A könyvespolcon megállt az idő, a könyvek előtt kényszerű társbérletben élnek az emlékek. Porlepte csecsebecsék. A szüleimtől rám maradt kicsi ágyútalpba zárt konyakos Napóleon, az egyetlen osztályomtól kapott ballagási ajándék, egy szép porcelán tál kék virággal a közepén, a bolognai kettős toronyház kicsinyített mása, ami egy olasz út emléke, több Eiffel torony, japán pagoda, és vég nélkül sorolhatnám. Mindegyik mesél valamit. Nagyobb unokám a minap megkérdezte, hogy ezek közül melyik a kedvencem. Akkor nem is tudtam neki válaszolni. Mígnem ma reggel a számítógépem előtt ülve megpillantottam a Remy Martin üveget. Igen, azt hiszem, ez a legkedvesebb. Zöld üvegből készült, lapos alakú és mindössze 0,35 liter az űrtartalma. Ez a „félpalack” akkoriban (és ma is) különlegesnek számított. Nem egy tucatital volt, amit az ember csak úgy leemelt a polcról, hanem egy válogatott, drága ajándék, ami kifejezte a nap fontosságát. És hirtelen ötven évet ugrottam vissza az időben. Hiszen ezt a tizennyolcadik születésnapomra kaptam apámtól.
Gyönyörű volt a május, mint mindig. Szerintem ez a legszebb hónap. Az osztályommal a ballagásra készültünk. Nekem a születésnapom is akkor van. Ha jól emlékszem épp a ballagás előtti napon volt. Szüleimmel abban maradtunk, hogy aznap este köszöntenek, de az ünnepi ebéd csak másnap lesz.
Este szépen le is ültünk a vacsorához. Anya szépen megterített négy személyre, ugyanis akkor aktuális udvarlóm is ott volt. A levegőben pedig ott vibrált az érettségi előtti furcsa, fojtogató izgalom. Apa ekkor tette elém a dobozt. Bontogatni kezdtem, és a csomagolás alól előbukkant a sötétzöld üveg.
– Ilyet mégis, hogy képzeltél? – csattant fel anyám hangja, szinte azonnal. – Szeszes italt egy tizennyolc éves lánynak?
A vita úgy robbant ki, mint a nyári vihar. Anya a féltést fordította dühbe, apa pedig a tőle megszokott csendes makacssággal csak annyit kérdezett tőlem: – Te örülsz neki?
Bólintottam. Mit is mondhattam volna? Apa elővette a röviditalos poharakat, és töltött. Kevés volt az aranybarna folyadék, de abban a pillanatban minden cseppje a felnőtté válás ízét hordozta. Anya ajándékára már nem emlékszem. Az idők homályába veszett a menü is. Csak ez a jelenet maradt meg élesen: a koccanó poharak és apa tekintete.
Másnap volt a ballagásom. Az osztálytermünk gyönyörűen fel volt virágozva, ahogy az szokás. Mi szépen libasorba álltunk és végig jártuk az iskolát. Még a tanáriba is bementünk, ahol azelőtt soha nem jártunk. Ahogy a többi osztálytársamat, engem is többen köszöntöttek. Rengeteg virágot kaptam.
Az ünnepi ebédnél a rokonok előtt ismét előkerült a palack. Apa büszkén, szinte szertartásosan porciózta ki a tartalmát a tíz vendégnek. – Hivatalosan is felnőtt lett – indokolta a választását, és a vendégek helyeseltek. Valaki megjegyezte: – Ez az üveg szép dísze lesz a polcnak, emlékeztetni fog erre a napra.
Ötven év. Fél évszázad telt el azóta, hogy ez a jellegzetes zöld üveg az asztalra került, s vele együtt az anyám okozta feszültség is, ami akkoriban olyan áthidalhatatlannak tűnt. Ma már hiába próbálnám felidézni az ital ízét. De arra a pillanatra emlékszem, amikor apa kicsavarta és töltött. Elnémultak a viták, és régen elmentek már ők is, akik akkor a sorsom felett őrködtek.
De az üveg maradt, mint egy időkapszula. Ott áll az egyik felső polcon, a könyvek és a többi porlepte emlék között, mégis minden mást elhomályosít a jelenléte. A tizennyolcadik születésnapom óta kísér, mint egy néma tanú.
Túlélt költözéseket, rendszerváltásokat, jó és rossz esztendőket. Ma, amikor ráteszem a kezem a hideg peremére, már nem a régi veszekedés visszhangját hallom. Inkább apa csendes makacsságát érzem a tenyeremben, amivel jelezte: bízik bennem. És anyám féltése is ott bujkál a fénytörésekben – az a fajta szeretet, amivel valószínűleg inkább óvni akart a felnőttkor karcosságától. Egy üres palack, ami mégis színültig van töltve mindazzal, amit a szüleimtől kaptam: az iránymutatással és a szabadsággal.
Author: Radnóti Katalin
Budapesten születtem, itt tanultam, kémia-fizika szakos diplomát szereztem, dolgoztam tanárként, lett családom és unokám. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy novellákat írjak életem érdekes eseményeinek felhasználásával a sok szakmai jellegű publikáció után. Elterveztem, hogy amint nyugdíjba megyek és lemennek a vállamról a munkából adódó terhek, feladatok, írni fogok. Már évekkel ezelőtt elkezdtem a témák gyűjtését, és amint tehettem, máris elkezdtem az írást. Emellett sokat olvasok szépirodalmat, történelmi regényeket, minegy olvasási lázban égek, hiszen a hosszú munkás évek alatt erre jóval kevesebb időm volt. Tudom, hogy még tanulnom kell a novellaírást. Ezért szívesen olvasom a társszerzők írásait is. Napjaimat családom, nemrég született kisunokám édesíti meg. További fontos tevékenységem még a rendszeres uszodalátogatás, ahol nemcsak a sport a fontos, hanem a közösség is. Mindig van kivel beszélgetni, megosztani az örömöket, bánatokat, reflektálni az aktuális eseményekre. Szakmai honlap: https://rad8012.members.iif.hu/