetni, ilyenkor rendszerint azzal foglalta el magát, hogy összeszedje a gondolatait. Most pedig igazán volt is mit megfontolnia.
A kuglóf elfogyasztása közben kelletlenül felidézte magában az előző délutánt, amelynek során véletlenül fültanúja lett egy ügyvéd kollégája és annak felesége között lezajlott beszélgetésnek. A nő elújságolta, hogy Ákos menyasszonya bizalmasan azt mondta neki: az utóbbi időben elbizonytalanodott a közös jövőjüket illetően, és már az eljegyzés felbontása is megfordult a fejében, de attól fél, ezzel nagy botrányt okozna, ami ártana a családja jó hírének. Ákos ezt hallva egészen elképedt, mivel ő abban a hitben élt, hogy minden rendben van közöttük. Számára semmi nem utalt Hanna viselkedésében arra, hogy kétségei lennének a tervezett házasságukkal kapcsolatban. Ha volt is ennek jele, nem vette észre.
Amit pedig hallott, az kétszeresen is rosszul érintette. Egyrészt rettenetesen zavarta annak tudata, hogy Hanna gond nélkül meg tudta őt vezetni, eljátszva az esküvőre készülődő, izgatott menyasszonyt. Másrészt egészen biztos volt abban, hogy ha már két ember tud a lány bizonytalanságáról, akkor ennek hamarosan az egész ismeretségi körükben híre megy – aztán majd jó darabig erről fognak pusmogni a hátuk mögött –, és ennek gondolatától egyenesen kirázta a hideg. Egyáltalán nem szeretett volna pletykák céltáblájává válni.
A rumos kávéval érkező pincérre pillantva azt látta, hogy mintha a megszokottnál nagyobb lenne a nyüzsgés körülötte, de nem foglalkozott ezzel. Félretette az újságot, egy darabig feldúltan bámulta az elegáns porcelán csészét, majd nagyot sóhajtva a szájához emelte, és belekortyolt. Amint az ismerős, kellemes íz szétáradt a szájában, némileg megnyugodott. Az italában tulajdonképpen több volt a rum, mint a kávé – Ákosnak már külön kérnie se kellett, hogy így készítsék el neki, mert már minden itt dolgozó felszolgáló ismerte az ízlését. Hamar kiürült a bögre, és ő szinte rögtön kérte is a következőt. Közben egyre csak az járt a fejében, mihez kellene kezdenie.
Magát ismerve biztosra vette, hogy képtelen lenne úgy tenni, mintha semmit nem tudna, ugyanakkor fogalma se volt, miként beszélhetné meg a dolgot Hannával. Ráadásul attól tartott, ha felhozza a témát, azzal talán csak ront a helyzeten. Nem látott tehát jó megoldást. Azt kívánta, bárcsak ne hallgatta volna ki azt a tegnapi beszélgetést, és miközben a lehetőségeit latolgatta, egészen megharagudott a lányra, amiért egy ilyen személyes titkot kifecsegett a barátnőjének, bele se gondolva, hogy az esetleg továbbadhatja valakinek.
Ahogy telt az idő, a kávéházban egyre nagyobb lett a hangzavar, ami így már egészen zavarta Ákost a gondolkodásban. Az egyik asztaltársaság különösen zajos volt. Odapillantva rögtön megállapította, hogy a nagy hangon társalgó fiatalemberek vele egykorúak lehetnek. Szinte mindannyian sujtásos öltönyt viseltek, és többük kokárdát tűzött a ruhájára, ami egyértelművé tette, hogy a nemzeti radikálisok sorait erősítik, akiket ő magában csak magyarkodóknak nevezett.
Mivel Ákos gondolatai máshol jártak, mindössze néhány mondatfoszlány jutott el tudatáig a beszélgetésből, de még ennyiből is megértette, hogy éppen a jogállamiság kérdéséről folyt a szó. Ezt hallva önkéntelenül elhúzta a száját, mert már borzaszótan elege volt a mindent átható politizálásból. Az utóbbi időben ugyanis gyakorlatilag az összes beszélgetése rövid úton valamilyen közéleti témákra terelődött, hiába próbálta nagy ívben kerülni ezeket. Olyan volt, mintha az embereket már semmi más nem is érdekelné, csak a politika.
Ráadásul azt is megfigyelte, hogy a legtöbben egyáltalán nem hajlandók vitázni, vagy akár csak elfogadni az övékétől eltérő véleményeket. Barátságok mentek tönkre a szeme láttára, rokonok hidegültek el egymástól a politikai nézeteltérések miatt. Éppen ezért igyekezett még azelőtt kihúzni magát minden beszélgetésből, hogy a másik fél szóba hozta volna a közélet állapotát. A kávézó vendégei ugyan előszeretettel politizáltak, amivel ő általában nem foglalkozott, ezen a reggelen azonban képtelen volt kizárni a tudatából a hallottakat – talán mert valahol mélyen örült, hogy elterelik a figyelmet a személyes problémájáról.
Időközben a kokárdások társasága kibővült néhány újonnan érkezővel, akik közül az egyik – egy hosszú bajuszú férfi – társai unszolására felállt az asztalra, ahol aztán sietősen felolvasott egy rövid kiáltványt, benne olyan követelésekkel, mint a sajtószabadság, a saját kormányzat és a törvény előtti egyenlőség. Ákos csak a fejét ingatta, és magában megjegyezte, hogy ezek a lelkes hazafiak kissé előreszaladtak, talán először meg kellene várni, mi sül ki a bécsi forradalomból. A következő gondolata az volt, hogy legjobb lesz, ha lassan távozik, mert a kávéházban már egész tömeg volt, és az emberek a hangadók asztala köré tömörültek, így szinte alig lehetett megmozdulni.
Ákos nagy nehezen leintett egy pincért, majd a fizetést követően elindult a kabátjáért, amelyet érkezésekor egy fogasra akasztott. Szinte rögtön meg is torpant, mert hirtelen éljenzés hangzott fel a hangadók asztala felől, és ő kíváncsian odafordította tekintetét. Mint kiderült, újabb szónok lépett az asztallapra: egy hegyes szakállú, vézna fiatalember. Ákos kíváncsi lett, mégis ki váltott ki ilyen nagy lelkesedést a társaságból, ezért egy hozzá közel álló férfitól megkérdezte, kinek örülnek ennyire.
– Hát nem ismeri fel? Ő Petőfi Sándor, a költő! – hangzott a válasz.
Ákos erre meglepetten hümmögött.
– Valóban? Láttam már portréját, de nem nagyon hasonlít arra a rajzra – mondta, inkább csak magának.
– Talpra magyar, hí a haza! – zendített rá Petőfi.
A közönség hatalmas lelkesedéssel fogadta a költeményt, refrénjét az első két versszak után már együtt mondták vele. Még Ákos is a vers hatása alá került, és bár ő némán hallgatta végig, nem kezdett el szavalni, egészen fellelkesült a végére.
Miután azonban a többiekkel együtt megtapsolta a költőt, az iménti lelkesedése egyik pillanatról a másikra el is illant. Helyette inkább a napi teendői jutottak eszébe: az irodában végzendő munka, egy új ügyféllel való találkozó, és az általa kinézett lakás tulajdonosának felkeresése. Újra elindult az állófogasok felé, de közben a tömeg is mozgolódni kezdett, ugyanis Petőfiék – mint azt Ákos fél füllel hallotta – azt találták ki, hogy nyilvánosan is felolvassák tizenkét követelésüket, meg a hazafias költeményt.
Noha kialakult némi tülekedés, egészen gyorsan sikerült odaférkőznie a fogashoz, és amint kezében fogta a kabátját, el is kezdett a kijárat felé nyomakodni. Odakint megnyugodva sóhajtott, amikor azt látta, hogy a feltüzelt társaság nem arrafelé indult el, amerre ő akart menni, hanem az ellenkező irányba. Már éppen sarkon fordult volna, amikor hirtelen azt érezte, hogy valaki a vállára tette a kezét. Megrökönyödve hátrafordult, és rögtön elkerekedett a szeme, amikor észrevette, hogy maga Petőfi Sándor áll mögötte.
– Tarts velünk, polgártárs! – hívta a költő, és fejével a társai felé intett.
Ákost szinte letaglózta a férfi szeméből áradó eltökéltség. Szeretett volna válaszolni, de torkán akadt a szó. Úgy érezte, képtelen lenne nemet mondani ennek az embernek, ugyanakkor egyáltalán nem akarta követni őt és társait. Egyetlen porcikája se kívánta, hogy bármilyen politikai jellegű eseményen részt vegyen. Menni akart, hogy intézhesse a dolgait, és közben gondolkodhasson azon, mihez kezdjen a magánéletében adódott problémával. A pillanatok lelassulnak, és úgy tűnt, mintha már hosszú percek óta álltak volna szótlanul, amitől Ákos kezdte kényelmetlenül érezni magát. Zavartan gyűrögette a kezében szorongatott újságot.
Végül az mentette ki a kellemetlen helyzetből, hogy az elvonulók közül valaki Petőfi nevét kiabálta.
– Megyek már, Janikám! – kurjantott a költő, majd biztatóan rámosolygott Ákosra, és a többiek után sietett.
A távolodó társaság után nézve Ákos megcsóválta a fejét, majd lassan útnak indult, és elkezdte számba venni az aktuális tennivalóit. A sarokra érve azért még kíváncsian visszafordult, ám addigra Petőfiéknek már nyomuk se volt. Egyszerre elfogta az érzés, hogy kimaradt valamiből, de ezzel akkor nem törődött. Később sokszor felidézte magában, mi történt ezen a bizonyos reggelen, és ilyenkor mindig arra gondolt: milyen különös, hogy ott és akkor nem ismerte fel a kávéházi események jelentőségét.
Author: Barna Benedek
Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. Témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni, de elsősorban mesék és fikciós irodalom területén szorgoskodom. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni, nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkám, a „Mesélj még, Rémusz bácsi!” című mesegyűjtemény az Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg 2024-ben. Időközben pedig több rövid írásom is napvilágot látott, ezekből válogatok az alábbi felsorolásban: – „A gödör” (novella, a „Cirkusz a moziban” antológiában, 2023); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/02/18/a-godor/ – „A minden kívánságot teljesítő gép” (mese, a Szitakötő folyóirat 65. számában, 2024); online is elérhető: https://ligetmuhely.com/szitakoto/barna-benedek-a-minden-kivansagot-teljesito-gep/ – „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” (fiktív levél, a „Mit rejt az üde függöny?” antológiában, 2024); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/04/16/miert-ment-szabadsagra-a-husveti-nyul/ – „Elkeseredett haragosok” (novella, a „Falvak-városok”...