A boszorkány, aki tündér akart lenni
1.
A kis boszorka, Boróka, szobája ablakán bámult kifelé az erdőbe. Ez a szoba a kunyhójuk padlásán volt és csodás kilátás nyílt innen a rengetegre. Főleg azért, mert a kunyhó egy dombocska tetéjén épült vagy kétszáz éve. Boróka bosszúsan nézett kifelé. Anyja, Csalán, igazi rusnya és gonosz boszorkány volt, olyan, akitől mindenki rettegett. Még a medvék is!! Ugyanis Csalán, a vén boszorka, ijesztően galád tudott lenni. Hiába, már vagy háromszáz éves volt és ilyen öreg korban minden boszorkány csúf és gonosz. Az egyetlen lánya, Boróka , azonban egy cseppet sem hasonlított az anyjára: egyáltalán nem volt csúf. Noha hosszú haja rettenetesen összekócolódott, de legalább nem mászkáltak benne pókok. Sok boszorkány hajába ugyanis egy tucat pók költözik, mire a boszorka kétszáz éves lesz. Boróka bőre szép fehér volt, nem pedig sárga és rücskös. Boróka okos volt és jószívű. A kis boszorkány magában mérgelődött. Miért nem születtem tündérnek? Miért egy csúf boszorka lesz majd belőlem is? Ráadásul mindenki félni fog tőlem! Én nem akarom, hogy féljenek tőlem! Én tündér szeretnék lenni! A tündérek gyönyörűek és jóságosak és mindenki szereti őket! – morfondírozott magában a kis boszorka. Hirtelen rikácsolást hallatszott.
– Booorrróóóóóókkaaaaaaa!!!!! Hoooolllll vaaaaaaagy? – visította repedtfazék hangján az anyja. – Azzzzooonnnaaal gyeeerreeee iiiiiddddeee!
Boróka unottan baktatott le a lépcsőkön. Az anyja a kandalló előtt ült. Igazi rémséges, vén boszorkának tűnt. Csapozott, ősz haja a homlokába hullott, bőre aszott volt és sárga. Arcán és orrán bibircsókok éktelenkedtek.
– Menj az erdőbe és fogj egy – két manót, vagy törpét! Meg akarom sütni őket! Rég ettem manóhúst! Magam is mennék, de fáj a lábam!
Ez már sok volt Borókának. Fogjon manókat és egye meg őket? Hiszen azok aranyos, kedves teremtmények. Megrázta hát a fejét.
– Nem fogok manókat! Nem bántom őket! – ellenkezett.
– Mi?? – rikácsolta az anyja. – Erre tanítottalak? He?? – ugrott fel. – Na, megállj! – kiáltott. Azonnal seprűre pattant, maga elé ültette a kis boszorkányt, és huss! Már ki is szállt a kulipintyó ablakán. Átsuhant az erdő felett és meg sem állt a harmadik rengetegig. Ott leszállt az erdő legsötétebb mélyén pont egy réges – régi viskó előtt. Ez a viskó lehetett vagy ötszáz éves: a tetején fiatal fácskák nőttek, oldalát gomba, zuzmó és vadszőlő borította. A banya bezörgetett a seprűnyéllel az ajtón. Itt lakott Csalán nővére, aki még nála is csúfabb és álnokabb volt.
– Kit fújt ide a gonosz szél? – vonyította bentről egy hang.
– Én vagyok, nővérkém… – vinnyogta a másik és jól megmarkolta Boróka kezét, nehogy elszaladjon a kis boszorkány. Valaki odacsoszogott az ajtóhoz és kinyitotta. Csalán, a vén banya belépett, maga után húzva Borókát. Az ajtó magától bevágódott.
Author: Kondora Beáta
Kondora Beáta az Irodalmi Rádió szerzője.
