-Szia Anyuu! – hallatszott az utcáról egy vékonyka hang, majd a gazdája szöszke buksija is felbukkant, azt egy narancssárga hátizsák követte, ami nagy lendülettel repült át a kerítés fölött, hogy néhány másodperccel később a japán lonc mellett végezze a gyepen, nagy huppanással. A kislány tornacipős lába következett és már be is ugrott az udvarra. Az iskolából érkezett haza, aznap rövidített órákon vett részt a ballagás miatt. Anyját a teraszon találta, aki nekivetette izzadt hátát a ház rücskös, napsütötte falának, élvezte, ahogy a falból áradt belé a nyugtató melegség. Néhány perc pihenőt engedélyezett magának. A munkából hazaérve rohamtempóban kiporszívózott és úgy számolta, leszedi a megszáradt ruhákat, mire a lánya megérkezik az iskolából.
– Anya, nem tudok tovább várni! – folytatta a kislány, miközben levegőért kapkodott, felkapta a földön heverő hátizsákot, futott anyjához a teraszra. – Nem baj ugye? Tudom, nincs még vasárnap, de oda szeretném adni az anyák napjára készített ajándékom. – letette az asztalra a táskát, kapkodva húzta ki az első zippzárt, kivett belőle egy kis holmit, óvatosan kihajtogatta a selyempapírba csomagolt kézimunkákat és anyja elé tartotta a műveket. – Ez keresztszemű öltés, egész héten ezen dolgoztam, az irodalom óra is elmaradt tegnap, ma pedig a matek, hogy befejezzük a meglepetést. Azt hímeztem oda keresztöltéssel, hogy „I [szívecske] anya”. Azért nem a „boldog anyák napját” varrtam ki, mert az sokkal hosszabb lett volna, és időben be szerettem volna fejezni. És nézd, anya! Az anyagot még fel kell varrni erre a sárga filcre, azért hagytam benne a tűt és a fonalat. Ugye nem haragszol rám azért, mert nincs teljesen kész? Vagy felvarrod te helyettem? Te biztosan sokkal jobban befejeznéd! Te is készítettél ilyet gyerekkorodban?
– Nagyon szép munka! Köszönöm szépen. – válaszolta mosolyogva az anya, és a kezében tartott munka fölé hajolt – Látom itt a tű, benne a lila fonal. Befejezzük most együtt, vagy szeretnél ebédelni valamit?
– Mit készítettél ebédre?
– Pulykát párizsiasan. Tegnapról maradt.
– Akkor kérek. És megvarrod a szoknyámat is? Tudod a zöld virágosat.
– Megvarrom, máris hozom.
– Várj anya! Nézd csak! Más is van. – ezzel újabb csomagot vett elő a táskájából – Készítettem mind a kettő nagymamámnak anyák napi ajándékot, egy lila szivecskét az egyiknek, kék teknősbékát a másiknak, ez is keresztöltés. Felismered a teknőst? Ez itt a lába. – bökött mutató ujjával a textilre. – Ezek kisebbek, mint a tied. Örülni fognak neki, ugye? Képzeld anya, megleptem ma még valakit az iskolában.
– Ó, kit? Azt osztályfőnököd? – kacagott hátravetett fejjel az anyja, tudván, a lánya rajong az osztályfőnökéért, aki a gyerek kezébe adta nem csak a kézimunkát, de megkedveltette az osztállyal a festést, a rajzolást, de még a könyvek szeretetére is megtanította őket.
– Nem őt. Hanem a francia tanárnőm, Signora Michelt ajándékoztam meg. Emlékszel? Meséltem neked, hogy egy hónappal ezelőtt a Ki Mit Tud? kellékeiért az osztályfőnökömmel együtt bementünk Signora Michelhez a tanáriba. Az íróasztalán hófehér keretben láttam egy fényképet, rajta ő állt és egy ismeretlen fiú. Megkérdeztem tőle, ki az, mire ő azt felelte, hogy a fia, aki már nem él. Később a termünkbe érve, az osztályfőnököm elmesélte, hogy Signora Michel fia 15 éves volt, amikor baleset érte. Elvesztése olyan mélyen megviselte a tanárnőt, hogy egy éven át nem tanított, de még az suli épületébe sem tudott belépni. Nemrég tért vissza az iskolába, és mi vagyunk az osztályfőnököm szerint a pótgyerekei. Ezért döntöttem úgy, hogy anyák napjára meglepem, és készítettem neki is egy rózsaszín szívecskés keresztöltésekből álló hímzés.
Author: Kökény Panka
Az írás olyan, mint az emlékezés, írok és hagyom, hogy utazzanak ez emlékek a papíron.
