Mondd csak, mire vársz még?
A jövőtől mit remélsz?
Tán még egy újabb nyarat?
De hisz a nyár,
számodra már szép emlék csupán.
Az utolsó nyarad is hűtlenül itt hagyott,
végleg elszállt.
Ma már ezen búslakodni kár.
Azon viszont sírnod kellene, hogy
neked több tavasz sem jöhet már.
Eddig az évek nem tiszteltek,
elszálltak, elsuhantak gyorsan fejed felett.
Lám, hajad is azóta ősz lett már.
A napsugár sem mosolyog többé rád.
Számodra ezután a kikelet is már ismeretlen.
Neked itt már virág sem terem.
Netán új szerelmek?
Ugyan, rágondolnod is felesleges.
Lásd be, időd lejárt.
Vén lettél.
Ezután már csupán a tél vár rád,
Hóval, jéggel, zúzmarával.
És jönnek majd, kopognak,
hideg, magányos álmatlan éjszakák.
mikor majd sehogy sem jön szemedre álom
csak tehetetlenül forgolódsz ágyadban
s alig várod, hogy derengjen,
hogy ismét újra világos legyen
s a nap is felkeljen.
És amikor jönnek majd szintén,
azok a bizonyos fagyos reggelek,
mikor ha felébredsz,
s először nyitod ki szemed,
rögtön azt érzed, hogy fázol,
de többé már senki sem bújik hozzád,
hogy felmelegítsen,
úgy, mint régen , hajdanán.
Csak egyedül, magányosan dideregsz
a dermesztő, jéghideg ágyban.
Jobban tennéd, ha a jövőt felednéd!
Azt már felélted.
Rád már a múlt sem vár.
Ami maradt még,
az a lemondás és belenyugvás.
Érd be hát a jelennel,
s magadnak jövőt már ne tervezz!
A boldogság madarát se keresd már,
többé nem terád vár!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.