Zemanikék kredencei

 

A nagyobbik most nálam éldegél, a kisebbik a húgomnál. Régen együtt laktak és úgy összetartoztak, mint két elválaszthatatlan testvér, a Nővér és a Húgocska.

Zemanikék szalonjában álltak, egészen közel egymáshoz és büszkén őrizték a ragyogó, metszett kristálypoharakat és a porcelán étkészleteket. A fiókjaikban hófehér damaszt terítők és szalvéták pihentek katonás rendben összehajtogatva, mellettük ezüst evőeszközök sorakoztak. Zemanikék kredencei diófából készültek, valamikor az 1800-as években. Ezt a műbútorasztalos mondta, aki a felújítást végezte. Már erősen rájuk fért a restaurálás, mikor megörököltük őket az egri nagyszüleinktől. Na, de hogy kerültek Zemanikék polgári villájából mamáék egyszerű otthonába? Abba a szegényes kis házba, ahol mindössze egyetlen szoba és egy konyha volt, a tornác végén a kamrával. Az udvarban fedett tárolók a termésnek és a szerszámoknak, nagy ketrec a tyúkoknak, nyulaknak. A fából tákolt budit pedig a kertbe vezető kis kapu mellé építették.

Nagy fejtörést okozott, hova is tegyék a szekrényeket. Nem volt más megoldás, szét kellett választani őket.

A nagyobbik a konyhába került, közvetlenül a mosdótál mellé. Micsoda szégyen és megaláztatás lehetett ez neki, hiszen konyhaszekrénnyé fokozták le. Felül, a vitrin csiszolt üvegajtói mögött már nem kristálypoharak vártak arra, hogy illatos likőröket kortyoljanak belőlük, hanem bádogbögrék és vastag falú, kicsi üvegpoharak álldogáltak egymásba rakva, girbegurba alakzatokban. Azokból itták a felnőttek reggel a kávét, abba töltötték este a bort, egyenesen a fonott demizsonból. Sokáig volt még saját boruk papáéknak a két kis szőlőből, amit nem vett el az állam. A ház alatti pincesor, ahol a mi pincénk is állt, a Szépasszony-völgy csendesebb részéhez tartozott. Az ablakból kinézve elém tárult az egész völgy hol nyugalmas, hol nyüzsgő látványa. Ilyen gyönyörűt nem láttam otthon, a körfolyosós angyalföldi bérház ablakából, csak itt, mamáéknál.

Na, de térjünk vissza a kredencekhez. Az alsó része tömör, szépen faragott ajtói mögött, a finom porcelán étkészletek helyett most lábosok és fazekak szorongtak, meglehetős összevisszaságban. mellettük nagy, mintás bádogdobozokban tárolták a lisztet, a cukrot meg a prézlit. Az egyik fiókban számlák lapultak, a másikban a gyógyszerek, szemüveg, tollak, ilyesmi. Mamáéknak nem volt 24 személyes evőeszköz készletük. Az olcsó, szedett-vedett alumínium kanalak, kések, villák a konyhaasztal fiókjában is elfértek.

A kisebbik kredenc, ha lehet, még rosszabbul járt. Kiszorult a házból a kicsit dohos, dió illatú, hűvös kamrába. Közvetlenül a padlásfeljáró lépcsője alá lett beszuszakolva, épphogy elfért szegény. Egyik nehéz év jött a másik után. Alig látta valaki a szépségét, hiszen a kamrába csak a család járt be. Sorsába beletörődve, némán őrizte a paradicsomlével teli csatosüvegeket, a nagy piros zsírosbödönt meg a szalonnát.

Világéletemben szinte mágnesként vonzottak ezek a szekrények, mert olyan különösek, titokzatosak voltak, mintha egy meséből csöppentek volna hozzánk. Látszott rajtuk, hogy úri darabok, érezni lehetett, hogy történetük van. De hiába faggatózta, mamáék mindig csak annyit mondtak, hogy ezek nem a mieink, kislányom, hanem a Zemanikék kredencei, mi csak vigyázunk rájuk. Kicsi voltam még, nem érthettem volna meg.

Már rég véget ért a háború, de mamáéknak eszébe sem jutott, hogy idővel a sajátjuknak tekintsék a két szép szekrényt, pusztán azért, mert Zemanikék közül senki nem jött vissza. Akkor látták őket utoljára, mikor a deportálás előtt az értékeiket szétosztották a megbízható, nem zsidó családok között, reménykedve a hazatérésben.

Néha eltöprengek, hogy még a tárgyaknak is sorsuk van. Mintha a családdal együtt ezt a két testvért is elszakította volna egymástól a háború vihara. A nagy Nővér és a kis Húgocska túlélte, de már semmi nem olyan számukra sem, mint régen volt. Vajon összekerülnek még valaha újra, ha már minket is túléltek? A Nővér immár évtizedek óta az én kecses poharaimat és féltett kincseimet őrzi. Családi fotók, meleg fényű lámpák, illatos füstölők és gyertyák emelik szépségét. Csak úgy ragyog esténkénk! Szép élete lett újra, ahogy a Húgocskájának is a testvéremnél. Ha költözünk, jönnek velünk, soha nem válnánk meg tőlük, szeretjük őket. Mi lettünk az őrzőik, és már összetartozunk. Ők jelentik a gyerekkorunk darabkáit, a nagyszüleink emlékét, nagyapa borát a kis üvegpohárban, mama paradicsomlevét a csatos üvegben. Az egész család, sőt még a barátaink is ismerik a történetüket.

Zemanikék kredencei szavak nélkül tanítják a történelmet.

Matulányi Zsuzsanna
Author: Matulányi Zsuzsanna

Mennyiszer ábrándozunk arról, hogy mi mindent fogunk majd csinálni a saját örömünkre, ha végre egyszer lesz elég időnk. Aztán amikor ez megadatik, kicsit tanácstalanul nézünk körül, hogy most akkor merre is induljunk tovább. Vajon megtaláljuk és ki merjük nyitni azokat az ajtókat, amiken keresztül beléphetünk az egykori álmaink világába? Szinte fényűző luxusként élem meg, hogy végre sokkal több időm van olvasni és ízlelgetem, próbálgatom ezt az új korszakot, amiben elkezdtem foglalkozni az írással is. Nagy élvezettel találok ki történeteket és teremtek karaktereket, sorsokat. Mindezt megkoronázza, ha vannak olvasók, akik megtisztelnek az érdeklődésükkel és a történeteimmel kellemes perceket tudok okozni számukra. Köszönöm, ha Te is köztük vagy!

0
Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Egy vakáció emléke

Egy vakáció emléke   A csodálatos kisközség, Erdőkertes volt gyermekkorom legszebb állomása. Az általános iskolai tanulmányaimat ott végeztem el a hetvenes évek elején. Nyaranta a

Teljes bejegyzés »
Versek
Veress Zita

A Nyár követelte

Szerelmet követelt a Nyár magának. A világot bejárva, tombolva kereste. Térdre hullva adta az ember lányát urának, s a Nyár ölelő karjai között porrá égette.

Teljes bejegyzés »

A kopasz birka

* Volt is meg nem is, jobbra is meg balra is, egy bokor alól csendes hüppögés, szipákolás, sírás hallatszott. Késő őszre járt az idő, hűvös

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Lustaság

Rózsa Iván: Lustaság „Jeder normaler Mensch ist faul!” – szokta mondogatni Arnold Meier, német barátunk. Vagyis: „Minden normális ember lusta!” Én sem vagyok rest olykor

Teljes bejegyzés »