Fecskelogika az (el)tűnő tavaszban

Fecskelogika az (el)tűnő tavaszban

2025. március

A paneltömb szikáran magasodott a játszótér fölé, mint egy mereven sötét takaró, amit valaki a lélegző világra terített. A napfény állhatatosan kutatta a réseket rajta, hogy betekinthessen mögé: kukucskált, keresgélt, hogy legalább egy cseppnyi meleget csempésszen a homokozóba. De nem találta a rést. Az épület tájolása adott volt, így nem jutott semmi a melegből az előtte tartózkodóknak, se embernek, se madárnak. Így, aki tavaszt akart, annak ki kellett kerülnie az árnyékot. Aki viszont a takarásból a fényre ért, valósággal újjá született, mert a fény olyan volt, mint egy bársonyos simogatás. Mintha a sugarak azt mondanák:

„Itt vagyok. Ha csak egy pillanatra is, de itt vagyok.”

Ezekért a meleg sugarakért és a bennük fürdőzésért tért haza a két füsti fecske is, Pitty és Fitty.

Egy pár voltak, amióta csak a gondviselés egymáshoz sodorta őket. Most egy kopasz ág peremén ültek, ahol a nap éppen elérte őket.

– „Tavaszi szél vizet áraszt.” – énekelte Pitty.

− Ne Pitty, ezt ne! Ez nem A tavasz, csak szél, ami összeborzolja a frizuránkat! Ke-ke-ke! – csipogta Fitty.

– Én csak azért csalogatom, hogy végre meghallja már és ide érjen. – érkezett a válasz.

Fitty erre elnézően azt mondta:

– Te vagy a legfecskébb fecske, mert mindig a jó időt várod.

– Li-li-li! Oh, hogyne várnám már, hisz’ én már fészket akarok rakni!

– Most??

– Csivitt- csivitt! Most igen. Fiókákat szeretnék. Olyan kis pelyhesen puhákat, mint a pitypang bóbitája. Olyan szárnyam alá valókat, akiket óvhatunk ettől a bolond világtól.

Fitty ekkor közelebb húzódott hozzá az ágon.

– Khe-khe! A világ bolond, az már biztos.

Mintha csak meghallotta volna az időjárás, hogy szólítják, mert esni kezdett a hó. Apró fehér labdacsok potyogtak garmadával, mintha valaki rossz tréfát űzne a tavasszal.

– Látod? – morogta Fitty. – Megint itt van. Bevonzottuk. A varjak is károgták, hogy jön még.

– Evitt-evitt! Ilyenkor már nem szokott… a hó ilyenkor nem természetes. – csipogta csalódottan Pitty.

– Régen nem is. – felelte Fitty. – Mostanában viszont már semmi nincs úgy, mint régén, ahogy a szüleinktől tanultuk. Még, ha meg lehetne enni?! Trrr! Majd betemeti a trükkös hó a majdani élelmünket és vadászhatjuk ki alóla, sőt a pocsolyából. Hogy fog így bármi is megérni? Már tavaly se volt rá idő, csak ha ház alá rejtették. Pontosan emlékszem: olvadt, aztán azonnal megfőttünk a tollunkban. – sopánkodott.

Pitty összezavarodva nézte a játszóteret. A gyerekek mégis kint voltak. Nevettek, futottak, mintha a hó természetes lenne ilyenkor, csak játék, nem figyelmeztetés.

– Brrhhh! Ők mindig tudnak mindenhez alkalmazkodni. – mondta Pitty ámulva.

– Vagy csak nem értik még, mi változik. – felelte Fitty.

Pitty sokáig hallgatott. Aztán halkan megkérdezte:

– És ha nekünk nem lesz elég? Tvjjj-Tvjjj!

Fitty ránézett.

– Elég micsoda?

– Étel. Meleg. Idő. Ha a tavasz megint csak egy pillanatra jön.

Fitty sóhajtott.

– Khhh! Akkor majd várunk.

– Csürr-csürr-csürr! Aztán mire? Megöregszünk és elmúlunk. Én nem akarok mindig várni. – csipogta Pitty makacsul. – Én életet akarok.

Eközben a hó tovább szitált. A nap pedig, mintha szégyellené magát: eltűnt, majd előbújt, érintette is a fát, meg nem is.

Pitty egyszer csak újra megszólalt:

– Krrr-krrr! A múltkor hallottam egy idős embert az ablak mögött. Azt mondta… tévedett. Kérnie kellett volna.

Fitty felkapta a fejét.

– Li-li-li! Kérni? A madarak nem szoktak kérni.

– Igen és nem. Azt mondta, hogy nem szégyen kérni. Néha el is kell tudni fogadni.

Fitty hallgatott.

– Trrr! Majd gondolkodom rajta – csipogta végül.

És abban a pillanatban mozgás támadt a lépcsőház felől.

Egy kislány lépett ki az apukájával. Az apuka a kezében egy fa tárgyat vitt. Egy madáretetőt.

A kerítés melletti fát választották, és az apuka óvatosan felakasztotta egy erős ágra a házat.

A kislány felnézett rá majd kiszaladt a kérdés.

– Apa… nem késő? Ugye nem késő még?

– Nem, kis szívem. – mosolygott az apuka. – Soha nem késő észrevenni őket és élelemmel segíteni nekik.

A kislány leguggolt, és magokat szórt a járdára, apró ösvényt hintve a fa felé.

– Jól van. Most menjünk arrébb, hogy merjenek idejönni – suttogta az apukája.

Hátrébb húzódtak. A fecskék végig mozdulatlanul figyelték őket. Pitty szíve gyorsabban vert.

– Li-li-li! Nézd! – csipogta.

Fitty nem felelt, csak megbűvölten nézte a magokat. Nem az ő világuk volt ez. Mégis valami megszólította őket: emberi érzések szálltak feléjük.

Mindeközben a tavaszt magukban hordozó magok, hívogatóan hevertek és beszéltek hozzájuk.

Pitty mozdult először és óvatosan közelebb merészkedett. Fitty követte. Egyikük sem rohant az élelemért.

– Kh-kh-kh! Látod? – súgta Pitty. – Nem mindig a szél hozza.

Fitty halkan csipogott vissza:

– Trrr! Talán… a tavasz sem mindig magától jön.

Egyszer csak a kislány egészen halkan dúdolni kezdett, mintha valami titkot mondana a világnak:

– „Tavaszi szél vizet áraszt,

Virágom, virágom.”

Fitty erre éberen felkapta a fejét.

– Brrr! Ez… ez az.

Pitty boldog volt.

– Ugye? Csak most már nem ugyanarra figyelsz.

Egy pillanatig minden csendes lett.

A panel árnyéka még ott volt, a hó sem olvadt el ennyi idő alatt. Mégis valami megváltozott.

A madarak változtak. A világ változott körülöttük, mert megérkezett a jó szándék. A remény és a bizalom szárnyakon közelített.

Fitty közelebb húzódott Pittyhez.

– Talán…füstikém, mégis lehet. Li-li-li!

– Mi? Csürr-csürr-csürr!

– Hogy nem szégyen kérni és nem szégyen elfogadni se.

Pitty hangja reménytelien szólalt meg:

– Evitt-evitt! Akkor talán a tavasz sem tűnt el, csak máshol kellett megtalálni.

Fent, a panel peremére, ahol Pitty és Fitty a fészket építette és a fiókáikat nevelik majd, egy pillanatra rátalált a napfény és mintha már a szél is melegebben fújt volna.